| Te fiút vagy lányt szeretnél? Meghatározható-e a születendő gyermek neme…? |
A hír: A legmenőbb női nevek
Két évvel ezelőtt tört meg az Anna utónév jó néhány éves hegemóniája: az újszülött lánycsecsemők ugyanis 2009-ben leggyakrabban a Jázmin utónevet kapták. A név viszonylag rövid idő alatt futott be, 2006-ban ugyanis még csak a 15. legnépszerűbb volt a lehetséges lánynevek között – számol be a HVG 2011-es 2. számában. A cikkből kiderül, hogy 2009-re az Annát már a harmadik legkedveltebb Hanna is beérte, emellett igen gyakori név lett a Nóra, a Noémi, az Emma, a Lilla és a Gréta is. Aki divatos nevet szeretne adni lányának, az mostanában leginkább az Alexandra, a Ramóna, a Vanessza, a Dzsenifer, a Melissza és a Letícia neveket választja. 
Mindig szerettem a nevemet. Mind a hármat. A vezetéknév persze nem választás kérdése, kaptam, és gyerekkoromban igen sok bajom volt vele. Az, hogy karfiolnak, karalábénak hívnak, még csak hagyján (apa testvérének a mai napig ez a beceneve), azt viszont nehezen értelmeztem, ha hivatalos levelem Kajafás Orsolya névre futott be. A legelső családi autónk egy kispolski volt, az egész suli ezen röhögött: „Megérkezett a Karafiáth-Polski Fiat!”. Nehezen értették meg, nehezen betűzték, de aztán valahogy mindig beragadt, még ha csak úgy is, hogy az a kara-izé, a fura nevű. Később sokat köszönhettem annak, hogy ilyen különös a nevem: mindenhol feltűnt, nem kellett beékelni egy harmadik tagot, hogy elkülönüljek a többi hasonló néven publikálótól, interjúkban mindig rákérdeztek az eredetére. Sokaknak persze nem ilyen szerencsés a helyzete. Egyik ismerősömnek azért kellett nevet változtatnia, mert Lakatosnak hívták, és diszkriminatív országunkban a legtöbbször be sem hívták emiatt állásinterjúra. Másik ismerősöm apjával különös eset történt. Bement egy hivatalba, és nyújtotta be a kérvényét valamire. Nézvén az űrlapot az ügyintéző széles mosollyal felpillantott: „Mondja, maga is buzi?” Barátnőm édesapja magából kikelve üvöltött, hogy mit képzel a hölgy, ő tisztes házasember, két szép kislánnyal… Mire kiderült, hogy az illető családneve egyezett az édesapával, és a családnév bizony a Buziról lett magyarosítva. Végül megállapították, hogy szegről-végről rokonok is.
A másik probléma az lehet, ha túl gyakori a vezetéknév: Tóth, Kovács, Szabó – és még sorolhatnám. Ha ezek mellé a szokványos nevek mellé a család még egy divatos keresztnevet is választ, kész a baj. Ha környezetemben nincs négy Szabó Zsuzsi és Tóth Anna, akkor egy sem. Pedig a nevünkkel általában összenövünk, hasonulunk hozzá, a nevünk emel ki a többiek közül. Nekem mind a két nagymamámat, édesanyámat és számtalan egyéb rokonomat hívják Annának. Egy családon belül szinte tébolyító elkülöníteni, melyikről is beszélünk. Így lett Panni mama, Nusi mama, Annuska és Nusika, ember legyen a talpán, aki elsőre megjegyzi, ebből az Anna-dömpingből melyik becézés ki takar. Így aztán kissé elborultam, mikor a húgom, aki egykor Melinda volt, felvetette az ötletet, hogy is inkább Anna lenne, a kanadai Anne Shirley miatt… Összcsaládilag ledumáltuk, így változtatta meg a nevét inkább Mettára. Barátnőm kórházban dolgozott, és mesélte, hogy előfordult, hogy egy hatfős kórteremben mindenki Margitnak hívnak. Kérdezte a nőket, hogy akkor most mi legyen, hogyan különböztesse meg őket. Egy Margitkán kívül mindenki ragaszkodott a Margithoz, mígnem az egyik öreg nénike kimosolygott a paplan alól: „Kislány, engem szólítson csak Grétinek, mindig Grétike szerettem volna lenni…” Szóval én szeretem, ha a nevek markánsak, különlegesek, nem adnék éppen divatos, így tucatnevet a gyermekemnek. Kiszúró nevet pláne nem: egy ikerpáron, Nagy Vitézen és Nagy Ajándékon évekig nevettünk gyerekként a suliban.
A tucatnév zavaró, nem rögzül, és az sem biztos, hogy egyéb módokon szerencsés. Nyilván, szép nevekről van szó, ki vitatná, hogy a Lilla és a Hanna például remekül csengenek. Vagy ha a férfinevekre utalok, akkor a divatos Bence és Krisztián bántaná a fülünket. De amikor egy generáción belül mindenkit így hívnak, az több, mint zavaró. Persze tudom, hogy az Orsolya is igen kelendő volt a hetvenes években, munkám során sokszor sodródom össze a druszáimmal, de azért mégsem annyira elkoptatott, mint az Anna volt annak idején. A név legyen valódi megnevezés: csak nekünk szóló, markáns címke. Nehéz persze úgy választani, hogy ne legyen nevetséges vagy esetleg túlságosan idegenül csengő, de meg kell próbálni. Sokaknak sikerül. Szülőként gondoljunk arra: valóban azt szeretnénk, ha a gyermekünket körberöhögnék és cikiznék? Vagy esetleg azt, hogy az osztályában mindenkit úgy hívjanak, ahogy őt? Annyi gyönyörű név van, ne adjunk sokat a divatra. Mert félő, hogy egyik-másik név aztán olyan lesz, mint a márványfarmer: kikopik, és aztán szerencsére soha nem jön vissza a divatba…
