| Olvasnál még? Kattints a legfrissebb hírekért! |
A hír:
Az özvegy férj felesége utolsó kívánságát teljesítette azzal, hogy a nő lefagyasztott embriójából halála után béranya segítségével hozatta világra közös gyermeküket. A teljes hírt itt olvashatod.
Soma különvéleménye:
Egy érdekes példa-történet arról, milyen az, amikor az embert az egója, és nem a szíve vezérli.
Mi lehetett a motivációja a rákban haldokló asszonynak ezzel a fura végrendelettel?
Vajon így szeretett volna utódjában továbbra is jelen lenni a férje életében? így szeretett volna „tovább élni”?
Egy biztos: számomra ez a végrendelet önmagáról szól, és nem a másikról. Azaz az önmaga szeretetéről, és nem a másikéról. Belegondolt ez a nő vajon abba, hogy egy gyermeknek mennyire optimális anya nélkül felnőni? Hogy az ő gyermeke csak fényképről fogja őt látni? Nyilvánvaló, hogy abba bele sem gondolt, hogy már a sejt tudattal rendelkező, emlékező részünk. (Tudományosan bizonyított, hogy létezik sejtmemória. A kineziológusok és a regressziós hipnózissal transzban dolgozó szakemberek gyakran használják gyógyításra. Nemrégen írtam is arról, hogyan éltem meg egy transzlégzéses vezetett utazásban a saját spermium, illetve petesejt létállapotomat, majd a saját megfogantatásomat és magzattá fejlődésemet.)
Egy lefagyasztott petesejt már a fogantatásában sérült. Az egyik barátnőm, akinek lombikbébiprogrammal lettek a gyermekei, elmesélte, hogy 2 nappal azelőtt, hogy ki volt írva szülni, elment ultrahangos vizsgálatra, és még nem volt befordulva a babája. Azonnal fölhívta a kineziológusát, aki S. O. S. adott időpontot, és oldotta a gyermek megszületésen való stresszét. Az ok a következő volt: a mínusz 180 fokra lefagyasztott spermiumnak levágják a farkát a lombikos megtermékenyítés előtt. Ettől a sperma kiszolgáltatottnak, erejétől, saját döntésétől megfosztottnak élte meg magát, ami kihatott a gyermekre is. (Az oldás után befordult, és természetes úton született meg – ha már nem úgy fogant.)
Micsoda egy önző asszony volt ez a teremtés! Számomra kicsit hasonlít az egész jelenség arra, amikor Petőfi Sándor a Szeptember végén című versében azt írja imádott Szendrei Júliájának, hogy:
„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt…”
Ebben egy kicsit benne van az, hogy nehogy már annyira jól érezd magad nélkülem… Kicsit megnehezítem az életed. A gyászmunka leteltével nehogy el tudj teljesen engedni engem, hadd legyek ott egy kicsit mindig veled. No, ez az önmagunk szeretete, és nem a másiké!
Vajon belegondolt abba ez az asszony, hogy micsoda feladatot ró ezzel a férjére? Hogy ahelyett, hogy a férje az ÉLETET, a természetes, egészséges életet választaná azzal, hogy halála után idővel újra házasodik, majd az ÉLŐ asszonynak gyermeket nemz, ehelyett egy édesanya nélkül fölnőtt, jó pénzért, mesterségesen fogant gyermekkel mindig jelen lesz az élők közt? (Az már persze felfogható egy érdekes „kísérletnek”, hogy lelkileg mennyire lesz stabil egy ilyen beteg kezdetből született gyermek…)
Én azt gondolom, ha egy lélek valahova le akar születni, az jön, ha akarják, ha nem. Ha valaki sem természetes úton, sem a többedik mesterséges beültetésre nem termékenyül meg, annak érdemes a fizikai szintről a lelki fele fordulni. Hiszen mindennek oka van.
A másik fölmerülő kérdés: vajon mennyire kell minden esetben tiszteletben tartani a haldokló végrendeletét? Most ettől a történettől függetlenül is kérdem: vajon akkor is, ha a kérés ártó jellegű, és nem az életet szolgálja, vagy csak akkor teljesítendő, ha valóban az ÉLET szolgálatában áll?
A holtaknak a holtak közt van a helye, az élőknek pedig a saját életüket kell élni!