A hír: Egyre több brit vásárol magának ajándékot, hogy biztos legyen abban, azt kapja, amit szeretne – derült ki egy szigetországi felmérésből. Átlagosan évi 98 ezer forintnak megfelelő összeget küldenek „önajándékozásra”. Minden negyedik ember mondta, hogy nem bízik abban, hogy családja vagy barátai a megfelelő ajándékot választják számára. Itthon erről nem készült felmérés, de nálunk is létezik a jelenség.
Soma véleménye: Az, hogy az emberek egy része nem bízik abban, hogy családja vagy barátai a megfelelő ajándékot választják számára, és emiatt inkább magukat ajándékozzák meg, számomra valahol az egymásra figyelés, a szeretet hiányáról szól.
Persze ez nem minden esetben igaz – ahogy kivételek mindenben vannak.
Eszembe jutott egy barátom, akinek a családtagjai (felesége,
gyerekei) rendszeresen nevetve mesélik, hogy az említett illetőnek évről évre milyen mellényúlásai vannak. Pedig egészen biztosan szereti a családját. De valahogy úgy látszik, mégsem képes ezen a téren rájuk hangolódni.
Azt gondolom, hogy akit szeretek, azt vágyom megismerni. Érdekelnek a szokásai, kedvenc ételei, hobbijai, olvasmányai… és mivel szeretem, szeretek neki adni, örömöt okozni. Ha igazán, és nyitott szívvel figyelünk a másikra, akkor meg fogjuk érezni, minek örülne a másik.
Ha csak kipipáljuk, hogy megvettük az ajándékot, ott már valami hiányzik.
Nagyon sokan élnek egymás mellett szeretetlenül.
Könyvek sora jelent már meg arról, mi a szeretet.
Az elmúlt napokban egészen varázslatos élményben volt részem. Negyven emberrel együtt voltam egy meditációs táborban (12 DNS tábor), ahol a csúcspont az volt, amikor teljesen feloldódtunk egymásban. A szeretetnek egy olyan szintjét tapasztaltam meg (ezt a saját táboraimban is), amikor nem volt különbség az emberek között. A teljes elfogadásban úsztunk. A vezetőtől jött egy instrukció – mindannyian a földön feküdtünk a matracokon, egymáshoz közel –, hogy lélegezzünk együtt, be és ki, és be és ki, és kezdjünk el egymásban feloldódni.
Minden levegőkifújással belevittük magunkat a többiekbe, és minden beszívással beszívtuk egymást. Éreztem, ahogy megszűnök, ahogy szétszóródom, mindenkibe belekerülök, ahogyan mindenkit be is engedek magamba. És ez minden lélegzetvétellel csak fokozódott, és csak lélegeztünk, és fogták mindkét kezemet, a lábamat, minden porcikámnak nekidőlt valaki, és azt éreztem, csak annyi vagyok, mint egy amőba vagy egy sejt, Isten tenyerén, a totális, kifeszült boldogságban és békében. Nem tudom, meddig feküdtünk ebben, kívülről nézve úgy nézhettünk ki, mint a Parfüm című filmben, amikor a téren egy óriási euforikus gruppenszexben az emberek átadják magukat a mámorító erőnek, és kifekszenek tőle. Csak itt már a szex sem kellett. Alig tudtunk visszajönni ölelések ringatásán át.
Elképesztő csoda lélekben eggyé válni a másikkal! Talán ez az egész földi lét célja…
És ha ez megtörténik, akkor pontosan tudom, érzem, mi a jó a másiknak.
Akkor nem nyúlok mellé, és nem pazarlok. Nem is az a pontos szó, hogy figyelek a másikra, hanem az, hogy beengedem őt magamba. És ahogy adunk, úgy kapunk. Ez az ajándék.
Nem dolgozunk a szombati munkanapokon?
„Még a lábfejünk is legyen tökéletes?!”
„Te kimutatod a szereteted, vagy csak elvárod?”