Lőrincz Tamás ezüstérmes lett a kötöttfogású birkózók 66 kg-os súlycsoportjában a londoni olimpián – a világ második legjobbja könnyes szemmel vonult le a küzdőtérről. Dr. Járai Róbert sportpszichológus segítségével sorba állítottuk az eredményeket az alapján, melyik küldi padlóra leginkább a sportolót.
Bronzérem – a legjobb
Még olimpián is ritka az olyan hátraszaltóval díszített örömtánc, mint amilyet Módos Péter birkózó mutatott be nyertes bronzmeccse után Londonban. Nem csoda, hiszen a bronz érzelmi szempontból talán az aranynál is nagyobb siker, lelkileg a legnagyobb diadal. Egy vereség után győzi le lényegében saját magát a sportoló (amikor kiderül, hogy nem küzdhet az aranyért), egy érzelmi kudarc után szedi magát újra össze, s zárja végül mégis győzelemmel a versenyt. Vert helyzetből újra nyerni óriási eufóriát ad.
Utolsó hely – jobb
Sokak értetlensége ellenére a sportolóknak még ez is nagyon komoly siker és eredmény lehet, legtöbbször az is. Ilyenkor a résztvevőnek két dolog a fontos: hazáját képviselheti, illetve saját képességei szerint hozza ki magából a maximumot. Ha ez a kettő éppen az utolsó helyhez elegendő, kudarcot ez semmiképp nem okozhat, hiszen általában nem az éremesélyesek végeznek a végén. Ha eleve az „esélytelenek nyugalmával” indult, akkor elsősorban magát akarja legyőzni. Ha ez sikerül, az már hatalmas bravúr – és még a közönség együttérzésére is számíthat.
Negyedik hely – jó
Már karnyújtásnyira került a dobogó, ami inspiráló, hiszen elérhető közelségben volt az érem. Azt gondolnánk, hogy egy sportoló nem örül a negyedik helynek, hiszen „éppen lecsúszott” a dobogóról, ám ezt, illetve az innen következő helyezéseket többnyire nem élik meg kudarcként a sportolók. Ha ennél sokkal jobb eredmény reményében érkeztek, akkor a csalódás bármely előbbi helyezésnél megvan, ha viszont ez az aktuális képességeinek megfelelő eredmény, akkor sokkal reálisabban látja a helyzetet: tudja – érem nélkül érzelmileg kevésbé befolyásoltan, ésszel –, hogy a világon csak egy legjobb van.
Aranyérem – nem rossz
Pars Krisztián olimpiai arannyal a nyakában első nyilatkozataiban arról beszélt: sajnálja, hogy nem volt küzdelem, ilyen „könnyen” nyert. Ez a legfényesebb érem, de az egyik legnehezebben feldolgozható eredmény. Ha tudatosan kitűzött cél volt, a sportoló élete annak megszerzéséig csakis erről szól. Amikor megvan, hirtelen céltalanná válik az ember, hiszen a rengeteg munka meghozta az eredményt, tűnhet onnantól úgy, hogy nincs tovább. Ráadásul olyan szintet húzott meg ezzel a maga számára is, ami a későbbiekben szinte elvárássá válik, vagyis folyamatosan hoznia kell ugyanezt a teljesítményt, ami hatalmas teher. Ha pedig a győzelem váratlan volt, akkor amiatt lehet úrrá rajta szorongató bizonytalanság, mert nem hiszi el, hogy a képességeinek megfelelő az eredmény.
Ezüstérem – a legrosszabb
„Örülök ennek az ezüstéremnek, de ez olyan dolog, ami már soha többé nem jön vissza az életemben. Szép is, de óriási csalódás” – nyilatkozta Lőrincz Tamás kötöttfogású birkózó, miután kikapott a döntőben.
„Inkább halott, mint második” – mondta Ungvári Miklós is, miután a döntőben egy jukóval veszített ellenfelével szemben. Lelkileg ez a legnagyobb „hullámvasúttal” járó helyezés, a legnagyobb teher. Ezt a legnehezebb adott pillanatban feldolgozni, pláne örülni neki. Az előzetes elvárásoktól függetlenül végül egy vereség után lép a sportoló a dobogó második fokára, ráadásul nincs ahhoz hozzászokva, hogy ha kikap, jutalmat kap érte. Még ha előtte nem is várta, hogy második lesz, akkorra már épp elhitte, akár a legjobb is lehet. Aztán csak azt éli meg, hogy nem sikerült, az utolsó akadálynál elbukott: az ezüstérem érzelmileg mindenképp egy komoly vereséggel ér fel. Az adott pillanatban az érzelmek csakis a csalódást erősítik, idővel talán átveszik a helyüket a racionális érvek. Ahogyan birkózónk fogalmazott: „Itt voltam annak a kapujában, hogy olimpiai bajnok legyek, és ezt nagyon nehéz feldolgozni. De egyszer majd biztos sikerül…”