Szandi: “Belül mindig énekelek!”

– A kistányérkészletünk éppen kifogyott – mondja sajnálkozva. – Kicsit temperamentumosabban mosogatok a kelleténél, és a végén a sietségben rendre melléteszem őket. Pótolni meg nem lehet darabonként, ezért időről időre meg kell várni, amíg az egész készlet ripityára törik, és akkor veszünk egy új szettet.

– És ilyenkor legalább dühös vagy?
– Dehogy! Igyekszem megtalálni a jó oldalát. Ha a hatból csak öt marad, akkor arra gondolok, hogy az iskolában mindig szerettem az ötöst, a következő törésnél arra gondolok, hogy a négy legalább páros szám, és az élet mégiscsak párosan szép, és így tovább, az utolsó darabig, amely szerintem, azért is jó, hogy eltörött, mert amúgy is csálé volt.

– És az nem jutott eszedbe, hogy kicsit már vissza lehetne fognod ebből a tempóból? Hogy nem kéne folytonosan ezen a hőfokon lobogni?
– Már így is sokkal visszafogottabb vagyok, mint voltam. Olykor magamra sem ismerek! A múltkoriban például vissza tudtam cserélni egy cipőt, mert legnagyobb meglepetésemre, megőriztem a számláját. Korábban ez nem fordulhatott elő velem! Ilyen „fölöslegességekkel” nem foglalkoztam. Most már legalább jó úton vagyok…

– Mihez? Hogy utolérd önmagadat?
– A végén még az is előfordulhat… múltkor egy áruházban sorban állás közben bámészkodtam, és máris érdeklődtek a családtagok, hogy mi bajom van. Magyarázkodhattam, hogy semmi, csak most éppen a földön állok, és nem lebegek két méterrel felette…

– Persze, de ezzel együtt te 117 éves korodban is majd Szandi leszel, a tinisztár. Nem lehetsz Szandi néni vagy Szandi anyó!
– Nem is szeretnék! Nemrég láttam a tévében Tina Turner 70. születésnapi koncertjét. A nézők között voltak fiatal pasik, akik önfeledten őrjöngtek! A csajt látták benne, mert ezt sugározta. Ez az élmény megerősített abban, hogy ebben a műfajban a kor csak sokadrangú, a lényeg, hogy ki mit hordoz a lelkében, és ebből mit sugall.

– Mondd, nem fárasztó folytonosan Szandinak lenni? Kovács Adél otthagyja a színpadon Blanche-ot, Udvaros Irinát, de te mindig ugyanaz vagy…
– Tény, hogy kis odafigyelést mindig igényel. Ha a közértbe leszaladok, akkor is felteszek egy kis sminket, megigazítom a hajamat, emellett igyekszem rendszeres sportolással karbantartani az alakomat, de azt nem mondanám, hogy fárasztó volna. Sőt valójában élvezem is.

– Emlékszel az első fellépésedre?
– Melyikre? Mint Pintácsi Alexandra vagy mint Szandi?

– Mindkettőre…
– Kilencévesen egy iskolai rendezvényen léptem fel először pódiumon. Osborne híres dalát, a Mothert énekeltem. Iszonyúan izgultam, hiszen anyukám ott ült az első sorban, ám ahogy belekezdtem, hihetetlen nyugalom áradt szét bennem. Láttam anyukámat. Ott ült és sírt a meghatottságtól. A végén addig tapsoltak, amíg újraénekeltem. Láttam a sok csillogó szemű embert magam körül, és olyan boldogságot éreztem, amilyet soha korábban.

– Szerinted akkor dőlhetett el, hogy erre a pályára mégy?
– Á! Legfeljebb én dőltem el a fáradtságtól. Nekem eszembe sem jutott sokáig, hogy akár énekesnő is lehetnék. Éltem a lakótelepi kiscsajok szokásos életét. Iskola, tanulás, pletyka a barátnőkkel, pingpong a srácokkal, este elmentem futni… Énekelni persze szerettem, és folytonosan kornyikáltam, fürdés, takarítás, akár tanulás közben, de főként saját örömömre. Emlékszem, nyolcadik osztályban egyszer mondta az osztályfőnök, hogy mindenki írja fel egy papírlapra, hogy mi akar lenni nagykorában. Én nekiálltam, és buzgón odaírtam, hogy állatorvos… Aztán elmerengtem, miért is írtam ezt. Hiszen én már énekes vagyok! Megjelent már két lemezem, rendszeresen koncertezem. Ekkor döbbentem rá valójában, hogy ez számomra egy életre szóló dolog. Hogy én Szandi lettem, és az is maradok.

– De hogyan lettél Szandi?
– Ez megint egy furcsa történet. Anélkül hogy tudtam volna róla, 1988-ban a nagymamám benevezett egy Mini Tini popénekesversenyre, és azt sikerült megnyernem. Ez annyira fellelkesítette a nővéremet, hogy egy koncert után odament a zenekarát éppen újjászervező Fenyő Miklóshoz, és kérte, hogy hallgasson meg engem. Adott egy időpontot, hogy menjünk fel a lakására. Mondtam, hogy tudok esetleg néhány rock and roll számot is, amit családi bulikon szoktam énekelni. Láttam, felcsillan a szeme, odaült a zongorához, és belekezdett Brenda Lee híres számába, az I am sorryba. …láttam, hogy becsúszott a szék és a zongora közé! A végére pedig beszivárgott az összes zenekartag a másik szobából, és ott tapsoltak körülöttünk. Nemsokára pedig már a margitszigeti stadionban együtt léphettem fel a Hungáriával, Xandi néven…

– Nocsak…
– Fenyő mindenképpen ki akart találni egy markáns nevet nekem. Először Tavasz Ibire gondolt, utána jutott eszébe a Xandi, és ez nyerőnek is tűnt, de apukámnak ez sehogyan sem tetszett. Emlékszem, ott játszottunk Miklós lányával, Dióval, amikor apu és Fenyő majdnem egymásnak ugrottak. A lányomnak én adok nevet! Vagy Szandra lesz vagy Szandi – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, ebből választotta Miki az utóbbit.

– Fenyő egykori zenésztársai meglehetősen ellentmondóan emlékeznek vissza az együtt töltött időkre. Te, aki minden bizonnyal a legközelebb álltál hozzá, és akivel talán legfájóbb volt a szakítás, hogyan gondolsz vissza rá? Kérdem én, aki rajongója és haverja vagyok, de nem szeretnék az ellensége lenni!
– Én a mai napig, amikor meglátom, odarohanok hozzá, a nyakába borulok, és összevissza puszilom. Négy évig dolgoztunk együtt. Számomra meghatározóan fontos négy évben, 13 és 17 éves korom között, tehát nem csupán a zenei, előadói indíttatásomat adta, ízlésemet határozta meg, hanem a világlátásomat is. Szinte második apámnak is tekintettem, aki több dolgot megengedett, kevésbé volt szigorú, mint az első. Nem túlzás, hogy mindkettőnk számára életre szóló találkozás volt. Vittük egymást előre, inspiráltuk egymást. Ezt nem lehet sem elfelejteni, sem utólag érzelmileg átszínezni…

– Kérdezhetem, akkor miért vagy hogyan lett vége?
– A negyedik lemeznél már érezhető volt, hogy Miki lelkesedése csökkent. A szüleimmel is egyre több konfliktusa volt. Ez vezetett ahhoz, hogy az 5. lemezemet már nem vele készítettem. Fájó volt a szakítás. Aztán az 1992-es hosszú turnénkon új gitáros mutatkozott be a zenekarban, aki nagyon bevált. Mind többet beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást, és az utolsó este, július 24-én, Révkomáromban, a szálló legfelső emeletén elcsattant az első csók. Ő Bogdán Csaba, aki azóta a férjem lett, gyermekeim apja, menedzserem, zenei vezetőm – életem párja. Az egymásra találás pillanatától teljesen természetesen szakadt ki mindkettőnkből a vágy, hogy együtt keresünk új utakat. Miklósnak ez persze nem esett jól, ám a mi kapcsolatunk sokkal mélyebb volt annál, hogy ne emelkedett volna felül a személyes csalódáson. Ma is szeretetteli barátságban vagyunk.

– Nem merült fel benned, hogy vajon nélküle is folytatható lesz-e a pályád?
– A dolgok körülöttem teljesen természetesen alakultak, ment minden a maga útján. Mivel édesapám tiltotta a kapcsolatunkat, 18 éves koromban csapot-papot otthagyva Csabihoz költöztem, és azóta együtt élünk, dolgozunk, álmodozunk. Közben megszületett a három tündéri és természetesen zseniális gyermekünk. Azt egy pillanatra sem állítom, hogy szabályos életünk lett volna. Járjuk az országot, szerencsére sok helyre hívnak…

– …annak dacára, hogy iparszerűen termelik nagy csinnadrattával különböző tehetségkutató versenyek az újabb és újabb sztárjelölteket?
– Nehéz talpon maradni úgy, hogy közben napról napra újabb és újabb „sztárok” születnek, akik többsége hosszú távon nem tud a pályán maradni, viszont időlegesen a sok éve jól működő előadóművészektől veszik el a fellépési lehetőségeket. A folyamatos tévés jelenléttel nem könnyű felvenni a harcot. Mi minden fellépés előtt fél órával ott vagyunk a helyszínen, és elbeszélgetünk az emberekkel. A színpadon a szívemet-lelkemet kiteszem, a műsor után pedig mindig szakítok időt dedikálásra és közös fotók készítésére. Számunkra ezek is éppen olyan fontos dolgok, mint maga a produkció. Utána spuri haza, hátha még nem aludtak el a gyerekek. Kicsit ráncoljuk a homlokunkat, hogy jobb lett volna, ha lefekszenek, de valójában örülünk, mert így még egyszer megölelhetjük őket.

– Miközben vannak fenntartásaid a tehetségkutató versenyekkel szemben, mégis részt veszel az egyikben…
– Mert az Ének iskolája nem tehetségkutató, hanem tehetséggondozó műsor. Itt nincs sokk, dráma, könny, sikoly, csak öröm. Tehetséges gyerekeket tanítgatunk énekelni, előadni, viselkedni, és függetlenül attól, hogy énekes lesz-e belőlük vagy orvos, szeretném, ha jó érzés lenne nekik majd sok év múlva visszaemlékezni ezekre az együtt töltött hetekre.

– Neked még mindig ugyanakkora boldogság énekelni?
– Vagy még nagyobb! Ha látszólag csendben vagyok, magamban akkor is énekelek! A múltkoriban autóval mentünk a lányommal és barátnőivel, én pedig szokásom szerint énekelni kezdtem. A lányom persze rám szólt, hogy hagyjam abba, mert ciki, hogy énekelek, a barátnők pedig nógattak, hogy énekelj még, Szandi! Szerinted mit lehet ilyenkor csinálni?
– Szandi kedves, ilyet ne kérdezz tőlem, mert elejtem az utolsó csészét is!

Szandi fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Szandi: „Belül mindig énekelek!” Férfivallomás egy csúnya válásról Furcsaságok a tankönyvekben 150 éve született Gárdonyi Géza: sok csalódás érte a nők miatt Vakáció: pihenés vagy megoldandó feladat? Romantikus ragadozók hálójában Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!