Interjú: Szűcs Zoltán, az Attraction Látványszínház vezetője

Mint amikor a szegénylegény elindul szerencsét próbálni a mesében, és a végén övé lesz a fele királyság – pontosan olyan az Attraction Látványszínház története is. Igaz, hogy a népi mesehősök ebben a sztoriban történetesen nyolcan vannak, mégis egyetlen tarisznyával a vállukon, némi hamuba sült pogácsával indultak útnak Magyarországról. És valóban övék lett a fele királyság. Napok óta másról sem hallani, mint mesés szerződésekről, Las Vegasról és a II. Erzsébet királynő előtt esedékes bemutatkozásról.

– Fel lehet ezt fogni ép ésszel?
– Nem. Próbáltam, de nem lehet. Pedig eltelt már néhány hét a döntő óta. Elképesztő érdeklődés vesz körül minket, amióta megnyertük a műsort, mind idehaza, mind Angliában, szinte minden pillanatban történik valami. Nem győzzük kapkodni a fejünket.

– Néhány napja magam is ott lehettem veletek a Sándor-palotában, ahová Magyarország köztársasági elnöke invitált benneteket vacsorára. Amíg az elnököt vártuk, elcsendesedett a terem, a mindig hangos és fegyelmezetlen sajtómunkatársak is lélegzet-visszafojtva várakoztak. Akkor szívem szerint megkérdeztem volna ott mindenki előtt, hogy annak idején, Salgótarján főterén a kis táncos fiú gondolta volna, hogy egyszer eddig eljut?
– Abban a pillanatban mindez nekem is eszembe jutott. A régi nógrádi időszak, amikor csak álmodoztam arról, hogy egyáltalán nagy színpadokon felléphetek. Most pedig az államfő azt mondja, igenis nagy dolog, hogy odakint megríkattuk a közönséget, és szurkolóvá tettük nemcsak a magyarokat, hanem a briteket is.

– Bezzeg egy évvel ezelőtt…
– Ne foglalkozzunk azzal, mi volt egy évvel ezelőtt. Előre nézzünk, ne a múltba! Egy évvel ezelőtt nyilvánvalóan én könyörögtem volna neked egy Nők Lapja-interjúért. De te tudod a legjobban, hogy akkor sem tettem. Egy ponton túl az ember feladja, ha folyamatosan falakba ütközik, ezért is kerestünk külföldi lehetőségeket. Németországban is elindultunk egy ottani tehetségkutatón, de nem hozott áttörést. A Londonba való kiutazást a társulat afféle utolsó próbálkozásaként fogta fel, most vagy soha alapon. Csak egy kis ismertséget akartunk, ami magával hozott volna egy-két fellépést. A fene sem számított erre…

– Azt mondtad imént, hogy egy ponton túl az ember feladja. Igaz, hogy mindezt az itthoni promócióra értetted, de az megfordult valaha a fejedben, hogy a Látványszínházat kilenc év után abbahagyd?
– Nem, az egyszer sem. Tudtam, hogy a produkció jó, és világszinten is megállja a helyét. Nem szabad feladni egy-egy kudarc után, hanem még jobbnak kell lenni. Bíztam magunkban, tudtam, hogy a kitartás és a szorgalom egyszer meghozza a gyümölcsét. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy ilyen szinten és ilyen méretben.

– Érzelmes ember vagy?
– Igen. Miért kérdezed?

– Szinte valamennyi produkció végén könnyeztél.
– Amikor annyi év után azt látod, hogy állva tapsolnak, és mindenki a zsebkendőjét keresgéli, egyszerre szakad fel belőled minden. Az eddigi kudarcok, az elfojtott bánatok és a határtalan öröm. Szívszorító érzés. Egyszerre vagy boldog és szomorú. Fáj, hogy a szüleim már nem láthatták ezt a sikert. Sajnos már sem az édesapám, sem az édesanyám nem él. Ugyanakkor ott, abban a pillanatban az is eszembe jutott, hogy a gyerekeim milyen büszkék lesznek. A 11 éves nagyfiam és a 7 éves kislányom.

– A feleséged kint volt a versenyen veletek. Mikor hívtátok fel odahaza a gyerekeket?
– Nem sokkal az eredményhirdetés után. A kislányom már aludt, de a fiam azt mondta a telefonba: tudod, apa, hogy Marci nem szokott sírni, de ma este Marci is sírt. Bevallom, akkor ott én is, a telefonvonal másik végén…

– Úgy érkeztetek haza a verseny után, mint a világsztárok. A sajtó a reptéren várt, a szakértők szerint az olimpikonok hazaérkezése óta nem volt akkora érdeklődés, mint az Attractionnél, azóta pedig egymást érik a hazai közméltóságok gratulációi. Ez elégtétel neked az elmúlt évekért?
– Nehezet kérdezel. Esküszöm, még arra sem volt időm, hogy elgondolkodjak ezen. De akárhogy is nézzük, igen, azt hiszem, ezt nevezik elégtételnek. Ha nincs ez a győzelem, nyilvánvalóan akkor sem lettem volna elkeseredett ember. Van két gyönyörű gyerekem, a feleségem igazi szövetséges és társ, aki nélkül már létezni sem tudnék. Miattuk soha nem adtam volna fel. De lám, a mi példánk a legjobb bizonyíték arra, hogy van igazság a Földön. Az élet előbb vagy utóbb mindent helyre tesz, a legyőzendő akadályok csak erősítenek.

– Igaz, hogy a feleséged életed első szerelme?
– Igaz. Osztálytársak voltunk, klasszikus diákszerelem volt a miénk. A tornaedzésekről kézen fogva kísértem haza, Évi anyukája pedig uzsonnával várt minket. Moziba tilos volt mennünk, csak a séta jöhetett szóba… Akkoriban nem fordult komolyra a kapcsolat, éppen ezért, miután elballagtunk, mindketten mentünk a magunk útján, és tíz évig nem is találkoztunk.

– Évi azt sem tudta, hogy a Hip Hop Boyz együttesben országosan ismert lettél?
– Nem, mert külföldön tanult. Amikor pedig újra találkoztunk, már nem működött az együttes. Mélyponton voltam, amikor egy véletlen folytán a belvárosban, parkolás közben találkoztunk. Talán csak filmeken van ilyen. Amikor tíz év után meglátod azt az embert, akit életedben először szerettél, akinek fogtad a kezét. Már akkor, abban a pillanatban sejteni lehetett, hogy ebből valami egészen komoly dolog lesz. Azt a nyarat sülve-főve együtt töltöttük, majd nem sokkal később össze is házasodtunk.

– Mi a jövő? Családostól költöztök, vagy ingajárat lesz?
– Valószínűleg az utóbbi. Ezt a produkciót Magyarországról szeretnénk működtetni, magyar táncosokkal. A kinti menedzsment felajánlotta, hogy két perc alatt megszerzik a legjobb táncosokat a világ minden országából, de hallani sem akartunk róluk. Szeretnék minden tehetséges fiatalnak lehetőséget biztosítani. Ha nekem összejött, jöjjön össze nekik is. Sosem voltam irigy.