A hír: A július 1-jén életbe lépő új törvénykönyvben bővítették a kitiltás lehetőségét: eszerint aki zaklatást követ el, azt nemcsak az áldozat közeléből lehet eltávolítani, de egy településről, sőt az ország egy részéről is ki lehet majd tiltani.
Karafiáth Orsolya véleménye: A családon belüli erőszak ügye már hosszú évek óta rengeteg vitára ad okot, éppen azért, mert megoldatlan problémáról beszélünk. Megoldatlan és igen súlyos problémáról, sokszor szó szerint életbe vágóról. Sokan írtak már róla, én magam is, ám a mostani hír miatt ismét elő kell venni, és gondolkodni kell róla. Ismét nem áll külön törvényben a családon belüli erőszak esete, mert egyes törvényhozók szerint a zaklatás, becsületsértés és a kényszerítés tényállása lefedi a dolgot. Hát nem és nem. Szerintem hatalmas társadalmi és morális javító hatása lenne annak, ha külön rögzítenék mindezt: nagy visszatartó ereje lenne. Ha teli lenne a média az új törvénnyel, ha hétköznapi beszédtéma lenne a családon belüli erőszak, sokkal többen ismernék fel, hogy áldozatok (többük tagadásban van mind a környezete, mind önmaga felé).
Persze sok probléma felvetődik, és nincsenek elégséges válaszok. Egyes szakértők szerint például nem lehet pontosan megállapítani, mit is nevezhetünk lelki bántalmazásnak. Tényleg, elég nehéz körülírni. Vannak persze egyértelmű esetek: igen gyakran látunk-hallunk olyanról, hogy a férj valóságos érzelmi terrorban tartja a nejét. Mindig leszólja, „te ehhez hülye vagy”, „ostoba vagy”, „neked ez úgyse megy” – csak hogy a legenyhébbeket idézzük. (Emlékszünk az Agatha Christie krimire, a Hétvégi gyilkosságra? Ott is alaposan el van nyomva, le van nullázva Gerda, az odaadó feleség – aki azért annyira jól nem érezte magát ebben a helyzetben. Meg is lett a vége: emberhalál. Mint ahogyan a krimiken kívül, az életben is – a családon belüli erőszak szedi a legtöbb áldozatot…)
De az is a lelki bántalmazáshoz tartozik, ha valaki állandóan öngyilkossággal fenyegeti a társát, ráhat, hogy semmiképp ne hagyja el. Ismerek olyat, akinek szinte minden vitás helyzetben ez a válasza, igen sokszor zárták le már miatta az öngyilkosok kedvenc Duna-hídját. Mindig lehozták persze, szerintem esze ágában sem volt leugrani. Ám olyan előfordult, hogy miután megint visszatért a nő életébe, az arra ment haza, hogy az összes ruhája apró miszlikbe van szaggatva, levelezése feltörve, és a nevében ocsmány, szexuális üzenetek szálltak az éterbe. Ez a neurotikus fiatalember a nő barátait is megfenyegette, végül teljesen szeparálta őt mindenkitől. Követte, szimatolt utána – ám tény, ami tény, egyetlen ujjal sem ért hozzá. Persze lehordta mindenféle ribancnak, örökké gyanúsítgatva, a munkahelyén is lehetetlenné téve őt. A nő totál ideggörcs lett a végén – és a mai napig az –, nyilván még nem tudott megszabadulni fogvatartójától. A dolog természetéhez tartozik az is, hogy csakúgy, mint ahogy az a bántalmazóknál menetrendszerű, a dühöngéseket az úgynevezett „nászútperiódus” követi. Amikor is a bántalmazó hirtelen – mintha személyiséget cserélne – mézesmázos lesz, egy igazi kezes bárány, bocsánatért esedezik, fogadkozik, hogy ezután minden megváltozik – és aztán hirtelen, ahogy egy pofon csattan, megint csak kibukik belőle az elnyomó. De sajnos a nők hisznek – mert hinni akarnak – abban, hogy a párjuk jó útra tér. De ebből a hitből az első újabb sokk kilendíti őket…
Hosszú együttélésnél legtöbbször ismerjük a másik gyenge pontjait, tudjuk, hová kell szúrni úgy, hogy a legjobban fájjon. És mondjuk a bíróság mit kezd egy olyannal, ha a feleség megalázva érzi magát attól, hogy a férje szerint mindig elszúrja a vasárnapi ebédet? – gúnyolódott egy, a hivatalos álláspontot elfogadó, tipikusan macsó ismerősöm.
Vannak problémák – feleltem neki is –, de az ügy fontosságához, horderejéhez mérve ez mind mellékzönge. Ki kell állni az áldozatok mellett (a bántalmazók ellen). És erre – úgy tűnik – törvényhozóink csak részben állnak készen.
Itt elolvashatod, mit gondol Karafiáth Orsolya a közelmúlt érdekes híreiről!