| Kate még nem tudja, hová mennek nászútra |
A hír: 1,1 millió turistát várnak Londonba Vilmos brit herceg és Kate Middleton április 29-ei esküvőjének napjára, több mint kétszer annyit, mint egy átlagos napon.
Ez csaknem 50 millió font (15 milliárd forint) hasznot hozhat a fővárosnak egyetlen nap alatt. A tévében több mint kétmilliárd ember nézheti a szertartást világszerte. Az Egyesült Királyság ötödik legnagyobb iparága a turizmus. A hercegi esküvő jó reklámot jelent a brit kultúrának, építészetnek és hagyományoknak is, és a szakemberek azt remélik, hogy az esküvő résztvevői a következő években is visszatérnek. A turisták ráadásul április 29-én nem egy napra érkeznek, közülük sokan pedig biztosan ellátogatnak a híresebb múzeumokba, például a British Múzeumba vagy a Nemzeti Galériába is.
Különvélemény Peller Marianntól
Ki hogyan képzeli vagy képzelte el a menyegzőjét? Micsoda leányálomnak tűnik az, hogy az egész világ árgus szemekkel figyel, fotósok és operatőrök lógnak még az út menti fákról is, csupa illusztris vendég lesz jelen a meghittnek cseppet sem nevezhető szertartáson. Mindenki látni és hallani akarja majd a legbensőségesebb pillanatainkat (mármint az imádott vőlegényünkét és a miénket), az elrebegett „igen”-eket. Számtalan profi szépítész lesi minden kívánságunkat, és buzgón munkálkodik azon, hogy a menyasszony legyen a leggyönyörűbb; sőt, akár három ruhát is készíttethetünk magunknak, nehogy véletlenül idő előtt kiszivárogjon, hogy miben fogunk tündökölni, és ezzel elillanjon a jószerencsénk.
Én igazi vérbeli, nagy felhajtásos, zenekarral és násznéppel falun átvonulós, másnap reggelig tartó, asztalon táncolós sváb lagzikon nőttem fel. Ott aztán tényleg a menyasszony volt a nap királynője, és természetes volt, hogy még akár a közeli, szomszédos falvakból is átjöttek az emberek, hogy megcsodálják a nászmenetet. Kislányként én is erről álmodtam. Elképzeltem, hogy a szigorú előírásoknak és szokásoknak megfelelően zajlik majd a vőlegényem, aztán az én kikérőm, a nászmenetben való vonulásunk, és a templomi szertartás után fogadjuk majd az odaözönlött emberek kézfogását vagy puszijait és jókívánságait. Aztán felkerekedünk, és elbaktatunk – természetesen továbbra is szigorúan szabott sorrendben (amit már csak a keresztanyám generációja ismer pontosan), a zenekar mögött egészen a lagzi helyszínéig. Tehetősebb ifjú párnál ezt is több kamerával rögzíthetik, és egy vagy két fotós örökíti meg a megható és mókás eseményeket.
Aztán találkoztam valakivel. Valakivel, akire nyugodt szívvel mondhatom, hogy Ő az. Elég hamar szóba került közöttünk a házasság is. Hangsúlyozom, a házasság, nem az esküvő!
Persze szép lassan azt is elkezdtem neki adagolni, hogy nálunk milyen egy hagyományos lagzi. Hát mit mondjak? Egyre mókásabbnak, és ami rosszabb, idegennek kezdtem érezni ezt a rengeteg felhajtást, ami lassan hatalmas teherként nehezedik az ifjú párra. Az elvárás, hogy mindenkinek megfeleljenek.
Átértékelődtek bennem a dolgok. Most már úgy érzem, az a legfontosabb, hogy ez tényleg rólunk, mindkettőnkről (!) szóljon, és legfeljebb a legközelebbi rokonoknak és barátoknak. Ettől függetlenül természetesen mindenkinek szíve-joga nagy csinnadrattával megházasodni. Mi is felejthetetlenné tesszük majd, csakhogy kizárólag a magunk számára. Úgyis az a lényeg, hogy mi jön utána.
Szóval értem, hogy ez a hatalmas felhajtás Kate és Vilmos kézfogója körül nagyon jót tesz egész Angliának, de különösen Londonnak, és rengeteg lesz az ebből befolyó bevétel. De vajon őszintén örülnek ennek a fiatalok? Vajon nekik is jót tesz majd egy ilyen kirakatesküvő? Idővel elválik. (Illetve reméljük, nem.)