Hogyan védhetem meg a gyerekem egy utcai támadástól?

A hír: Nagy erőkkel keresi a rendőrség azt a férfit, aki péntek hajnalban megtámadta Páva Zsolt polgármester bulizásból hazatérő, húszéves lányát Pécsett. Ugyanaznap Péntek Lászlót első fokon életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték a pécsi Bándy Kata meggyilkolásáért.

Hadas Kriszta véleménye: Nehéz és nagy felelősség bármit is írni Bándy Kata gyilkosának ítélete kapcsán. Péntek László első fokon olyan büntetést kapott, amit a közvetlen rokonain kívül azt hiszem, mindenki jogosnak, igazságosnak tart. Én is. Az ítélet senkinek, a gyilkosnak – aki most is rezzenéstelen arccal ült a pécsi tárgyalóteremben – sem okozott meglepetést. Tucatnyi kamera, izgatott újságírók figyelték a bíró minden szavát, aztán egyszer csak zavart sugdolódzás támadt. Jött a hír, Pécs belvárosában újabb brutális támadás ért egy fiatalt. A tárgyalásra virradóra egy húszéves lányt, a polgármester gyermekét támadta meg egy férfi. Meg akarta erőszakolni, de a lány küzdött, védte magát „így sikerült megakadályoznia a legrosszabbat, ami egy nővel történhet” – írták, de súlyos sérüléseket szenvedett.  Ez volt egy nap szörnyű krónikája.

Már régóta szertefoszlott az az érzés, ami sokszor menedéket nyújtott, és elaltatta félelmünket, hogy az ilyen tragédia mindig másokkal történik. A híradókban látott gyomorszorító hírek már nem távoliak, a városunkban, a szomszéd utcában is megesnek, az ismerőseink, barátaink, családtagjaink is áldozatok lehetnek. Biztos vagyok abban, hogy az ítélet és az újabb támadás kapcsán nem volt olyan szülő, aki ne azt gondolta volna, úristen, én hogyan védjem meg a gyerekem? Nekem is ez volt az első gondolatom. Sajnos nincs nálam a mirákulum, fogalmam sincs, mi a megoldás. Egyben azonban biztos vagyok. Nincsenek született gyilkosok, és nincsenek született bűnözők. Nagy hiba ezt a hamis elméletet etnikai vagy bármilyen más okból igazolva látni! Sehová sem vezet.  Két, részben állami gondozásban nevelkedett fiatalemberről van szó, akik visszaeső bűnözők lettek, és akik iszonyatos dolgot műveltek. Most persze nem teszek egyenlőségjelet a két férfi, a két tett közé, csak megjegyzem, hasonló környezetből jöttek. Nálam hozzáértőbbek nyilván sokat tudnak arról mondani, hogy mitől, milyen hatásokra válhat valaki erőszakos bűnözővé, és mikor, hol lenne a dolga a felelős gyermekvédő szakembereknek a folyamat megállításában.

Nem vagyok szakember, de szülő az vagyok, és igenis félek! Sajnos régebben is történtek hasonló tragédiák, és talán a statisztikák szerint most sincs több, mint korábban, de ez engem egyáltalán nem nyugtat meg. Mióta a lányom abba a késői kamaszkorba ért, hogy már hétvégénként eljár szórakozni, az éjszaka folyamán többször is sms-t váltok vele, és amíg a megbeszélt időpontban nem fordul a kulcs a zárban, a plafont bámulva, vagy olvasást mímelve „vigyázállásban” fekszem. Ha késik, azonnal kitépem magam az ágyból, és hívogatni kezdem. Ha épp nem veszi fel, nem érdekel, hogy ciki-e, a barátai számát tárcsázom. De nem köthetem a gyerekem a csaphoz, most fiatal, joga van bulizni, ahogy én is tettem hajdanán. Ha bezárom, hazudni, utálni fog, és megtalálja a módját annak, hogy valahogy mégis ellógjon otthonról. Ez tehát szerintem nem lehet megoldás. Inkább azt választottam, hogy ezerszer megbeszéltem vele, soha semmikor nem teszi le a poharát. Még a vécére is magával viszi. Ha mégis otthagyja valahol, akkor nem számít, öntse ki. Továbbá soha semmikor sem kóricálhat egyedül. Csak csapatban, a barátaival mászkálhat az éjszakában. Aludjon náluk, vagy leginkább ők aludjanak, akárhányan is vannak nálunk, de senki ne sétafikáljon egyedül.  A legjobb, ha taxival jön/jönnek haza. Ha mégis támadás éri, akkor üvöltsön, csapjon minél nagyobb zajt, ne tusakodjon visszafogottan, hangtalanul. Így próbálom minimalizálni a veszélyeket. Most még megtehetem, hogy őt vezetve aggódom, mert még gimnazista, aki otthon lakik. De vajon mi lesz, ha másik városban vagy országban tanul tovább? Vagy csak egyszerűen felnőtt lesz, és nem szólhatok bele a dolgaiba? Én bizony akkor is aggódni fogok. Tudom, ez nem egyedi neurotikus hisztéria, hanem igenis reális féltés, amivel nem vagyok egyedül.

Olyannyira nem, hogy egy-két hete olvastam egy hírt, miszerint pont egy pécsi gimnázium tanulóinak a szülei arról szavaztak, hogy telepítsenek-e nyomkövető programot a srácok okostelefonjára. Lehet, hogy az elkóborló, világgá menős vagy a problémás gyerekeknél ez hatásos lehet. (Bár azt hiszem nincs az a számítógépes guru, aki túl tudna járni a fifikás kamaszok eszén.) Én nem tenném, mert a bizalom alapú szülő-gyerek kapcsolat híve vagyok. De elismerem, lehet, hogy egyes esetekben eredményes. De mit tegyen az, akinek a felnőtté válás küszöbén, vagy már azon is túl van a gyereke? Nyilván nem tűrné, ha a kedves mama vagy papa megfigyelné, ha korlátozná a szuverenitását. Arról nem is beszélve, hogy a program csak azt mutatja, merre jár a fiatal, azt nem, hogy épp mi történik vele. Szóval nem tudom, mi a megoldás, de aggódom. Nagyon!

A szülők nagy része kémkedik a Facebookon

„Nem akarom, hogy külföldre menjen a gyerekem!”