Szabadság, szerelem: férfiak, akik nemet mondtak a biztonságra

Sorra születnek a tanulmányok arról, hogyan tolódik ki a férfiak önállósodási folyamata: miközben a 80-as években már a húszas éveik elején dolgozó családapák voltak, manapság sokan még a harmincas éveikben is videojátékozással, utazgatással, önmaguk keresésével vannak elfoglalva.

William J. Bennett, a CNN külső munkatársa, az USA egykori oktatási titkára nemrég megjelent könyvében rámutat arra, hogy míg a nőket hajtja az emancipáció és az üvegplafon áttörésének a vágya, és emiatt mind többen és többen futnak be komoly karriert, a férfiak egyre kevésbé motiváltak.
Szívesebben dolgoznak olyan cégnél, ahol a legkisebb megmozdulásukat is szabályozzák, így bár anyagilag akár sikeresnek is mondhatók, felelősséget egyáltalán nem vállalnak, és halogatják az életük fontos döntéseit is.

Nem mindenki szeretne hátradőlni

Aztán vannak persze, akik a kvalitásaik, a képzettségük alapján ifjú koruk ellenére drága bőrfotelekben élvezhetnék a felsővezetői státusz és a multinacionális vállalatok minden komfortját és bőséges juttatásait, mégis máshogy döntöttek.

Valamiért inkább saját kézbe vették az életük irányítását. „Tanulj, fiam, hogy legyen egy biztos állásod, a levegőbe nem lehet családot alapítani” – ha csak annyi pénzünk lenne, ahányszor hallottuk ezt az életünkben, máris nagyobb magabiztossággal nézhetnénk a jövőbe. Cikkünk főszereplői azonban nem szeretnek hátradőlni.

Az íróasztal mellől Kenyába

„A mai harmincas, negyvenes korosztály szülei még a biztos állás illúziójában nőttek fel, azt tanulták, van egy havi fix kereseted, azzal építed fel szép lassan az egzisztenciádat. Ezt nem lehet átprogramozni – kezdi Domonyai András. – Valószínűleg sosem fogják belátni, hogy ez manapság már nem így működik, és csak nagyon keveseknek adatik meg a biztos munkahely. Az emberek többsége lebeg, még ha nincs is tisztában ezzel.”

Így kezdődött

Janó ugyanígy látja, ezért a mókuskerék helyett inkább a gyerekkori álmai megvalósításán kezdett el dolgozni: „már az egyetemen éreztem, hogy nem akarok ennek a bürokrata-valóságshow-nak a szereplője lenni.” Ebből kiindulva tíz hónapot dolgozott Ausztráliában, hogy aztán kettőt végigutazhasson a kontinensen. “Vettem egy húszezer kilométeres buszjegyet, és oda mentem, ahová éppen kedvem tartotta. Kiskoromban sohasem utaztam, tizennégy évesen ültem először vonaton. A Bács-Kiskun megyei házunk fölött húzódott egy légi folyosó. Mindig azon gondolkodtam, ha elhúzott a fejem felett egy gép, vajon hová utazhatnak rajta az emberek.”

Hristos is a szívére hallgatott az észérvek helyett. „Én már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szükség van diplomára ahhoz, hogy az álmaimat megvalósítsam. Anyukám nehezen fogadta el ezt, ezért lépcsőfokonként hagytam ott az egyetemet: előbb halasztottam, aztán átmentem levelezőre, végül bejelentettem, hogy ősztől nem kezdek új szemesztert. Hiszem, hogy amit az ember nem tud szívvel-lélekkel csinálni, abba inkább bele se fogjon.”

Domonyai András környezetében is voltak, akik nehezen értették meg, hogy valaki, akiben minden megvan ahhoz, hogy vezető beosztásba kerüljön egy multicégnél, miért kezd el egy bizonytalan kimenetelű, rendhagyó vállalkozáson munkálkodni. „Hogy mit szóltak? – nevet. – Nem egészen értik. Pedig egyszerű: az anyagi stabilitás helyett én egy másfajta minőséget, az értékstabilitást keresem, ami ugyan nem forintosítható, de hiteles.”

Gerzsenyi Andrást a családja ugyan nem bombázta rosszalló megjegyzésekkel, az ismerősei közül azonban sokan megdöbbentek a döntésén. „Ötéves korom óta építész akartam lenni, diplomadíjjal végeztem az egyetemen. Dolgoztam is tervezőirodában, de nehezen viseltem a fiatal építészek megpróbáltatásait.

Engem a szüleim úgy neveltek, hogy állítsak olyan kihívásokat magam elé, amelyek a leginkább testhezállók. Bár az üzletek kialakításakor jut szerep az építész énemnek is, és kisebb munkákat azért máig elvállalok, sokan még mindig nem értik, miért pont én hagytam abba.” Janó is tudna mesélni a szkepticizmusról: „A volt főnököm azt mondta, sírva fogok még könyörögni neki, hogy visszavegyen az állásomba. Nos, nem tettem.”

Mégis anyukámnak volt igaza?

Mélypontjai mindegyiküknek voltak, de az önmagukba és a céljaikba vetett hitt segített áthidalni a nehézségeket. Hristos őszintén vall egy ilyen időszakról: „Volt idő, amikor a hirtelen jött sikertől elszálltunk, és olyan sok pénzt vettünk ki a cégből, hogy szinte saját magunkat loptuk meg. Mélypontra kerültünk. Ez volt az egyetlen, amikor azt éreztem, hogy anyukámnak talán mégis igaza volt, és kellene egy B terv. Végül felálltunk a padlóról, újra felépítettünk mindent, és megtanultuk a leckét. Ma már jól kezelem a kudarcokat.”

Domonyai András meg is indokolja, szerinte miért van ez így: „Egészen másfajta magabiztosságot ad az, ha magad építed fel az életed, mint ha egy jól működő gépezet apró alkatrészeként teszed, amit a felső vezetés elvár tőled. Igaz, önállónak lenni könyörtelenebb, felelősségteljesebb dolog, de az fantasztikus érzés, hogy te raktál össze, hoztál létre valamit – még ha zsíros kenyeret eszel is egy darabig az elején. A te sikered, a te kudarcod.”

A rugalmasságot mind a négyen fő erényként említik: figyelni kell a piac igényeit, változásait, új dolgokat kell tanulni, sőt akár egészen másba fogni, mint addig. Gerzsenyi András azt mondja, fontos, hogy a régi technológiákat a legmodernebb módszerekkel ötvözzék, hogy látványban, minőségben egész mást hozzanak az üzletei, mint addig bárki. A sikereik tökéletesen alátámasztják az elméletét.

Maradandót a semmiből

„Folyamatosan új kihívások elé állítom magam. Nem otthon, hátradőlve, a pénzt számolgatva akarok élni, hanem állandó pörgésben. A többféle tevékenység bőven megfér egymás mellett, sőt. A változatosság jót tesz: az alkalmazottaim között vannak szobrászok, festők, tanulók – a másik szakmájuk néha éppen hogy segíti az itteni munkájukat. Számomra a legriasztóbb dolog a sablonosság.”

Domonyai András is a sokoldalúságot jelöli meg az egyik fő értékként. „Bármibe fogok, úgy tűnik, mindenhol sikerül megállnom a helyem, legyen egyetemi színpad vagy kenyai termesztési kísérlet. És persze büszke vagyok arra, hogy a semmiből hoztam létre maradandó értéket.”

Hristos ugyanezt vallja. „Olyan ez, mint a gyereknevelés: mindig van mit fejleszteni, javítani, szépítgetni az üzletben – ha pedig úgy érzem, ennél többet nem lehet kihozni belőle, nyitok egy másikat, és kezdem elölről az építkezést. Szerelmes vagyok a munkámba – és a szabadidőmben is csak olyan dolgokat csinálok, amelyekbe éppen szerelmes vagyok. Például dobolok, és talán furcsán hangzik, de nem is akarok együttesben játszani. Csak a saját gyönyörűségemre játszom.

Családbarát

Gerzsenyi András és Janó egyaránt kiemeli a családi háttér fontosságát: olyan pár áll mellettük, akivel mindez megvalósítható. „A feleségemmel tizenegy amerikai államot jártunk be, és Európa jelentős részét is beutaztuk már. A kislányunk, Maja még ki sem jött a kórházból, már megvolt az útlevélképe” – nevet Janó, és hozzáteszi, kicsit félt attól, hogy agyermekvállalás korlátozza majd mérhetetlen szabadságigényében, ám abban a pillanatban, ahogy megtudta, hogy a felesége, Ivett babát vár, minden kétsége eloszlott. András is a családjával töltött időből merít energiát – ami nyilvánvalóan elengedhetetlen az ilyen életforma mellett.

„Sokszor nehezen bírjuk, de a gyerekekkel töltött hétvégék mindig nagyon feltöltenek energiával. A másik oldalról pedig az üzleti sikerek igazolják, hogy érdemes csinálni.” És hogy milyen emberekkel szeretnek dolgozni a nagy önmegvalósítók? Egyiküket sem az illető papírjai érdeklik.

„Legyen lojális, lelkes, és szerelmes a munkájába, mint én – sorolja Hristos. – Olyan embereket keresek, akikről el tudom képzelni, hogy barátok is leszünk” – mondja Janó, akitől azt kérdezem zárszóként, mire a legbüszkébb számos sikere közül. „A jövőmre” – vágja rá gondolkodás nélkül. Hogy pontosan hol lesznek öt, tíz, húsz vagy negyven év múlva, azt egyikük sem tudja, csak azt, hogy jó irányba haladnak. Egy biztos csupán: akkor sem egy hagyományos munkahelyen kell majd keresnünk őket.