D. Tóth Kriszta: “A boldogság néha fáj”

– A pályafutásodat nézve jól gondolom, hogy szerinted a boldogságot az garantálja, ha nem ragadsz bele helyzetekbe, és adott esetben mersz továbblépni?
– Nekem valószínűleg maga az útkeresés az utam. De azt is meg kellett tanulnom, hogy amikor a kezembe kerül valami igazán értékes, azt a helyén kezeljem, és meg tudjam őrizni.

– Híradós műsorvezetőként a szakmádban a csúcsról indultál. Azonos a boldogság azzal, hogy az ember a csúcson van?
– Ami kívülről csúcsnak tűnik, azt az ember belül nem így éli meg. Én a folyamatot látom, a napi feladataimat, és közben azt is, mi lesz a következő lépésem. Csak akkor jövök rá, hogy itt volt egy csúcspont, amikor mások emlékeztetnek rá.

– A Lola-sorozatot azért kezdted írni, mert a hírújságírás önmagában nem tett már boldoggá?
– Amikor Lola megszületett, Brüsszelben voltam tudósító. Magam döntöttem úgy, hogy lejövök a képernyőről, ami, lássuk be, elég ritka ebben a szakmában, és olyan feladatot választok, ami kevésbé látványos, viszont sokkal több háttérmunkával jár. Talán akkor dolgoztam a legkeményebben egész életemben, és ha nagyon muszáj lenne kiválasztanom, hogy mi volt eddig számomra a szakmai csúcs, Brüsszelt mondanám.

– Írni miért akartál?
– Mindig is imádtam írni, csak azt nem tudtam, ér-e bármit is az, amit csinálok. Ahhoz, hogy el merjem engedni az ezzel kapcsolatos gátlásaimat, és elküldjem néhány írásomat a Nők Lapja főszerkesztőjének, szükség volt arra a hurrá-pillanatra az életemben, hogy megszületett a lányom. Életemben először éreztem úgy, hogy most olyasmit vittem véghez, amit senki nem vitathat el tőlem, és ez felszabadulttá tett.

– A híradókban több a boldogtalan pillanat, mint a boldog, és ez nem véletlen. A híradó azért olyan, mint egy akciófilm, mert mindkettő férfiműfaj, férfiak találták ki, és többségében a nézői is férfiak. Munka után jó olyasmit bámulniuk, ami tőlük távol történik, és ami nem az ő problémájuk. A nők viszont önvédelemből nem néznek híradót, mert ők ezeket a távoli tragédiákat is hajlamosak magukra venni. Mit gondolsz, a híréhség és a boldogság egymást kizáró fogalmak?

– Amióta eljöttem a tévétől, az UNICEF Magyar Bizottságánál is dolgozom. Szinte csak lányokkal és nőkkel. Ehhez a munkához szükség van egyfajta globális empátiára. Hogy ne azt mondd, mit nekem a harmadik világbeli éhező gyerekek, előbb tegyünk rendet itthon. Az egyik nem zárja ki a másikat. Nem beszélve arról, hogy a saját bajainkat is azonnal más színben látjuk, ha belegondolunk, hogy egymillió szíriai gyerek él most úgy, hogy bármelyik pillanatban meghalhat ő vagy valamelyik családtagja. Az UNICEF munkáján keresztül tengernyi boldogtalansággal találkozom, mégis hozzátesz a boldogságomhoz, mert valódi haszna van annak, amit csinálok. A tájékozatlanság nem út a boldogsághoz. Boldog akkor leszek, ha tudatosan élek, és elhelyezem magam nemcsak a közvetlen környezetemen belül, hanem a világ kontextusában is.

– Változott idővel a boldogságról alkotott fogalmad?
– Egyszerűbb az életem ma, mint volt, egyértelműbbek a prioritásaim, és egyértelműbbé vált az is, mi tesz boldoggá. El tudtam például engedni, hogy azért aggódjak, hiába az én döntésem volt, néhányan esetleg azt fogják gondolni: azért nem vagyok már képernyőn, mert kudarcot vallottam.

– Azok után, hogy éveken át írtad a Nők Lapjában a lányod történetét, most írtál egy regényt, amiben a 16 éve elhunyt édesanyád életét dolgozod fel. Ha összehasonlítod hármatok sorsát és személyiségét, melyikőtöknek van leginkább hajlama a boldogságra?
– Mi hárman egymásra építkezünk, és tanulunk egymástól. Én jobban hagyom magam boldognak lenni, mint ahogy anyu hagyta magát, és azt remélem, a lányom még magasabbra tudja majd feltornázni a boldogságszintjét.

– Ha a boldogság szót hallod, pillanatképek jelennek meg a szemed előtt?
– Pillanatképekben az extrém helyzetek maradnak meg, például amikor Lola megszületése után, az első éjszaka arra ébredtem, hogy valaki néz. Ő nézett, és közben nem is pislogott. Ez egy olyan intenzív pillanat volt, amit a mai napig látok magam előtt, ha behunyom a szemem.

– Pénzre szükség van a boldogsághoz?
– Amikor felmondtam a televízióban, sokan azt mondták: én könnyen vagyok bátor, mert engem az angol férjem majd biztosan eltart. Az igazság viszont az, hogy most jelentősen kevesebb pénzből élünk, mégsem vagyunk kevésbé boldogok. A mi családunkat nem a dolgok teszik boldoggá. A férjem például imád motorozni, de boldogabbá teszi, ha vesz egy régi roncsot, és azt bütykölheti, mint hogy megvegye egy katalógusból a legcsillogóbb modellt.

– Amikor belevágtál az új könyved megírásába, nem féltél, hogy ez fájni fog?
– Dehogynem. De a boldogság néha fáj is. Érdekes egyébként, Lolának milyen jót tett, hogy anyuról is írtam egy könyvet, és így kapcsolatot teremtettem kettejük között. Ő nem ismerhette édesanyámat, és most úgy érzi, különleges dolog történt azzal, hogy ők ketten egy „dobozba” kerültek. Anyák napjára írniuk kellett az iskolában arról, miért szeretik az anyukájukat, és miért büszkék rá. Nagyon izgultam, kíváncsi voltam, hogyan lát ő engem. Amikor rá került a sor, azt mondta: „Ha száz anyukám lenne, akkor is téged választanálak.”

– Ez elég jó mondat szakmailag is. Egy író veszett el benne.
– Ugye, milyen jó mondat? Most is libabőrös lettem tőle. Azt mondta még: „Ha este megkérdezed tőlem, mit kérek vacsorára, mindig olyat mondok, amiről tudom, hogy könnyű elkészíteni.” És hogy nagyon büszke rám, amiért könyvet írok, de érdekes módon a tévézést meg sem említette. Most először látott engem főállású íróként dolgozni, és úgy tűnik, ez sokkal jobban megragadt benne, mint a tizenöt évnyi tévézés.

– Honnan lehet tudni, hogy a mostani boldogságod csak pillanatnyi-e, vagy tartósan veled marad?
– A textúrájából lehet érezni, hogy ez most más. Amikor tudod, hogy most nem arról van szó, hogy gyorsan ki kell élvezni minden percét a sikernek, mert bármikor véget érhet. Hanem érzed, hogy ez itt marad, nem megy el. Vagyis rajtad múlik, milyen hosszan tudod megőrizni, de valójában nem kell sokat tenned érte azon túl, hogy hagyod, hogy megmaradjon.

– Nagyon különbözik ez a boldogság attól, ami a pályád elején vett körül? Amikor harsány sikereket értél el, és a bulvárlapok címlapjai tele voltak előbb a boldogságoddal, majd a látványos magánéleti válságoddal?
– Mit mondjak erre? Ez ugyanaz a kérdés, mint hogy valaki azért nem néz híreket, mert nem akarja látni az élet sötét oldalát. A világ nem rózsaszín, vannak benne szürkék és mélylilák is. Én azok nélkül a traumák nélkül, amelyeket át kellett élnem, ma nem tudnék örülni annyira annak sem, ahol most vagyok. Anyu elvesztésének fájdalma kellett talán ahhoz, hogy képes legyek leülni és megírni az első regényemet. Ha nem ért volna ez az elementáris élmény, nem tudom, éreztem volna-e valaha magamban annyi lelki erőt és bátorságot, hogy nekivágjak egy ekkora feladatnak.