| A legsúlyosabb ipari katasztrófák itthon és a nagyvilágban |
A hír
1986. április 26-án, szombaton, hajnali 1 óra 23 perckor a csernobili atomerőmű 4-es reaktora gőzrobbanás következtében kigyulladt, és robbanások sorozata után bekövetkezett a nukleáris olvadás.
Nem sokkal a katasztrófa után tűzoltók érkeztek a helyszínre eloltani a tüzeket. Egyiküket sem értesítették arról, milyen veszélyesen radioaktív a füst és a törmelék. Hajnali 5 órára eloltották a tüzeket, közben több tűzoltót is magas sugárzás ért. A bizottság, amelyet a kormány küldött a katasztrófa kivizsgálására, április 26-án este ért Csernobilba. Addigra ketten meghaltak és ötvenketten kórházba kerültek.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
„Figyelj, az anyu azt mondta, hogy valószínűleg tele leszünk mutánsokkal” – suttogta a fülembe egyik reggel osztálytársnőm és egyben legjobb barátnőm, Zsuzsi. „Itt, a suliban? – kérdeztem vissza – Az osztályban is?” – kérdeztem vissza ijedten. Zsuzsi nagy komolyan bólintott. „Az egész országban. Csak nem mondják el nekünk, nem figyelmeztetnek, hogy ne legyen pánik. Mi a Laciéktól tudjuk, NSZK-ból hívtak, hogy ne menjünk ki játszani, ne együnk zöldséget-gyümölcsöt, mert felfordulunk mindannyian.”
"1986 áprilisának végén a játszótéren nem cserélték le a homokot, kiküldték a szülők a sugárzott közterekre a kicsiket. Pedig a legtöbb szennyezés ide, Finnországba és Észtországba érkezett." – Karafiáth Orsolya különvéleménye a Nők Lapja Cafe retrohetén a csernobili katasztrófáról.
Ez komolyan hangzott tényleg. „Biztos vagy benne? – néztem rá. „Totál” – felelte ő. Szóltunk még Jucinak, Balinak és Krisztiánnak, vigyázzanak, ki ne menjenek az utcára. Azt én javasoltam, hogy összekapaszkodva, együtt menjünk haza, akkor csak nem válunk mutánssá. Egészen este nyolcig várnom kellett, hogy anyu hazaérjen, és megkérdezhessem tőle, mi az a mutáns. „Hát ezt meg honnan szedted?” – nézett rám.
Ő a honvédségnél dolgozott, nyilván előbb tudott mindent, mint bárki más, nyilván amint lehetett, tudott Csernobilról is, reméltem. „A suliban hallottam, hogy ez a hír jött az eneszkából” – feleltem. Anyu telefonálgatni kezdett, mert erről – mint kiderült – így sem tudott semmit. Kitűnően működött az állami elhallgatás gépezete. Másnap reggel nem engedett iskolába menni, Zsuzsihoz se mehettem, és elmagyarázta, mit is jelent mutánsnak lenni. Eszembe jutott egy másik osztálytársam, Högyi (nevét az akkor még létező Lipótról kapta, mármint Hárshögyi), és hogy neki a felső fogsora duplán nőtt, mint egy cápának. Megkérdeztem, hogy Högyi kaphatott-e már egy kis előleget, hogy így néz ki? Anya rám szólt, hogy ezzel ne vicceljek. Délután benézett a szomszéd Klári, hogy nevetségesen olcsón lehet élelmiszereket kapni, menjünk a piacra, hozzák ládaszám a falatokat. Emlékszem, ahogy anya kapkodva, összefüggéstelenül meséli neki is, mi az, amit megtudott. Nos, mi nem rohantunk a piacra aztán.
De az élet közben körülöttünk ment tovább: senkinek nem volt betegségtudata 1986 áprilisának végén. A játszótéren nem cserélték le a homokot, kiküldték a szülők a sugárzott közterekre a kicsiket. Pedig a legtöbb szennyezés ide, Finnországba és Észtországba érkezett. Arra is emlékszem, amikor már nem tudtak tovább hallgatni, május elején a hír nagyobbat robbant, mint a reaktor. Mindenki Csernobilról beszélt, és mindenki rettegett. Azóta is rengetegszer előkerül a téma ilyen-olyan társaságokban, korosztályomban sokan erre a katasztrófára fogják szüleik, gyermekeik betegségét, vagy a sajátjukat. Azóta Csernobilban úgy virágzik a katasztrófaturizmus, mint a hajdani erőmű közelében az óriásira nőtt, mutáns növényzet.
Nemrég olvastam egy szívszorítóan igaz és mély regényt, Sofi Oksanen Tisztogatás című munkáját. Véleményem szerint minden európai, exkommunista ország nőjének el kellene olvasni. Egy fantasztikus könyv az erőszak természetéről, legyen az emberi vagy társadalmi erő, ami erőszakot tesz rajtunk. Csernobilról ahogy írt, a húsomba vágott. Világos lett, vagy legalábbis még kontúrosabbá vált a bizonyosság: hallgatással is lehet terrorizálni. Rengeteg embert taszítottak a keleti blokk országaiban betegsége, szenvedésbe, csupán azzal, hogy Csernobil hírét elhallgatták előlük. Most ez a régi újság a japán katasztrófa tükrében még inkább húsbavágó lett. Együtt érzünk a japánokkal, és rettegünk magunkért. És senki nem tudja még, pontosan mik lesznek a következmények…