Nagy Ervin életében a kislányáé a főszerep!

– Amikor megszületett a kislányod, az első évben kikérted magad a Katona József Színházból, nem vállaltál fellépéseket sem.
– Idén ugyanez lesz a menetrend. Nem akarom, hogy a karrierem megnyomorítsa a lányom gyerekkorát. Amíg megtehetem, úgy tervezek, hogy az egyik évben csak egy bemutatót vállalok, a másik évben pedig kettőt-hármat. Nem szeretném, hogy ha megkérdezik majd a gyerekemtől, hogyan nevelt fel az apád, akkor csendesen elmosolyodna és inkább hallgatna.

– Rendes apuka vagy.
– Annyira vagyok rendes apuka, mint bárki más. Azt nem tudom, hogy mások hogyan szervezik az életüket, hogy minél többet láthassák a gyereküket, én a színházi és filmes munkák miatt elég nehezen tudom beosztani az időmet. Most, hogy főpróbahetem van, tegnap sem láttam, ma sem és holnap sem fogom látni Lolát. Ez viszont azzal is jár, hogy a bemutató után többet tudok otthon lenni vele. A színészek életében a reggel a fix, akkor ők viszik a picit óvodába vagy suliba. Nálunk is így van.

– Mennyire fontos neked a hírnév?
– Tegnap megismert egy hétéves kissrác este a játszótéren, miközben a kislányommal fociztam, na, annak nagyon örültem. Igyekszem úgy egyensúlyozni, hogy megismerjenek, de azért ne tartozzak a sztár kategóriába, mert az még mindig inkább pejoratív fogalom számomra. Nekem az a fontosabb, hogy szerepeljek olyan színházi vagy filmes produkcióban, amire büszke lehetek, legyen szó körúti bulvárról vagy művészszínházi produkcióról.

– A hamarosan bemutatásra kerülő darabban, a Farsangban egy agresszív, féltékeny férjet alakítasz.
– A háromfelvonásos balkáni komédia Bukarest külvárosában, a társadalom mélyrétegeiben játszódik. A szerepem szerint ki akarom zsigerelni, szét akarom tépni azt a férfit, akiről azt gondolom, hogy együtt volt a feleségemmel.

– Magadból építkeztél a szerep megformálásakor?
– Hasonlóan forrófejű alkat vagyok.

– Ütöttél már féltékenységből?
– Még nem. Fogalmazzunk úgy, hogy erőteljesen reagálok dolgokra. Elő-előfordul, hogy visszabeszélek, sajnos akár egy rendezőnek is. Egyébként apukámtól örököltem azt a temperamentumot, amit a kollégáim csak hisztinek hívnak.

– Gondolom, a rendezők nem tapsolnak örömükben, ha visszaszólsz a színpadról.
– A forrófejűség nem mindig áldás ebben a szakmában. Tíz évvel ezelőtt még másképpen gondolkodtam, de ma már nem mindegy, hogyan szólnak hozzám. Szeretem, ha partnernek, nem pedig szolgának tekintenek. Vannak, akik nagyképűségnek gondolják ezt, szerintem csak önbecsülés és igazságérzet. Nem érdekel a hierarchia. Mert nemcsak nekem fontos a színház, úgy gondolom, én is fontos kell hogy legyek neki.

– Meg vannak piaci szempontok is.
– A színház vezetése fontosnak tartja, hogy vannak nevek, amelyek nemcsak a színházi szakmának, de az utca emberének is mondanak valamit. Amikor az állam épp kivonul a kultúrából, és a mecenatúrára kell egyre jobban támaszkodni, akkor nem baj, ha van néhány „címlaparc” egy művészszínháznál is. A Katona mostani vezetése egyébként ebből a szempontból is rendkívül nyitott. Egyre több teret kapnak a színészek a kommunikációban. Csak rá kell nézni az átépített előcsarnokra…

– A gyermeked anyjával, Rozival találtatok ki egy ruhamárkát két évvel ezelőtt. Eredeti hímzéssel készülő matyó mintás pólókat, gyerekruhákat készítetek, családi vállalkozásban.
– Nem velem találta ki, hanem a húgával, én csak próbáltam a nevemmel és néhány ötlettel az elején segíteni… Azóta nagy divat lett a matyó, túlcsordult a piac, rengeteg a hamisítvány, az igénytelen gépi munka. Éppen arról beszélgettünk pár napja a feleségemmel a játszótéren, hogy vajon hova tud fejlődni ez a típusú vállalkozás ebben az országban. Hányan ismerik fel, hogy ez nem pusztán divat, hanem egyfajta társadalmi szerepvállalás is azáltal, hogy munkát viszünk oda, ahol kevés van belőle. A megoldás talán az lehet, ha külföld felé is nyit a márka.

– Az előbb azt mondtad, hogy a „feleségemmel”. Mikor házasodtatok össze Rozival?

– Nem házasodtunk össze, élettársak vagyunk. Azért emlegetem így, hogy ne kérdezzenek vissza… de lassan nézegetnem kell a dátumokat.

– Akarsz nagy lakodalmat is?
– Mindig is háromnapos lagzit képzeltem magamnak, de vannak dolgok, amikre az ember addig készül, addig gyúr, amíg lazán elsétál mellettük. A lagzi is ide tartozik.

– Mi még?
– Nem akarom, hogy egyke legyen a gyerekem, és az a lehetőség, hogy testvérei legyenek, még nem ment el mellettem. Ha a szakmai életemre gondolok, jó lett volna eltölteni egy-két évet egy olyan szenvedélyesen alkotó művészszínháznál, mint az egykori Krétakör. Ezt a napi tizennégy órát próbáló vonalat húszévesen még bírja az ember, de apaként, harmincasként már másképp él. Nem férne bele.

– Elképzelhetetlennek tartod, hogy harminchat évesen egy nagy kanyart vegyen a szakmai életed? Nemrég még Amerika és Hollywood is szóba került veled kapcsolatban.
– Sajnálom, hogy nem tanultam meg korábban több nyelven is. Azt tanácsolnám a mai huszonéves színészgenerációnak, hogy tegye magát próbára külföldön. Ha csak egy hónapra megy el Los Angelesbe castingokra az ember, akkor is bármi megtörténhet. Személy szerint mindenkit nagyra tartok, aki eddig szerencsét mert próbálni. A nemzetközi karrierről szőtt álmomat nem adtam föl, sőt egy halvány lehetőség most lesz is az életemben ezzel kapcsolatban. Babonából nem beszélek még erről, de nagyon remélem, hogy összejön, még ha akcentussal is.

– A most futó Terápia című sorozat az HBO-n nagy siker. A te alakításodat ki is emelik a kritikákban.
– Hálás a szerepem, mert az eredeti izraeli sorozat több karakteréből gyúrták össze a forgatókönyvírók. Egy gyógyszergyár-tulajdonost alakítok, aki kirúg vagy harminc embert. Ezek közül az egyik munkanélküliként kiirtja a családját. Ebből a lelkiismeret-furdalásból indul el a karakterem sztorija a pszichológusnál, és aztán szépen sorban tárulnak föl a titkai. Annyi fordulatot kaptam a dramaturgiától, hogy a fél pályámra elég lenne. De egy ilyen ziccerszerep sem jelentett volna annyit, ha nem Enyedi Ildikó rendezi. Egyedül kevés lettem volna hozzá. Én úgy gondolom, közös a sikerünk.

– Elég arrogáns a figurád.
– Igen, ezzel elég könnyen azonosultam is. Bár szerintem ez bennem sem arrogancia. Ez a kívülről nagyképűnek vagy keménynek tűnő viselkedés egy páncél. Elsőre nem vagyok mindenkivel kedves. Ez tény. Engem is meg kell ismerni és nekem is meg kell ismerni a másikat.

– Kinek a véleményére adsz a nem szakmabeliek közül?
– Néhány rendező véleményére, aki felnevelt. Van egy civil történelemtanár barátom, akinek szintén nagyon fontos a nézői véleménye… és Rozié mindenképpen. Na, ő aztán nem kertel, de nagyon szeretem az egyenességét. Egyébként sem vagyok az a típus, akit otthon is művész úrnak kell szólítani és nem lehet hozzászólni, ha szerepet tanul.

– Vagány kislányt nevelsz a gyerekedből?
– Vagány ő magától is.

– Tőled mit örökölt?
– Ahogyan hisztizik, de nevezhetjük szenvedélynek, és akkor nincs vele gond.