“Három gyerekünk közül kisfiam a legnagyobb, harmadikos. Nagyon értelmes, jó kedélyű gyerek. Ezt nemcsak az én anyai elfogultságom mondatja velem, ezt mondták az óvodában, sőt ezt mondják az iskolában is!
Mégis most különböző beírások jönnek, hogy »hibásan ír«, »nyelvtanból gyenge« és mindennek betetőzéseképpen most azt javasolja a tanító néni, hogy »szerezzünk papírt«, hogy írásból és nyelvtanból ne kelljen őt osztályozni, legyen »felmentve«.
A kisfiam, aki szívesen ment iskolába, már egyre többször akar itthon maradni, mint ő mondja, »fáj a hasa, ha az iskolára gondol«. Közben még a tanító néni jóindulatú is, és úgy látom, menteni akarja a gyereket, hiszen ő is tudja, hogy ez az okos gyerek, aki eddig szívesen írt, bár kétségtelenül nem hibátlanul, de maga által kitalált mesét is, bizonyára előbb-utóbb megtanul »helyesen« írni.
Annak idején két évet töltöttem Németországban bébiszitterként, és ott egészen mást láttam. A gyerekek szerettek iskolába járni, a szülők sem szorongtak. Soha nem hallottam – a »mi« gyerekeink elsősök és harmadikosok voltak –, hogy valakit, akár a barátaik közül is »vizsgálatra küldtek« volna, hogy »szerezzen papírt«… Soha nem siettek, szerintem nem nyelvtanoztak, és mégis, a másodikosok már egymással is beszéltek angolul. Rosszul emlékszem? Normálisnak lehet tekinteni azt, hogy a harmadikos ellen az a panasz, hogy »hibásan ír és nyelvtanból gyenge«? Tényleg felmentést kell kapnia akármi alól is?”
Elvetemült elgondolások
Nem, nem lehet normálisnak tekinteni, ha egy okos kis harmadikos ellen az a panasz, hogy “hibásan ír és nyelvtanból gyenge”. Miért ne írna hibásan? Az az absztrakciós készség, amelyik a helyesírás sokszor nagyon is önkényesen megállapított szabályainak betartásához kell, valójában csak a kamaszkor felé haladva fejlődik ki a gyerekekben. Ugyanez a helyzet a nyelvtannal is. Semmiféle nyelvtanra és helyesírásra nem volna szükség ebben a formában, ebben az életkorban.
A tanító néni természetesen helyesen ír, és a gyerekek, amennyire tudják, utánozzák őt. És ami a legfontosabb volna: a szabad és kötetlen beszélgetés anyanyelven és idegen nyelven egyformán! Ezzel fejlődne a “nyelvtan” – a nyelvi érzék –, és nem a nyelvtani “szabályok” megtanulásával. Mintha valakik valahol teljesen elfelejtették volna, hogy milyenek is a gyerekek, és hogy mikor milyenek…
Természetesen semmiféle papírra és felmentésre nem volna szükség ebben az életkorban egy egyébként jól fejlődő kisfiú esetében. Ami pedig Németországot illeti: nemrégiben levelet kaptunk kedves kolléganőnktől, Bánki Bernadettől, aki családjával – férjével és három gyerekével – két-három éve Németországba (azon belül is az iskolaügyekben “szigorúbb” Bajorországba, Münchenbe) költözött. Levelében irigylésre méltóan írja le családi tapasztalataikat egy “egyszerű” önkormányzati iskolában. Hosszan szeretném idézni ezt a levelet a német (egykor poroszos!) iskola mai mindennapjairól, de itt most csak elkezdeni tudom, legközelebb folytatom.
“Az oktatásban itt nagyon »elvetemült és fékevesztett« elgondolások vannak. (Bár nekem csak állami, pontosabban önkormányzati iskolákkal van tapasztalatom, mert ilyenbe járnak a fiúk.) A tanárok például szeretik a gyerekeket, sosem szidalmazzák őket, és sosem kiabálnak. Az iskolában nincs – még a gimnáziumban sincs – ellenőrző könyv. Nincs intő, nincs beírás. Értesítő levél van, ami mindenkinek egyformán szól kirándulásról, szünetekről, fotózásról.
Óra közben bármikor lehet inni vagy pisilni menni. Nagyjából másfél óránként van hivatalos szünet, közben a tanító néni bárhogy beoszthatja az idejét, mit hogyan szeretne tanítani, és mikor akar szünetet. A hivatalos szünet csak arra van, hogy be lehet kopogni a terembe egyéb személyeknek. Az osztályzás a második osztály második félévétől kezdődik. Egyes a legjobb, hatos a legrosszabb. De ötösről vagy hatosról még életemben nem hallottam, hogy valaki kapott volna!
Milu első osztályában – 6 éves korban mindenképp menni kell – nem lehetett az első félévben senkinek fogadóórára menni, hogy a gyerekéről értekezzen… A tanító néni közölte, szeretné a gyerekeket ő megismerni, a szüleiket meg ráér később. Nincsenek »papíros« gyerekek, ha valamelyik rosszul tanul, azzal a tanár vagy egy asszisztens ott marad délután, és addig játszanak a betűkkel meg a számokkal, míg be nem kúszik a gyerek fejébe az anyag.”
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
|