Al Ghaoui Hesna: Egy erős nő – kedvesen és nőiesen

Tágas terasz köszönt az angyalföldi ház legfelső emeletén, a nappaliban melegbarna színek, fiatal, barátságos fészek. Hesna – akit általában pufajkában, bakancsban, szélfútta hajjal láttam a tévé képernyőjén, amint valamelyik háborús tűzfészek eseményeiről számol be – most a kanapén kuporog, és mosolygósan, kedvesen válaszolgat a kérdéseimre. Úgy fest, mint egy húszas évei elején járó diáklány. De a tekintete komolyabb, mint egy egyetemistáé. Talán azért, mert harmincnégy esztendős korára több szenvedést látott, mint egy kilencvenéves? Vagy azért, mert a Bábel – Hesnával a világ című remek (!) új műsorában is csupa rázós témát dolgoz fel, és sokkoló sorsú embereket mutat be? Férfi, akit már nyolcévesen arra kényszerítettek, hogy öljön, a börtönlakók hétköznapjai, egy jövőkutató horrorisztikus világa…
– Nem a szakmám-hivatásom tesz töprengővé, én már gyerekkoromban is állandóan törtem a fejem valamin – jelenti ki tárgyilagosan. – Például azon, hogy mennyire irányíthatom az életemet. Emlékszem, hogy kilenc-tíz éves koromban eljátszottam a gondolattal: ha az utcán jobbra fordulok, akkor talán másképp alakul a sorsom, mintha balra megyek. Később az is gondolkodásra késztetett, hogy miért állítják a gyerekeket olyan abszurd döntés elé, hogy mik lesznek majd felnőttkorukban. Számomra még tizenhét-tizennyolc évesen sem volt egyértelmű, hogy mi akarok lenni. A lelkem egyik felét a képzőművészet vonzotta, a másikat az irodalom meg az írás, végül a jogi egyetemre felvételiztem – remélve, hogy a jogi diploma sokféle területen hasznosítható –, el is végeztem, bár soha nem dolgoztam jogászként.

– Nem azért voltál töprengő gyerek, mert magyar anya és arab apa gyerekeként kilógtál a sorból?
– Magyarországon születtem, a szüleim orvosok, akik az egyetem befejezése után Salgótarjánban telepedtek le. Ezért viccelnek velem gyakran, hogy én palóc–arab vagyok. Már kiskoromban természetessé vált számomra, hogy el kell magyarázni a származásomat, elég volt a nevemet kimondani… De a nyolcvanas években még szó sem volt diszkriminációról, rasszizmusról – ráadásul Szíria és az arab világ baráti viszonyban állt Magyarországgal –, tehát soha nem éreztem, hogy kilógok a sorból, és nem volt kellemetlenségem a származásom miatt. A szüleimet pedig nagyon tisztelem, mert megadták nekem és a húgomnak, Naimának is a választás lehetőségét: ránk bízták annak eldöntését, hogy milyen helyet foglal el az életünkben az arab identitás. Közben félévesen és egyévesen is vittek már Szíriába, ott kereszteltek meg egy gyönyörű kolostorban – apukám keresztény szíriai családból származik –, ahová mindig nagy élmény visszamenni. De nem tanultunk meg arabul kiskorunkban. Nem hibáztathatom ezért aput, aki állandóan dolgozott, rengeteget ügyelt…

– Mit jelent a különös csengésű neved? Egyszer hallottam, és többé nem felejtettem el.
– Eleinte titkoltam, mert féltem, hogy nagyképűnek tartanak, ha megmondom… Szóval a Hesna szépséget jelent, az Al Ghaoui pedig körülbelül annak felel meg, hogy büszke, rátarti. Az arab nyelvben fontos, hogy a neveknek pozitív kisugárzásuk legyen.

– És a „büszke szépség” mikor tanult meg arabul?
– A két tannyelvű gimnáziumban angolul tanultuk a tantárgyak többségét, a másik nyelvem a francia volt, és a jogi felvételire annyit kellett készülnöm, hogy nem maradt időm a nehéz arab nyelvre. Aztán egyetemistaként nekivágtam, mert képtelenségnek tartottam, hogy nem beszélem apám anyanyelvét! A húgom adta az utolsó lökést, aki arab szakra jelentkezett… Nagy szerencsém, hogy a húgommal együtt elnyertem egy tunéziai ösztöndíjat, majd a diplomázás után három hónapot tölthettem Szíriában. Ekkor váltam otthonossá az arab nyelvben, ráadásul egy életre beleszerettem Damaszkuszba és a szír emberekbe, akik végtelenül kedvesek.

– Az első televíziós tudósításod is Szíriához kötődik.
– A Népszabadság külpolitikai rovatától kerültem a Magyar Televízió Híradójához és a Panoráma című népszerű külpolitikai műsorhoz, ahol lelkesen tanultam, figyeltem – sok kiváló kolléga vett körül –, de eleinte biztosan nem mertem volna önálló forgatásra vállalkozni. Talán nem is küldtek volna, hiszen egy ilyen út óriási felelősség! Csak néhány hónapja voltam a tévénél, amikor 2004-ben kiutaztunk a családommal Szíriába. Akkor halt meg Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője, azaz véletlenül csöppentem bele egy történelmi szituációba. Apukám javasolta, hogy hívjam fel a főnökömet, és kérdezzem meg, kell-e anyag erről a világpolitikailag is fontos helyzetről. A főnököm mondta, próbáljam meg, tehát béreltünk egy kamerát egy profi operatőrrel. Az egyik szíriai nagybátyám újságíró, ő segített abban, hogy megszólaltassak emigrációban élő palesztin vezetőket, de lelkesen beszélt nekem az utca ember is. Sikere lett az anyagnak, és néhány hónappal később már önállóan forgathattam Szudánban. Nekem is voltak szakmai és magánéleti válságaim, mégis azt mondom, szerencsés vagyok. Hiszen időben rájöttem, hogy az élet sokféle lehetőséget sodor elénk, és az bizony tőlünk függ, hogy lecsapunk-e rájuk, és teszünk-e azért, hogy alkalmasak legyünk a kiaknázásukra.

– Szudán, Gázai övezet, Afganisztán, Líbia, harc, polgárháború, vér, halál, éhség, szenvedés. És félelem…
– Az ismeretlentől félünk leginkább. Amúgy a mindennapi életben is félünk, ha nem tudjuk, mi vár ránk… Nem véletlen, hogy mindig az indulás előtti éjszaka a legrosszabb számomra, de aztán a terepen furcsa lelkiállapotba kerül az ember. Felmegy az adrenalinszinted, és már csak az számít, hogy meg tudj alkudni a helybéli sofőrrel, hogy olcsón vigyen el a csoffadt autóján oda, ahol elkészíthetsz egy fontos interjút. Szóval én éppúgy félek a háborús terepen, mint bárki más, mégis mennem kell. Megszállottság? Lehet. Persze vannak emlékek, amelyektől nem tudok szabadulni. Amikor a líbiai polgárháborúról tudósítottam, az egyik helyszínen százharminc embert élve felgyújtottak, és mi fél nappal ezután értünk oda az operatőrrel. Az az iszonyatos szag, a látvány…!

– A könyvedben azt írod, nem vagy haditudósító.
– Nem! Ők csak a háborúkról tudósítanak, ez az életük, a hivatásuk. Ehhez kapnak pénzt, paripát, fegyvert – kocsit, sofőrt, közvetítési lehetőséget –, hiszen ez nagyon drága műfaj. Ezért legfeljebb a hírtelevízióknál dolgoznak haditudósítók, nálunk erre kevesebb a felület és pénz is – én egyetlen operatőrrel jártam a háborús övezetekben –, ráadásul sok más terület vonz. Most például mindennél fontosabb számomra a Bábel című műsorom, amelyben arra is van lehetőségem, hogy a háborúkban megismert, különös-drámai sorsú embereket bemutassam.

– Tudtommal a CNN-nél is dolgoztál.
– Egy szakmai programon voltam kint. Nagyon hasznos volt számomra az a néhány hét. Például ott tanultam meg, hogy egy jó tudósító a lerágott csontokat is érdekessé teszi. Amikor Izrael offenzívát indított a Gázai övezet ellen, hogy megsemmisítse az alagutakat, ahol többek között fegyverkereskedelem folyt, lezárta az övezetet az újságírók elől. A nemzetközi stábok tehetetlenül toporogtak heteken át – távolról figyeltük a bombázásokat, de mi a fenéről tudósítsunk, ha nem jutunk be az övezetbe? Még a CNN sztárriportere is frusztráltan feküdt a domboldalon, várva, hogy beengedjék… Ekkor jutott eszembe, hogy csavarok egyet a nézőponton. Arról forgattam le az anyagot, hogyan dolgoznak a tévéstábok egy frontvonalon, milyen nehézségekkel kell megbirkózni a külföldi kollégáknak és nekünk, tehát a kulisszák mögé vittem a nézőket. A riportért Kamera Hungária díjat kaptam.

– Említetted, hogy neked is voltak magánéleti válságaid.
– A kérdés nem aktuális, mert épp tegnap ünnepeltem a férjemmel az egy hónapos házassági évfordulónkat! Persze voltak éveim, amikor úgy éreztem, nehéz lesz társra találnom a munkám mellett. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy a férfiak többsége erős egyéniségű, önálló és talpraesett nőt keres, aztán, ha találnak ilyet, fejvesztve menekülnek.

– De a férjed nem menekült. Hol ismerted meg?
– Természetesen Afganisztánban. 2009 decemberében többféle sajtóorgánumtól hívtak meg kollégákat, hogy meglátogassuk a magyar katonákat. A kormányváróban pillantottam meg a leendő férjemet – rögtön kialakult a szemkontaktus –, aki egy kereskedelmi rádió műszaki vezetőjeként volt ott. Két évvel később újra kimentünk Afganisztánba, és ő ugyanabban a táborban kérte meg a kezemet, ahol először beszélgettünk komolyan. Bár sokan férfiasnak tartják a munkámat, szerintem én nőies nő vagyok a magánéletben, meg tudok hatódni… Az is gyönyörű volt, hogy a magyar katonák egy téglát ajándékoztak nekünk, hogy az legyen a közös otthonunk alapköve. És mi elcipeltük a téglát az esküvői vacsoránkra, hogy megmutassuk a vendégeknek!

– A fiatal házasok általában tele vannak hittel, optimizmussal. Ez rád is jellemző, aki láttad a háborúkban, hogy állattá tud válni az ember?
– Igen. Hiszen a háború nemcsak az iszonyatot mutatja meg. Sok válságövezetben találkoztam civilekkel, akik hősiesen segítették egymást. Persze vannak néha rémálmaim, de ezek feldolgozásában segít a férjem. Akivel nemcsak együtt élek, de gyakran együtt is dolgozom. Remek, hogy ugyanabban a világban tesszük a dolgunkat, de más területen!

– Gyerek?
– Lesz! És a húgomat látva van remény, neki is sikerült összehangolnia a munkáját a magánélettel. A Nemzetközi Vöröskereszt munkatársaként időnként szörnyű börtönöket látogat, közben jó házasságban él, és remekül neveli a kislányát… Szóval az egyik álmom a gyerek, a másik az, hogy novellákat és forgatókönyveket írok, a harmadik pedig arról szól, hogy néhány év múlva a Bábel olyan műsor lesz, amelyről mindenki tud és beszél. Hiszen az élet annyi különös történetet produkál a világban, hogy azokból soha nem lehet kifogyni!