Régebben a budapesti tömegközlekedésnek volt egy olyan idősávja éjjel, amikor a nappali buszok már, az éjszakaiak pedig még nem jártak, és ilyenkor mindig többet kellett várni, hogy jöjjön valami, ami hazavihet. Hideg is volt, a hó is esett, sétálni meg szerettünk, ezért úgy gondoltuk, elindulunk gyalog. Mindenkinek más volt a végcélja, én Zuglóból Kelenföldre tartottam.
Baktattunk, baktattunk, a város szép havas volt, vidám sétának vettük, de lássuk be, azért ez őrült vállalkozás volt. A többiek szép lassan kikoptak mellőlem, egyedül sétáltam már a teljesen kihalt városban a Duna mellett, és a Gellért térnél éreztem, hogy kész, elfáradtam, nem megy így tovább. Már stopon is gondolkodtam, de lélek sem járt az utakon. Mobilom ugyan volt már, de feltöltős, és nem volt rajta pénz, tehát taxit sem tudtam hívni. Meg azért persze nem fagytam volna, annyira nem volt tragikus a helyzet, de szerettem volna minél előbb hazajutni.
Gondoltam egy nagyot és én, aki soha, de soha nem hittem az angyalokban, megfogalmaztam egy klasszikus fohászt. Kértem, hogy mindegy, hogy mit, de küldjenek valami segítséget, legyenek kedvesek. Majd beletörődve sorsomba bandukoltam tovább.
|
Kapcsolódó cikkeink:
|
Valami furcsa megérzéstől vezérelve viszont pár száz méter után hátranéztem és egy hatalmas hókotró zötykölődött az úton. Nem csináltam belőle ügyet, gondoltam úgysem lát meg, de a hókotró mellém pöfögött és Menzel filmbe illő jelenettel a vidám, pirospozsgás vezető kirikkantott, hogy ne vigyen-e haza.
Egy kicsit féltem persze, hajnalban beülni egy idegen hókotróba egyrészt nem szokásom, másrészt fiatal lánynak mégis csak meggondolatlanság, de győzött a hideg, és beszálltam. Akkor a vezető megkérdezte, hogy beleférne-e az időmbe, hogy letisztítsuk a Szabadság hidat, mert bizony pont most van a legjobban lefagyva, nagyon veszélyes a többi autósnak. Kicsit még ekkor is bizalmatlan voltam, de mondtam, hajrá, tisztítsuk! A gép pöfögött, krákogott és prüszkölt alattunk, egymás szavát is alig hallottuk, de szépen lepucoltuk a hidat.
Addigra már éreztem, hogy nem szervkereskedők raboltak el, és felszabadultan beszélgettem nem túl szokványos megmentőmmel a hókotrás rejtelmeiről, majd az én egészen extrém angyalom kitett a házunk előtt. Szóhoz sem jutottam az ámulattól, de azóta tudom, hogy a világban alapvetően rend van.