Pokorny Lia: “Nem lehetek gyenge!”

– Másfél éve találkoztunk utoljára, életének egyik nagyon szomorú időszakában, néhány héttel azután, hogy egy balesetben meghalt a kedvese, Zsolt, amiről tudom, soha nem beszélt, és szezon közben távozott színházából. Most pedig éppen egy derűs időszak közepette vagyunk: sikerek, szép szerepek, rendezett élet. Ami a döbbenetes számomra, hogy ahogy ülök szemben önnel, alig veszek észre különbséget a sorsát keservesen cipelő és az éppen szárnyaló Pokorny Lia között. A szeme akkor is csillogott, szája sarkában most is ott ül szemernyi rezignáció. Hogyan is van ez?
– Erős vagyok.

– Nem mer, vagy nem akar olykor gyenge lenni? Már megtehetné…
– Nem tehetem meg. Anya vagyok.

– Bocsánat, igaza van.
– Lényegében attól a pillanattól, hogy megfogant a gyerek, nincs személyes érdek, személyes döntés, választás. Nincs én meg ő, csak mi. A kényszerek és szabadságok labirintusából csak az az út vezet kifelé, amelyik mindkettőnknek együtt jó, vagy legalábbis megfelelő. Ez olykor keserves, de mindig gyönyörűséges felelősség. Ebből adódóan végtelenül gyengédnek kell lennem, de gyenge nem lehetek soha.

– Ön nagyon szenvedélyes.
– Ne is mondja! Sokáig követtem el azt a hibát, hogy indulatból döntöttem, és aztán, ahogyan elmúlt az indulat, meg is bántam, és csak álltam tétován. Ez butaság volt részemről. Már tudom, hogy ki kell várnom, amikor jön egy megfelelő pillanat, egy pont, amikor megérik a döntés, és például szenvedély nélkül véget tudok vetni egy reménytelenül elrontott kapcsolatnak, legyen szó szerelemről, barátságról. Vagy hideg fejjel tudok dönteni egy bizonyos szituációban.

– Ilyenkor valóban dönt, vagy menekül?
– Korábban menekültem, ma már igyekszem dönteni. A napokban egy kedves kolléganőm panaszkodott, kárhoztatta magát, hogy rossz döntést hozott, amikor más társulathoz szerződött. Emlékeztettem, hogy a korábbi helyen ugyan kényelmesebben érezhette magát, de kilátástalan volt a helyzete. Akkor miért várja el, hogy az új helyen automatikusan megnyíljon minden kapu előtte? A lehetőség miatt döntött, de innentől az az ő feladata, hogy kivárja vagy kiharcolja magának a jobb helyzetet. A reménytelenség az, ami gályarabbá tesz bennünket, ami felemészti energiáinkat, megöli lelkünket, elveszi az értelmét törekvéseinknek. Azt nem lehet elvárni a világtól, hogy tálcán kínálja a lehetőségeket! A mi dolgunk, hogy megtaláljuk azokat a helyzeteket, amelyekben megcsillan a remény, amiért van értelme erőfeszítéseket tenni. Ezek a törekvések biztos, hogy előrevisznek, építenek.

– Csak ezekhez iszonyatos energiák kellenek. Belső biztonság, eltökéltség, szilárdság…
– Az, hogy megtanulunk élni, nem csupán annyit jelent, hogy felismerjük, milyen helyzetben mit kell csinálnunk, hanem törekedni, hogy időről időre olyan állapotba hozzuk magunkat, hogy erre aztán valóban képesek is legyünk. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Hogy a sokféle elvárás, megfelelési késztetés kuszaságában is megtaláljuk a magunk lényegét és függetlenségét. Ezért annyira fontosak például a barátok. Engem kikapcsol, ha órákon át csacsoghatok a barátnőimmel, és biztonságot jelent, hogy baj esetén van kikhez fordulni. Nekem a barátság kontrollt jelent, hogy mit csinálok rosszul vagy esetleg jól. A teljes és kíméletlenségig menő őszinteséget eredendően elvárom minden barátomtól, hogy helyemen érezhessem magam a világban, mert csak ez adhat valódi biztonságot. Fontos, hogy minden hajszoltság közepette is rendben működjön a mindennapi életem. Hogy minden reggel elvigyem a fiamat az iskolába, még akkor is, ha puszilni, simogatni már elváláskor nem szabad, de szerencsére még nem érez a társai előtt kínosnak. Fontos, hogy bevásároljak, megfőzzek, otthon rendet tartsak. Ezekre mindig teremtek időt, hogy legyen ritmusa az életünknek. És fontos, hogy kiköveteljek időt kizárólag magam számára is. Hogy sétálgatni tudjak a Ligetben, hogy eljárjak rendszeresen sportolni, olvassak, filmet nézzek, vagy egyszerűen, semmirekellő módon lustálkodjak otthon. Tűnhet ez hallatlan önzésnek…

– …és azzal mi a baj? Önzőek is vagyunk! Isten ments’, hogy ne legyünk!
– Ez így van, és ha ezt nem merjük felvállalni, akkor megkeseredett és a környezetünket is megkeserítő mártírokká válunk. Erre semmi szükség! Azt az energiát, amelyet ezáltal nyerünk, sokszorosan tudjuk munkánk, életünk folyamán „visszaforgatni”. Ennek az áramlásnak a harmóniáját kell az életben folytonosan fenntartani. Hogy tudjunk adni, kapni, félrehúzódni, bekapcsolódni, felpörögni és kiengedni. Egyik nincs a másik nélkül, ettől lehet csak teljessé az életünk.

– Ön milyen kisgyerek volt?
– Aranyos… kedves… szófogadó…

– Miért?
– Mert nem mertem másmilyen lenni. Kényelmes volt, kellemes, csak éppen nem éreztem magam jól benne. A mai napig előfordul, hogy mindenféle megfelelési kényszerekből aranyos próbálok lenni, de mind kínosabban veszem észre, hogy csak viselkedem, és mérhetetlenül sok energiám fecsérlődik el erre.

– Miféle terheket cipel?
– Soookat-soookat-soookat! Gyerekkorom óta gyakran felvetődik például, hogy nem vagyok-e túlzottan férfias…

– Hitelt érdemlően szeretném megnyugtatni, hogy nem. Hogy abszolút nőies.
– Az erőm, a határozottságom, az eltökéltségem okán pedig olykor olyannak tűnök. Hogy nem várok gyámolításra kritikus helyzetekben, hanem végzem a dolgomat. Ügyet intézek, festek, parkettázok, fúrok-faragok. Hiányzik az időnként elvárt alázat is, miközben minden porcikámmal imádom a férfiakat. Keménység lenne ez? Butaság. A nagymamámnak ezerszer keményebbnek kellett lennie, és sokkalta cudarabb problémákkal megküzdenie. Anyukámnak is. Hozzájuk képest pihekönnyűek az én problémáim, súlytalanok a harcaim. Nem is értem, miért lenne ijesztő, ha egy nő erős, akár lelkileg vagy fizikailag?! Hiszen csak így tudja végezni a dolgát! Nem azért lettem erős, mert harcolni szeretnék, hanem éppen azért, hogy lehetőleg ne kelljen harcolnom.

– Ez, szerintem, csak akkor gond, ha a férfi nem vagy nem eléggé erős…
– …és ezt erőszakossággal akarja kompenzálni. Aki mindig harcolni akar, bizonyítani, a hatalmát fitogtatni. Aki le akarja nyomni a nőt, az legalábbis gyanús. Az biztos, hogy nem eléggé férfi számomra.

– Mit vár egy férfitól?
– Gyengédséget, nagyvonalúságot, lovagiasságot. Hogy legyen tehetséges, kreatív és szenvedélyes. És a szenvedélyt ne pusztításra használja, hanem építésre. Hogy sugalljon biztonságot, teremtsen harmóniát. Hogy bánjon méltón velem. Hogy ne kényszerítsen saját presztízse vélt helyreállítása érdekében hosszú, értelmetlen és szerfelett unalmas játszmákba. Eseteként kényszerből belemegyek ilyenekbe is, végigcsinálom, de már közben érzem, hogy kezd bomlani valami közöttünk. A kényszeresség, az unalom, a szánnivalóság biztosan megfojtja a kapcsolatot. Elveszi a szabadságot. Bármelyik ajtót is nyitom ki a szobában, mindegyik mögött falat találok. Legalább az egyikből nyílna egy kis spájz, ahol átmenetileg meghúzhatom, összeszedhetem magamat. De ha nincs? Ilyenkor inkább kilibbenek az ablakon.

– Mit gondol, ha netán másfél év múlva ismét beszélgetni fogunk, miként fog majd visszaemlékezni a mostani időszakára?
– Hogy sűrű, várakozásokkal teli időszak volt. Hogy éreztem, jön majd valami nagy, életemet jelentős mértékben felforgató esemény, csak még fogalmam sem volt, mi is lesz az.

– Várja? Vagy tart tőle?
– Várom, persze, hogy várom! Kíváncsi vagyok, hogy ennyi minden után, amit módom volt eddig megélni – szerelmeket, csalódásokat, sikereket, elbukásokat, lángolásokat és pislákolásokat –, ugyan mi történhet még velem?!

Indulunk. Megy a gyerekért az iskolába. Hazasétálnak, csinál valami finomságot, aztán, ígéri, ledől, és végre alszik egyet…