Egy hete hunyt el Nelson Mandela, a világ egyik legnagyobb formátumú emberi és polgári jogi harcosa, a dél-afrikai apartheid egykori áldozata és a rezsim felszámolásának vezéralakja. Mandelát hétvégén temetik, de gyász-szertartására már a hét elején közel száz állam- és kormányfő érkezett Johannesburgba az amerikaitól a kubai elnökig, és közel ugyanennyi világsztár a közélet más területeiről. Az államfőként megbékélést hirdető Mandela búcsúztatására megjelent politikusok elképesztően vegyes palettája újra felvetette a globális alapkérdést: mit lehet, mit kell kezdeni az olyan rezsimek vezetőivel, akik szabadságszerető demokraták képében tetszelegnek, azonban tudjuk, hogy kevés közük van ehhez az ideálhoz? Barack Obama elnök szaladt bele szó szerint, a leginkább zavarba ejtőn ebbe a problémába, amikor a stadion színpadára szökellvén útjába került Raúl Castro kubai elnök, akivel emiatt összejött egy gyors kézfogás.
Az 1959-es kubai forradalom óta, mikor Fidel Castro elzavarta az amerikaiak bábdiktátorát, és hatalomra került, egyetlen esetre emlékeznek a történészek, amikor Kuba és az Egyesült Államok vezetője kezet fogott egymással. Ugyanígy fatális véletlenről van szó, mint Obama esetében: Bill Clinton elnök 2000-ben New Yorkban, az ENSZ székházában szaladt bele (akkor még) Fidel Castróba, és fogott vele kezet, ahogy azt bárkivel teszik civilizált hátterű férfiak hasonló élethelyzetekben.
Csakhogy egy diktátorral kezet fogni nem olyan, mint munkába sietve a kapuban a postással. Obama elnököt például az amerikai republikánusok közül többen – hatásosan – így vonták kérdőre azonnal: „hogy foghat kezet valakivel, akinek a kezéhez vér tapad?”. A külügyminiszter, John Kerry így válaszolt: Nelson Mandela búcsúztatására nem az amerikai elnök állította össze a meghívottak listáját, Mandela emléke megköveteli a méltóságteljes viselkedést egy ilyen szituációban, továbbá figyeljünk inkább arra, hogy mit mondott Obama a világ számára a beszédében a százezres stadion színpadán, kemény szavakkal. Azt mondta, túl sok az olyan vezető, aki szavakban egyetért Mandela céljaival, a faji és más természetű megbékéléssel, azonban lábbal tiporja az emberi jogokat, és elnyomja a másképp gondolkodókat – vagyis mintha épp Castróhoz beszélt volna.
De ugyanezt tette Castro. Ő is kapott lehetőséget búcsúbeszédre, amelyben azt mondta, a másképp gondolkodó politikai vezetők a nézeteltéréseiket csakis civilizáltan, párbeszéddel és együttműködéssel oldhatják meg – mintha egyenesen azt mondta volna, jó lenne, ha megszűnne végre a Kubával szembeni sok évtizedes, egészen brutális, zéró toleranciás embargó. (Obama elnöksége alatt már lazult is egyébként, bár kubai szivart még mindig csak a feketepiacon lehet kapni, na jó, még Florida Kubához közeli csücskeiben is.)
Azt tudjuk, hogy a politikusi szavak egy-egy rezsim védelmében vagy ellenében semmit sem érnek anélkül, hogy értjük és ismerjük mögöttük a tényeket. Kuba hiába lazább diktatúra Raúl Castro, mint 2008-ig testvére, Fidel Castro regnálása alatt: akkor is, most is diktatúra. Ugyanez az érvelés az ellenkező irányból is igaz: hiába állítják Amerika ellenfelei – például Castro –, hogy az Egyesült Államok sem fenékig tejfel, például van rasszizmus is, mégis megkérdőjelezhetetlen, hogy az USA önkorrekcióra képes, demokratikus és plurális jogállam, ahol a fékek és ellensúlyok rendszere működik.
Vagyis nem a duma a lényeg, hanem egy rendszer valós tényei. Mindig az összképet kell nézni, nem külön a részleteket és semmiképp nem a szavakat – aki Raúl Castrót és Barack Obamát Johannesburgban meghallgatta, és tegyük fel, hogy abszolút semmit nem tud róluk, az akár azt is gondolhatta, két hasonló gondolkodású demokratát hallott.
A szabadság, a demokrácia, az igazságos társadalom, a megbékélés nem a szavakon múlik, hanem a tetteken. Ezt akarta örökül hagyni nekünk Nelson Mandela, és ezt tanúsította egész élete.
Mit kezdjen a világ, mit kezdjenek a normálisabb országok vagy a nemzetközi intézmények az olyan államokkal, melyeknek vezetői fel tudnak mutatni érvként ezt-azt amellett, hogy megfelelnek a demokrácia vagy a piacgazdaság követelményeinek, mégis tudjuk mindnyájan, mert világos, mint a nap, hogy személyükben nem demokratákkal, hanem diktátorokkal vagy másfajta rombolókkal van dolgunk? Párbeszéddel, együttműködéssel lehet az ilyen vezetőket változtatásra bírni, vagy büntetésekkel, sőt akár elszigeteléssel, embargóval?
Sajnos az biztos, hogy az erre adandó helyes válasz nem világos, mint a nap. Mindent kipróbáltak már a világon, egyik rezsimmel szemben ezt, a másikkal azt, a gyökeres változást végül mintha a leggyakrabban mégis más hozta volna el, mint amitől kívülről remélték.
A Nobel-békedíjas Nelson Mandelát, Dél-Afrika első fekete elnökét a búcsúztatóján sokan Gandhihoz hasonlították. Gandhi egyik alapválasza pedig az volt az előbb felvetett kérdésemre: te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.
Első lépésként mindenképp ez a teendő, nemcsak úgy általában, lelkileg és szellemileg, hanem aktív, politikailag cselekvő, felelős állampolgárként is. Legtöbbünk pedig mégiscsak szerencsés, hogy a bármiféle változásért folytatott személyes munkánk nem követel tőlünk huszonhét év rettenetes fogságot, amit Nelson Mandelára mért az apartheid rezsim a dél-afrikai változás előtt.
Barack Obama kezet fogott egy diktátorral. Vajon mit szólna ehhez Nelson Mandela? Bombera Kriszta különvéleménye.