“Mi ér többet, a pénz vagy a nyugalom?”

Különvélemény | 2012. November 18.
Egyre többen jelentenek beteget a stressz miatt. Karafiáth Orsolya szerint kell húzni egy határt.

A hír: A brit Friends Life felmérése szerint a 18 és 24 év közötti munkavállalók 70 százaléka jelentett tavaly beteget a munkahelyén a stressz miatt. Ez az arány fokozatosan csökken, ahogy egyre idősebb munkavállalókat vizsgálunk. A fiatalok magasabb arányú betegszabadsága fakadhat abból, hogy pályakezdőként meglehetősen nagy elvárásokkal szembesülnek, ráadásul karrierambícióikat is egy gazdaságilag nehezebb időszakban kell megvalósítaniuk.

Karafiáth Orsolya véleménye: Hogy milyen a stressz, sokan jól ismerjük. A magazinok teli vannak tanácsokkal, hogyan kezeljük az ilyen állapotokat, illetve arra kapunk mindenféle tanácsokat, hogyan lazítsunk, miképp kapcsoljunk ki, ekképp kerülve el a stressz tüneteit. A legismertebb oldási módok közé tartozik egy jó fürdő, egy masszőr meglátogatása, a relaxáció, a meditálás, a különféle testedzések, főképp a jóga. Ezekben az írásokban nem győzik felhívni a figyelmet a különböző immunerősítő szerek fontosságára és a helyes táplálkozásra. Nem mondom, ezek mind-mind hasznos tanácsok. Én magam például igyekszem kiegyensúlyozottan étkezni, próbálok eleget aludni, nálam több táplálékkiegészítőt nem eszik senki. Van egy raklapnyi relaxációs hanganyagom, jártam egyéni terápiára, jártam csoportos foglalkozásokra: és mégis, a stressz itt van az életemben.

Ezek az úgynevezett gyógymódok valóban sokat tudnak segíteni akkor, ha a téboly még nem hatalmasodott el teljesen rajtunk. De aki ébredt már fel az éjszaka közepén izzadtan egy rémálomra, ami a munkájával kapcsolatos, és mindez egy erőteljes szorító, szúró gyomorfájdalommal is párosult, illetve aki ébredt hajnalban iszonyú forgolódások után félholtan, és öntötte magába a kávékat, hogy egyáltalán ki tudja nyitni a szemét, majd rögtön mondjuk egy valeriánát is beküldött utána, hogy legalább a belső zakatolás abbamaradjon, az tudja, miről beszélek. És a nyomás egész nap nem csökken, legfeljebb órára-félórára enyhül egy kicsit. Aztán jön dél, fél kettő tájban egy erős hullám, ami jelzi, hogy a kialvatlan szervezet (hiába töltöttünk hat-nyolc órát az ágyban, nem pihentük ki magunkat) kezdi feladni. Ám közben ott az agyunkban a riasztás, hogy mit kell még megcsinálni, hogy haladni kell tovább, mert ha nem haladunk, halad más helyettünk, bejön a helyünkre, kiesünk, szétesünk, és ott maradunk a nullán.

Én magam szabadúszó vagyok, nem köt munkaidő, nincsenek a szó szoros értelmében vett munkanapjaim. Van viszont annak a felelőssége, hogy magamnak kell gazdálkodnom az időmmel, hogy minden csak és kizárólag rajtam múlik, ha hibázok, nincs mögöttem egy csapat, nincsenek kollégák, akik védjenek. És nincsenek épp ezért szabadnapjaim, állandóan készen kell állnom, nincs olyan, hogy letettem a munkát, szabin vagyok, mondjuk két hétig, hagyjon mindenki békén. Általában jól elvagyok ezzel, de néha mintha nem bírnám a nyomást. Nekem például könnyebb volt idegileg akkor, mikor munkahelyem volt, jól körülírt szabályokkal. De én még 1999-ben kezdtem, egy más világban, ráadásul akkoriban közalkalmazottként.
Fiatal barátnőm az egyetem után rögtön egy multinál startolt. Ma már csoportvezető, és bár egy tízessel fiatalabb nálam, nagyságrendekkel többet keres. És már most nyugtatókon él. És már most nagyon könnyen kiborul, és nem tud lazítani. Múltkor megkérdeztem, hogy mi ez az egész, biztos állása van, örülnie kéne. Elsírta magát. Hogy én nem érthetem meg, hogy mit jelent ez, az állandó rettegést, hogy kirúghatják, ha hibázik, hogy nem két, hanem kétszáz jelentkező áll sorban a helyére, ezért nem mondhat vissza túlórát, hétvégi melókat, hogy arra nem volt ideje már két hónapja, hogy egy hosszú hétvégére elutazzon, mert bent kellett ülnie. (Igaz, ezt dupla bérért, de már ez sem lelkesíti.) Hát persze, hogy nem lehet ezt bírni – és hát persze, hogy a testünk hirtelen lerobbanással jelez. S hogy miért a fiatalabbak vesznek ki több betegszabadságot emiatt? Talán mert még nem félnek olyan mértékben a következményektől, illetve még nem olyan edzettek, mint az idősebb versenytársak. És általában még nincs is annyi veszítenivalójuk, nincsen családjuk és végső esetben könnyebben váltanak.

Nekem újabban hatalmas migrénrohamaim vannak egy-egy nehezebb munka közben, illetve után, olyan fájdalommal, hogy ha bejárós munkahelyem lenne, nekem is beteget kellene jelentenem. De százszor meggondolnám, megtegyem-e, lehet, hogy bekúsznék valahogy, álmunkát végeznék, lapulnék, ne tudja meg senki, hogy valami bajom van… Megoldás nincs, legalábbis nem lesz mostanában. Egyre kevesebb a munkahely, egyre kegyetlenebb farkastörvények uralkodnak. Valahogyan meg kell tanulnunk uralnunk az idegrendszerünket, különben éppen mi leszünk az áldozatok. De ördögi a kör – mert éppen ez a félelem taglóz le minket, és blokkolja a tudatunkat, éppen ettől leszünk egyre elesettebbek… 

Bezárhatják a Fővárosi Vidámparkot

Kell még nekünk egyáltalán óraátállítás?

A nagyianorexia is vészhelyzet

Exit mobile version