| B-terv: stylistból cukrász |
Tizenévesen felfedeztem magamnak a család régi fényképezőgépét, és ez el is döntötte a pályaválasztásomat. Székesfehérvárra jártam egy szakképző iskolába, ahol megtanultam a fényképezés alapjait. Foglalkoztam portréfotózással, esküvőket fényképeztem, színházi előadásokat, tárgyakat fotóztam. Azért, hogy jobb fényképezőgépeket tudjak venni, elkezdtem a Balaton déli partján a vendéglátásban dolgozni. Először pincérnő voltam, majd egyre jobban kezdett érdekelni ez az iparág, végül a párommal együtt beléptünk egy olasz nagykereskedelmi rendszerbe. Jól jött, hogy le tudom fotózni a saját termékeinket, de egyre inkább kiszélesedett a munkaköröm, hiszen partnereket kellett találnunk, egyre több árucikket behozni, külföldi kapcsolatokra szert tenni. A cég sikereinek köszönhetően rövidesen nyitottunk egy kis kávézót, ami olasz élelmiszerek bemutatótermeként is szolgált. Ez az üzlet szintén gyorsan beindult, ezért bérelhettünk egy másik helyiséget, amiből kávézó és borbár lett. Akkoriban még nem volt ennyi delikátcikket forgalmazó üzlet, és egyre csak jöttek a lehetőségek: úgy ízlettek a szendvicseink, hogy bevezethettük a házhoz szállítást, bekapcsolódtunk a cateringbe és a rendezvényszervezésbe is.
Elkezdtünk álmodozni
Három évvel ezelőtt, amikor az üzleti sikerek ellenére nagyon-nagyon lemerültünk és elfáradtunk, nekiálltam az interneten egy kulcsos házat keresni, ahol pár napra kipihenhetjük magunkat. Így találtam rá Lesencetomajon egy házra, amely korábban vízimalom volt. Csend és madárcsicsergés fogadott, szerelem volt első látásra.
Két nap pihenés után visszatértünk a régi életünkbe, de nem bírtuk kiverni a fejünkből az élményt, és mindig felidéztük, hogy „emlékszel, amikor elaludtunk a patak csobogására?”. Nem sokkal ezután kiderült, hogy eladó a ház. Ekkor még egyszer megnéztük az épületet, és elkezdtünk álmodozni arról, hogy milyen jó lenne itt élni. Ezután három hét alatt eladtunk mindent, a két kávézót és a nagykereskedést is. Nagyon furcsa, de nem is mi kerestük a vevőket, hanem ők jelentkeztek. A lakásunk is nagyon gyorsan elment, és ezeket az eseményeket mind egyfajta jelnek vettük, hogy akkor valamiért mégiscsak ide kell jönnünk és meg kell próbálnunk.
A vendégek inspirálnak
Nem is sejtettük, milyen munka várt ránk. Nemcsak a berendezésre kellett költeni, hanem az egész épületet átalakítani (a másfél szobás házból hétszobás panzió lett), a villanyt bevezetni. A sok munka ellenére nagyon élveztem az egészet: a fényképészszemem és mint nő, aki meglátja a szépet, imádtam, hogy új lakástextileket vásárolhatok hatalmas mennyiségben, színeket találhatok ki és bútorokat böngészhetek. Nyolc-kilenc hónap alatt kész lettünk a teljes átalakítással. Nem volt lakberendezőm, vettem egy kis jegyzetfüzetet és elkezdtem rajzolni.
Bútorokat festettem, széket kárpitoztam, még betont is kevertem – ki gondolta volna, hogy ezt is hozza az élet… de állok elébe az ilyen feladatoknak. Persze voltak mélypontok is, hiszen nem volt itt minden mindig ilyen szép, az építkezés közepén néha azt gondoltunk, ez volt életünk legrosszabb döntése. Hat hétig együtt kellett laknunk a segédmunkásokkal, a végére teljesen „antiszociálisak” lettünk. De most már tudjuk, hogy abszolút megérte, mégpedig azért a borzasztó nagy szeretetért, ami körülvesz. Talán giccsesen hangzik, de azért érzem, hogy megérte, mert a vendégeknek tetszik. Ők inspirálnak, ők adják az erőt a nagyjából napi huszonnégy órás portaszolgálathoz. Ezért azt gondolom, hogy büszkék lehetünk magunkra, hogy csináltunk valami olyat, ami sok embernek tetszik.
A nagypapa reinkarnációja?
Nálunk én vagyok a „soha nem bírok megülni a fenekemen”-szindrómás, a képzőművész és álmodozó. Saját magamat képzem. Női magazinok helyett szakácskönyveket, olasz szaklapokat veszek, ezeket böngészve és saját magamat tréningezve tanulok. A nagyapám séf volt, saját étterme volt Kaposváron. Mi soha nem találkoztunk, de édesanyám állítja, hogy én vagyok a nagypapa reinkarnációja, ezért van az, hogy a másodgeneráció ért a konyhaművészethez. Nem végeztem szakácsiskolát, nem jártam főzőtanfolyamokra. De nagyon érdekel és szeretem, ha elégedett a vendég. A vendéglátás legfontosabb aranyszabálya, hogy a vendéget mindenféle jóval ellátjuk és ez borzasztóan motivál. Beletelt egy kis időbe, amíg megtanultam sok emberre főzni, nap mint nap új ételeket kitalálni és mennyiségeket eltalálni. Az elején előfordult, hogy csak 30-40 adagot tudtam főzni és a kutyáink ették meg a burgundi marharagut. Szerencse, hogy az ízlésvilágom általában tetszik az embereknek.
Folyton töröm a fejem
Hogy mit tanultam mindebből? A kitartást. Hogyha nem keseredünk el minden lépésnél és rágódunk azon, hogy mi lesz ha?, hanem csináljuk tovább, akkor be kell váljon, amit álmodni mertünk. A főzés, az építkezés, a panzió terve számomra mind azt mutatja, hogy nagy-nagy erővel és szeretettel az ember bármire képes.
Visszatekintve nem csinálnék sok mindent másképp, azt hiszem, munka terén elégedett lehetek, hiszen rengeteg mindent kipróbáltam és még szeretnék is. Két dologra ma már jobban figyelnék: egyrészt a nyelvtanulásra jobban koncentrálnék, másrészt az egészségemre is jobban ügyelnék. A következő lépés talán egy étterem lehetne, ahol a főzésben szívesen kipróbálnám magam.
Folyton töröm a fejem. A Villa Fiore történetéről, receptekkel kiegészítve könyvet írtam, játékokat találok ki a Facebook-oldalunkra, vidéki szállodák egyesülését szervezem, vásárt rendezek, esküvői ajánlatokat írok, karácsonyi menüt és ajándékcsomagokat találok ki. Örök álmodozó vagyok.
A Villa Fiore honlapja:
www.gubacsimalom.hu
Az Otthon magazin cikke a panzióról:
http://www.otthon.com/2010_m_jus/20100510/laknal-e_vizimalomban_/