Boldogabb élet a gyerekeknek

Nem mindennapi történet az övék. És nem pusztán az otthontalanságuk miatt. Az édesanya, Brigitta eddigi élete tele van olyan küzdelemmel, amilyeneket elképzelni is alig lehet. De ez csak jóval azután tudódik ki, hogy leülünk beszélgetni. Mert az arcán derű van és nyugalom. Nem az a panaszkodós fajta, csak ahogy egyre-másra kérdezgetem, úgy derül ki, mik is történtek a gyerekkorában. A kastélyosdombói szobájukban ülünk, a lányai is ott sertepertélnek körülötte, többnyire rajzolnak, játszanak a földre kuporodva. A kisfia az édesapja mellett, ő az egyetlen fiú a szöszke, finom vonású lányok mellett, a négy és fél éves Barnabás. Huncut szemében mindig van valami kívánság, lehetőleg olyasmi, amit szülőként nehéz teljesíteni. Rebeka, Regina, Viktória és Alexandra – sorolja a lányokat az édesanyjuk, és büszkén teszi hozzá, hogy mindegyikük kitűnő tanuló. Hozzák haza az érmeket különféle iskolai versenyekről, irodalomból, sportból, matematikából.

– Tizennégy éve ismerkedtünk meg Tibivel, és azóta együtt vagyunk – mondja, és úgy tűnik, ez a legegyszerűbb történet a világon. Megszerették egymást, összeköltöztek, és aztán egymás után érkeztek a gyerekek, mint egy tündérmesében. Csakhogy a valóság sokkal szikárabb.

“Titokban vacsoráztunk”

– Először Inárcson, egy Pest környéki kistelepülésen laktunk albérletben, Tibi onnan járt be dolgozni Budapestre, egy vastelepre. Én a papírgyárban dolgoztam egy darabig, nem túl sokáig, mert hamarosan terhes lettem. Inárcsról aztán Soroksárra költöztünk, volt egy kiadó tanya épp a vastelep mellett. Jónak tűnt, Tibinek nem kellett sokat gyalogolnia sem. Igaz, a környéken nem volt semmi, még szomszéd sem, csak az üresség, a buszmegálló is másfél kilométerre volt tőlünk. Két idős emberé volt a tanya, huszonhét tehénnel. Úgy laktunk ott, hogy elláttuk az állatokat, etettük, gondoztuk őket, huszonhét tehenet fejtem reggel, este. És ezt akkor is meg kellett csinálni, ha éppen betegek voltunk – meséli, de én megállítom, hogy ne itt kezdje, hanem korábbról, a gyerekkorától. Brigitta sóhajt, és először csak tőmondatokban beszél.
– Budapesten, a huszadik kerületben éltünk tíz testvéremmel. A szüleimmel nem tartom a kapcsolatot, az anyám kidobott tizenhárom évesen… – árulja el, és hirtelen eltűnik az arcáról a derű.

– Az anyám ugyanezt eljátszotta a többi gyerekével is, egyiket sem tűrte meg maga mellett. Alkoholista volt. Négy éve apámat is kidobta, már ő sem kellett neki, pedig ő keresett ránk, amennyit tudott. Igaz, anyám minden pénzt elivott, az ennivalóra, a bérletre valót. Amikor már nagyobb voltam, a testvéreimet én láttam el, én voltam ugyanis a testvérek között a sorban a második. Nehéz erről beszélni, mit éltünk mi át, mert volt olyan is, hogy anyánk baltával támadott ránk. Mindenért őrjöngött, és nehezen lehetett kiszámítani, hogy épp mikor, miért. Volt, hogy az is bosszantotta, ha leültünk vacsorázni. Amikor olyan kedve volt, ütött-vágott mindenkit maga körül.

Titokban vacsoráztunk, már ha volt éppen mit. Amikor elaludtak, bezártuk rájuk az ajtót, és úgy szöktünk ki a konyhába, hogy bekaphassunk valamit. A gyerekkorom rémálom volt, nem jó rá emlékezni sem. Tanulni sem lehetett mellette, mert az is bosszantotta. A leckét hajnalban írtam meg, ha fel bírtam kelni olyan korán, hogy ne lásson meg. Úgy kellett könyörögni egy ruháért is, kabátért, cipőért, hogy legyen miben iskolába menni.

Aztán tizenkét évesen nem is mentem többé iskolába, a nővéremmel együtt dolgozni kezdtünk, hogy legyen miből ennivalót venni magamnak és a testvéreimnek. Takarítást vállaltunk, gazoltunk a kertekben, szerencsére mindig találtunk valamit. De tanulni nem nagyon tudtam, a nyolc osztályt is alig bírtam kijárni. A testvéreim ugyanis csak ránk számíthattak, őket kellett ellátni. Tibit tizenhárom évesen ismertem meg egy szórakozóhelyen, és talán korai volt, de végül ő mentette meg az életemet, mert senki másra nem számíthattam. Csak rá.

Kidobva

– Egy nap összevesztünk anyámmal. Nem volt ennek semmi különösebb oka, egyszerűen csak nem volt képes elviselni engem a lakásban, ahogy a többieket sem… Fogta a ruháimat, és kihajította az utcára. Hiába hívták a rendőrséget, hogy elvisznek intézetbe, nem akart visszafogadni. Tibihez menekültem, és akkor, szerencsére, az édesanyja mellém állt, vállalta a gyámságot, és nem engedett intézetbe küldeni. De náluk sem maradhattunk túl sokáig, mert Tibi nem jött ki a nevelőapjával, ezért onnan is elköltöztünk.

Így kezdtünk akkor közös életet, először az inárcsi albérletben. A többi testvérem is elkerült anyámtól, most az egyik húgomnál élnek albérletben. Mi pedig mindezek után költöztünk a soroksári tanyára. Megvolt ott mindenünk, megtermeltük a zöldséget, a gyümölcsöt magunknak, állatokat tartottunk, disznót vágtunk, tíz év alatt lassan kialakult az életünk. Közben Tibi másik munkát vállalt, de megszűnt a kft., ahol az állása volt, és ezután közmunkásként kezdett el dolgozni. Az albérletből közben mennünk kellett. A két idős ember egészsége, akiké a tanya volt, megromlott, már nem tudták ellátni a gazdaságot, ezért el akarták adni. Mi nem tudtuk megvenni, miből is lett volna sok millió forintunk, így nekünk szedni kellett a sátorfánkat.

Két hetünk volt, hogy kiköltözzünk, mentünk is mindenfelé, hátha tud segíteni valaki, voltunk a Vöröskeresztnél, a családsegítőnél, próbáltunk albérletet keresni, de öt gyerekkel nem kellettünk senkinek. A családsegítőnél mondták, hogy jelentkezzünk, ha sikerült valami megoldást találnunk. De csak azzal a hírrel tudtunk visszamenni, hogy nincs megoldás. Ekkor felmerült, hogy intézetbe kerülnek a gyerekeink, ha nincs hol laknunk… Nagyon kétségbeestünk, ezt semmiképpen sem akarta egyikünk sem. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodtunk, amikor eszünkbe jutott, hogy menjünk be az Ökumenikus Segélyszervezet Soroksári Családsegítő Szolgálatába. Szerencsénk volt, mert épp indult ez a program, és nekünk is felajánlották, hogy részt vehetünk benne. Így maradhatott együtt a család.

“A magunk erejéből”

– Nehezen törődtünk bele – veszi át a szót az apa, Novák Tibor –, hogy egyik pillanatról a másikra ott kell hagynunk mindent, de ez mégis sokkal jobb volt, mintha elvették volna a gyerekeinket. Fáj az is, hogy el kellett adni, el kellett ajándékozni mindenünket, amit eddigi életünkben összegyűjtöttünk. Úgy éreztük, minden lerombolódott, amit eddig felépítettünk. A bútoraink egy raktárba kerültek, azokat nem akartuk eladni, hátha lesz még helyük valahol.

Most sem könnyű itt nekünk, mert mi még sohasem laktunk átmeneti szállón, nem vagyunk ehhez hozzászokva. Eddig a magunk urai voltunk a tanyán, most meg nap mint nap sokakhoz kell alkalmazkodnunk. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy sikeresen teljesítsük a programot, mert innen kikerülni, a saját otthonunkba, ez volna a megoldás. Így lehetne egyről a kettőre jutni. Reméljük, hogy érdemesnek tartanak majd rá, mi kaphatjuk meg az egyik házat, és ott végre sikerül megélni a magunk erejéből.