A hír: A lányok állítólag kiskoruk óta arról fantáziálnak, hogy egyszer majd csodás, csillogó, fehér ruhás esküvőjük lesz. Ma már azonban nincsen így – derül ki a Girl Guides brit önkéntes lányszervezet felméréséből, amit ezer 7–21 éves megkérdezésével készítettek. A megkérdezettek hét százaléka úgy véli, egyáltalán nincs szükség házasságra, ötből pedig csak egy lány gondolja azt, hogy a házasság az élet egyik legfontosabb mérföldköve. 56 százalék számára a függetlenség ennél fontosabb.
Soma véleménye: Ezen egyáltalán nem lepődöm meg – ismerve a morfogenetikus mező elméletét. És ezt most hadd magyarázzam el, egy nagyon érdekes és meghatározó kísérletet ismertetve ezzel, amit úgy gondolom, sokan ismernek is. Ez a száz majom elmélete.
Csak röviden a sztori. Az ’50-es években indult a kísérletsorozat, ami arról szólt, hogy Japán közelében három kis szigetre kitelepítettek több száz makákó majmot (mindegyik szigetre ugyanannyit) úgy, hogy előtte teljesen lecsupaszították a szigetet, azaz mindent, ami ehető (gyökér, gumó, termények stb…) elvittek, és elrejtettek a homokba édesburgonyát. Persze az életösztön működött, a majmok megtalálták a krumplit, ami recsegett-ropogott a foguk alatt, de táplálék volt, ami az életet adta. Mígnem egy bizonyos idő elteltével kismajmok egy csoportja a tengerben játszadozott a krumplikkal, közben megkóstolták, és konstatálták, hogy így jóval finomabb. Nem recseg a homokszemcse a szájukban, és a sós víz is jót tesz neki, így hazavitték az anyukájuknak megmutatni. A kísérletvezetők azt tapasztalták, hogy amikor már száz majom (jelen esetben ez volt a kritikus tömeg) mosta a burgonyát ezen az egy szigeten, akkor a másik két szigeten a majmok robbanásszerűen elkezdték mosni a krumplit, és hamarosan ez a faj szokása lett.
Ez a kísérletsorozat aztán tovább folytatódott különféle tudósok által (McDougall, dr. Sheldrake stb…) patkányokkal, madarakkal, emlősökkel, emberekkel, és több évtized után azt a konzekvenciát vonták le, hogy ha egy fajon belül megjelenik egy új gondolkodás vagy cselekvés, és az eléri a kritikus tömeget, akkor az a faj sajátja lesz.
Mondok erre egy nagyon egyszerű és kézenfekvő mai példát. Ha egy öt-hat éves gyereket odaültetünk a komputer elé, az számára teljesen természetes lesz, és magától elkezd rajta keresgélni, játszani.
Ugyanúgy, ha bármely mobiltelefon a kezükbe kerül, azonnal megtalálják rajta a játékprogramot, míg nagyanyánknak izzadtra magyarázhatjuk magunkat, hogyan kell sms-t küldeni. (Nekem már a szüleim sem voltak erre hajlandóak – ez már képességmegtagadás –, bár anyám már legalább tud sms-t fogadni.) A fiunk kilencévesen már olyan magas szinten játszott stratégiai játékokkal, amire azt mondta a férjem: a műszaki egyetemen ők ezt egyszerűbben tanulták.
Az elmúlt évtizedekben már olyan sokat használtuk a komputereket és az egyre jobban fejlődő technikai eszközöket, hogy a mai fiatalok már alapjáraton ezzel a képességgel születnek. (Mindannyian ott vagyunk a nagy közös mezőben – morfogenetikus mezőben –, és hatunk egymásra. Ezt hívhatjuk kollektív tudatalattinak is.)
Az elmúlt tíz évben kétszer annyi válás és feleannyi házasság jött létre, mint a korábbi években. Ez az infó is elérte a nagy közös információs mezőt, teret. Ott van bennünk az a rengeteg keserűség, elfojtás, tűrés (és persze a jó érzések is), amit az előző generációk átéltek. (Alapjában véve nem is sejtjük, mennyire nem a saját életünket éljük.) Eckhart Tolle (korunk egyik legismertebb spirituális tanítója) az Új föld című könyvében ezt úgy nevezi, hogy „kollektív fájdalomtest”.
Szerinte a nőké nagyobb, nyilván a patriarchális kapcsolati minta miatt. (Erről a témáról részletesen írok az Új egyensúly – Fordulópont a férfi és nő viszonyában című könyvemben.) A nők korábban túl sokat tűrtek, viseltek (ezek jelszavak is voltak régebben: „Asszonynak hallgass a neve!”, „Tűrjél, viseljél!”), de mára ezzel csordultig vannak. Ezzel egyidejűleg egyre kevésbé kívánnak az emberek a társadalmi és szülői elvárásoknak megfelelni. (Elkezdődött az individualizáció.)
Úgyhogy nem csoda, hogy a kislányok egyre kevésbé vágynak feleséggé válni.
Ennek ellenére én mégis Bert Hellingerrel (a családállítás módszerének megalkotója) értek egyet, aki azt mondja, a párkapcsolat házasság nélkül egy ponton túl egymás sértegetése. Ugyanis az, hogy nem mondjuk ki az igent, azt üzeni, hogy te most jó vagy, de lehet, hogy jön majd egy jobb. Nincs felvállalás. Azt látom, hogy rettegnek az emberek az elköteleződéstől, és kevesen tudnak feltétel nélkül szeretni. Én házasságpárti vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy a polgári esküvőhöz ragaszkodom, hanem azt, hogy a kapcsolat és a másik fél teljes mértékű felvállalása egy másik minőséget hoz az együttlétbe.
(Megtapasztaltam, hét és fél év után házasodtunk – már megvolt a két gyerekünk –, annyira féltem az egésztől.) A polgári esküvőt ki lehet váltani rituáléval, szertartással is, erre egyébként is ki van éhezve a XXI. századi ember lelke.
De ahhoz, hogy visszahozzák, hogy visszajöjjön a házasodási kedv, más alapokra kell helyezni ezt a fajta elköteleződő együttlétet.