„Adtam magunknak pár hónapot, hogy vajon működhet-e. Mivel a kislányom nagyon anyás, rendkívül boldog, hogy ilyen sokat tudunk végre együtt lenni. De tény, hogy az óvónők elmondása szerint sírósabb és érzékenyebb lett, ami nyilván nekem szól. Minden gyerek másként viselkedik közösségben, ha az anyukája ott van, és nekem is nagy feladat, hogy helyesen kezeljem ezt a kettősséget. Igyekszem nem rendszabályozni, végszükség esetén ezt továbbra is a korábbi óvónő teszi meg. Úgy látom, hogy a hangoskodások sokszor nekem szólnak, pedig igyekszem mindenbe bevonni, néha cinkosként is. Szeretném az egyensúlyt megtalálni. Helyes, ha többet babusgatom? Vagy nem? Az óvodánk csak pár éve működik, úgyszólván családi napközi, a gyerekek minden családot ismernek.
– Néhány hét után folytatom ezt a levelet. A kislányom kedélyállapota hullámzik. Egyszer sírósabb, egyszer agresszívabb, de ugyanakkor anyásabb is lett, sokszor igényli, hogy csak úgy megöleljem. Van, hogy bosszantó dolgokat csinál, és néz rám, várva a reakciómat. Mindezekkel együtt mégis jó a hangulata alapvetően, és úgy látom, hogy elég jól elvan. Mi a tapasztalat erről? Mások hogyan tudják megoldani? Ön mit gondol? Hogy látja ezt a helyzetet?”
Lehet-e?
Szerintem maga jól látja és pontosan írja le, hogy mi történik a gyerekkel és a gyerekben. Igen, nemcsak arról van szó, hogy most többet vannak együtt, hanem arról is, hogy ott van a sok többi gyerek, akikre megoszlik a figyelme, ami néha biztos, hogy elviselhetetlen számára. Az persze helyes, hogy a rendszabályozást a „korábbi óvónő” gyakorolja. (Aki nyilván, ezek szerint, most is ott dolgozik magával, csak már előbb is a kislánnyal volt az óvodában.) Viszont az, hogy időnként „cinkosként” bevonja a gyereket – amiből így a többi gyerek kimarad –, kérdéses. Mert a többi gyereket illetően átlépi a maga óvónői szerepének határait, és „visszamegy anyának”, ami a többieket teheti féltékennyé. Ha már így alakult a helyzet – és biztosan nem volt más választásuk –, akkor szerencsésebb, ha a gyerek felfoghatja, hogy most mind a ketten arra kényszerülnek a csoportban, hogy óvodásként, illetve óvónőként legyenek jelen.
(Mondhatnánk: ez „felfoghatatlan” egy gyerek számára, de ez nem igaz. Ezt a helyzetet, még ha látszólag nem is érti, amit mondunk, vagy nem is figyel oda, egyszerű módon és röviden szavakba kellene foglalnunk, amikor otthon az óvodáról beszélgetünk, és valószínűleg – ha magától előjön a téma – nem is egyszer. Különös módon a mégoly kisgyerekek is megértik, amikor így beszélünk velük, ha mi igazán oda tudunk figyelni rá és arra, amit mondunk, nem csak ledarálunk egy előre bekészített szöveget.) Persze helyes, ha többet babusgatja – de csakis otthon! Nem az óvodában. Igen, nyugodtan érezheti otthon a gyerek, hogy maga vigasztalni és kárpótolni akarja azért, hogy az óvodában ki kell bírnia – mert ki kell bírnia –, hogy maga a többi gyerek számára is jelen van. Ugye világos, hogy féltékenység – „testvérféltékenység” – léphet fel egy idő után, akár tartósan is, ebben a helyzetben a többiekkel szemben, ami, ha a kislánya inkább visszahúzódásra hajlamos, depresszív tünetekben (mint például a könnyen sírás), vagy ha inkább kifelé él, megnövekvő agresszióban nyilatkozhat meg. Mivel a gyerekekben általában váltakozik a visszahúzódás és a megnyilvánulás, így mind a két tünet váltakozva megjelenhet. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy idővel elsimulhatnak, oldódhatnak ezek a dolgok, harmonizálódhat a helyzet, különösen, ha nyíltan és lazán tudunk erről otthon is, együtt is beszélgetni. Ha ez mind így rendeződik, akkor is újra és újra visszatérhet egy kis szemrehányás vagy a visszaemlékezésekben egy esetleg már humorban oldott „rossz érzés”, hogy az anya a nap néhány órájára „nem csak az én anyám volt”. De az én-erő megbirkózik ezzel, hiszen csodákra képes.
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
