| Meghalt a kismama, akiben törlőkendőt felejtettek |
A hír: Sheng Xianhui két kínai karaktert fedezett fel a fenekén az epekövek eltávolítása után. Panaszkodni kezdett, így a kórház hívta a rendőrséget, hogy vigyék el a férfit. Sheng feljelentette a kórházat, így most a hatóság nyomoz.
„Nem távozom – mondta a férfi. – Attól félek, ha kimegyek egy félórára is, a kórház azt fogja mondani, hogy kint csináltattam a tetoválást.”
A kórház tagadja, hogy a dolgozói csinálták volna a tetoválást. Állításuk szerint ez valami allergiás reakció lehet, amit a kórházi lepedők okozhattak. (MTI)
Különvélemény Peller Marianntól 
Rettentő nehezemre esik igazán megbízni az emberekben. Sokszor ennek ellenére naivnak érzem magam, mert általában jóindulattal fordulok mindenki felé, aki közeledik hozzám. Csakhogy édesanyám azt tanította, hogy elsőre semmiképpen ne adjam ki legbelsőbb titkaimat. Csak és kizárólag akkor merjek tényleg őszinte lenni és megnyílni valakinek, ha tökéletesen megbizonyosodtam arról, hogy valóban megbízhatom az illetőben.
Ezért tartok például a jogosítvány megszerzésétől is. Egészen egyszerűen nem tudom, hogy leszek képes megbízni a körülöttem autót vezető emberekben – nem beszélve a motorosokról. Sokszor csodálkozom magamban, amikor az anyósülésen feszítek, hogy vajon a balomon helyet foglaló sofőr mégis hogyan lehet biztos abban, hogy a szomszédos sávban autózó egyén lesz olyan kedves, önzetlen, sőt előzékeny, hogy akár fékezés árán is beenged majd minket maga elé, sávváltás során. Egyik kedves ismerősöm erre azt a számomra cseppet sem megnyugtató választ adta, hogy „Ne aggódj, majd érezni fogod, hogy a körülötted lévők milyen hajlandóságot mutatnak az együttműködésre!”. Hát, szívből remélem! Ez ugyanis tipikusan olyan hétköznapi helyzet az életünkben, amiből naponta számtalan adódik, és ami közben mi, emberek egymásra vagyunk utalva. És amelyben legtöbbször kénytelenek vagyunk feltétel nélkül megbízni egymásban, még ha tisztában is vagyunk vele, hogy igenis sok a kiszámíthatatlan, vagy éppen megbízhatatlan ember.
A legnagyobb bizalommal akkor vagyunk kénytelenek egymás felé fordulni, amikor valami oknál fogva egymagunk képtelenek vagyunk megoldani a felmerülő problémát. Ennek legkiszolgáltatottabb változata, amikor betegen orvoshoz kell fordulnunk. Minél komolyabb a baj, annál kiszolgáltatottabb az ember. Ennek ellenére egy életmentő – és egyben nagy kockázattal járó, tehát életveszélyes – műtét esetében természetesen nincs értelme ezen gondolkodni. Ugyanakkor nagy szerencse, hogy az egészségügy dolgozói nem úgy kezdenek minden egyes napot, hogy tudatosítják magukban, mekkora felelősség nehezedik a vállukra – emberéletek múlnak rajtuk nap mint nap. De az is tagadhatatlan, hogy hibázni emberi dolog, mindenkivel előfordulhat. Az megint más kérdés, hogy ilyen esetekben túl sok múlhat már egy aprócska tévedésen is.
A hírben említett esetnél sokkal súlyosabb hibákat is elkövettek már orvosok. El tudom képzelni, hogy egy fenéken éktelenkedő, nem tervezett tetoválás ki tudja borítani az embert, hiszen a testünk az egyetlen, ami tényleg kizárólag csak a miénk. Az épsége pedig a legnagyobb értékünk, ezért is igyekszünk megőrizni szinte mindenáron. De ha a mérleg egyik serpenyőjébe a tetoválás (vagy a kórház által említett allergiás reakció), a másikba pedig a sikeres műtét kerül, akkor véleményem szerint egyértelmű, hogy merre billen a mérleg nyelve.
