Farkas Franciska színésznő, modell: “A gyűlölet mások problémája”

Karafiáth Orsolya | Fotózta: Miklóska Zoltán | 2014. Május 13.
Neki magának is hosszan el kellett gondolkodnia, mi mindennel foglalkozott már eddig. Gyerekkorától kezdve tudja: a tanulás út a kiemelkedéshez, így folyamatosan tanul, fejleszti a képességeit. Mióta a Viktória, a Svájcban élő magyar prostituáltak életéről szóló film címszerepét megkapta, végre újra dolgozhat színészként: sorra kapja a felkéréseket.
Farkas Franciska színésznő, modell:

A Harlekin Gyerekszínház tanfolyamát elvégezted ugyan tizenhárom évesen, de aztán ezerfelé vitt az utad. Közben mindig színésznő akartál lenni?

Igen, csak úgy alakult, hogy nem tudtam mindig célirányosan a színészettel foglalkozni. Édesanyámék válása bonyolult és hosszadalmas folyamat volt, nem akartam végigasszisztálni, így tizenöt évesen elköltöztem otthonról. Egyetlen célom a túlélés volt. Pécsre mentem, a Gandhi gimnáziumba, ott is érettségiztem. Pesten a Sylvester János Református Gimnáziumban egyetlen roma voltam az egész iskolában, és sokat bántottak a cigányságom miatt, pedig az én családom nem az az úgynevezett roma család, ami a köztudatban él. Édesanyám újságíró, jelenleg Londonban dolgozik, öcsém angol–olasz szakra jár egyetemre, édesapám kereskedő. Annak idején apámnak nagyon jól ment az üzlet, soha nem voltam koszos és szakadt, kifejezetten divatosan öltözködtem. De mindegy volt, mennyire vagyok jó tanuló, mennyire nézek ki jól. Ezt meguntam, nem akartam ezzel foglalkozni.

Nem hagyott sebeket ez a kitaszítottság?

Dehogynem. Amikor olyanokat hallottam, “olyan jó fej ez a Franciska, csak kár, hogy cigány”, persze mélyen megbántódtam. Később, amikor modellkedtem, előfordult, hogy a származásom miatt nem kaptam meg egy munkát, ha meg kifejezetten romát kerestek, nem voltam elég autentikus. Ezeknek a felnőttkori emlékeknek a nagy részét egyszerűen kitörölte az agyam, ám a gyerekkoriak mélyen belém vésődtek. De megkeseríteni nem tudott a sok negatív tapasztalat, jószívűnek tartom magam, és kissé naivnak. Bárkit beengedek, nem feltételezek rosszat soha senkiről. Még a megérzéseim is elhessegetem, és inkább utólag csalódom. Sokat bántottak, de valahogy abban hiszek, hogy a pozitív hozzáállással még a leggonoszabbak sem tudnak mit kezdeni. Ez a másiknak kapufa, megtámadhatatlan leszel, nem lehet bántani. Nem rajtam múlik, az én lelkiismeretem tiszta, innentől a gyűlölet mások problémája. Ha valakit idegesít, hogy cigány vagyok, vagy olyan, amilyen, már nem érint meg. Felmentem magamban a másikat, hiszen lehet, hogy ezt tanulta, vagy a rossz tapasztalataiból ezt szűrte le. Nagyon tudok sajnálni és nagyon tudok szeretni – még az előítéletes embereket is. Most viszont nagyon furán élem meg, hogy akár menő is bizonyos körökben, ha cigány vagy, sőt nem romák előszeretettel használják például a roma szlenget. A Gandhira azért esett egyébként a választásom, mert azt gondoltam, megtalálom a helyem, valamiféle identitást kapok – és így is lett. Onnantól ösztöndíjrendszereken keresztül szereztem tanulási lehetőségeket, hiszen nem támogatott senki, a szüleim sem.

Érettségi után ugyan felvételiztem a színművészetire, de nem sikerült. Utólag látva azt gondolom, nem is voltam felkészülve rá. Közben Miklós Tibor felvett ugyan a Pinceszínházba, a Karaván társulatba, de nem tudtam csinálni, mert úgy nem lehet próbálni, hogy közben éhes vagy és azon gondolkodsz, miből fogod kifizeti a jegyet visszafelé. Így hát a gimnázium után szociális munkásnak tanultam. Nekem való pálya volt ez, mert alapvetően emocionális vagyok, szeretek segíteni. Megtanultam a jelnyelvet, jelnyelvi tolmács lettem, mert a gyakorlatok során találkoztam siketekkel, és úgy éreztem, foglalkoznom kell velük. Ám a közben mindvégig dolgoznom kellett, felszolgáló voltam, pultos, szobalány, hosztesz. Alkalmanként partiszervezőként is működtem, és mindvégig modellkedtem. Underground modell voltam, tervezők, fodrászok, ékszerkészítők anyagaiban közreműködtem. Évekig a tavaly tragikus módon elhunyt Király Tamás fő modellje voltam. Amit ő csinált, több, mint divat, egy sajátos univerzum. Ellentmondásos volt a viszonyunk, mert ő szerette kisajátítani a munkatársait, ám mivel évente egyszer csinált bemutatót, erre nem lehetett egzisztenciát építeni. Ráadásul én eleve egy szabadabb lény vagyok ennél – ezért végül megváltunk egymástól.

Ezek a tapasztalatok jól jöhetnek színészként…

Fotó: Kóti Réka

Tudat alatt mindig eltároltam mindent, a saját világomban játszódó filmben alakítottam a főszerepet. A szituációkat úgy figyeltem, mint egy jelenetet, magamat és a másikat is vizsgáltam, néztem, milyen hatásokra milyen ösztönös reakciók jönnek elő. Nem engedtem el teljesen soha a színjátszást, és úgy érzem, biztos kibocsátottam ezeket az energiákat a mindenségbe, mert vissza-visszajött a szereplés az életembe. Így találtak meg a svájci filmesek is, véletlenül. Már nem foglalkoztam színjátszással, az állatkertben dolgoztam újságíró-gyakornokként, a Független Médiaközpont ösztöndíjával. Jól éreztem ott is magam, lejárhattam a kertbe, simogattam leopárdot és orrszarvút. Aztán egy nap csörgött a telefon. És én azt mondtam, próbáljuk meg.

A Viktória című filmben, mely Svájcban élő magyar prostituáltakról szól, a címszereplőt játszod. A rendező, Men Lareida a mély vízbe dobott rögtön: be kellett állnod a lányok közé, interjúkat kellett készítened ezekkel a mélységesen kiszolgáltatott nőkkel. Lelkileg hogy élted meg mindezt?

Szégyelltem magam, rossz érzés volt, hogy kihasználom őket. Hogy elszedem tőlük az életüket és felhasználom őket, mint a futtatójuk. Hogy én csak eljátszom, amit ők megélnek. A rendező elsőfilmes, addig dokumentumfilmeket csinált, most is fontos volt neki, hogy minden reális legyen. A lányokkal főleg technikai dolgokról beszélgettünk. Mennyi ideig tart egy orál, milyen pózok vannak, autóban hogy oldják meg, mikor kapják meg a pénzt. Nagyon mélyen érintett a forgatás, sok jelenetnél teljesen beleképzeltem magam a szituációkba. Nekem fájt, hogy miért nem becsülik magukat többre ezek a nők.

Ez a pénzkeresésről szól.

Igen, ők ördögi körbe kerülnek, de akkor sem fogom fel, hogy lehet mindegy minden. Néha láttam rajtuk, hogy bele se gondolnak, nekik ez a világ, nem is tudják, hogy van más. Pici burokban élnek. Vannak, akik tudatosak, ők vannak kevesebben, akik összegyűjtik a pénzt és kiszállnak. De a többségnek nem sikerül. Hozzászoknak az éjszaki léthez, a pénzhez, de az elfogy. Kompenzálják a lelküket, vásárolgatnak, és ennyi. Keresnek, mert Svájcban legális a prostitúció, és gyakoriak a női stricik is, bizonyos összeget leadsz, és védett vagy. De a lányok közül sokakat úgy közvetítenek ki, hogy nem beszélik a nyelvet, azt sem tudják, hol vannak. Őket megvezetik, de még így is keresnek. Nem nagyon fordul elő bántalmazás, megfélemlítés. Szobában erre nagyobb az esély, ott többször megtörtént, hogy megvertek lányokat, akik sírva, kéken-zölden mentek a rendőrségre. Borzalmas volt mindezt közelről szemlélni.


Ez a film nagyot dobott a karriereden, elhalmoznak ajánlatokkal.

Így van, de nagyon oda kell figyelnem, mit vállalok el. Nem akarok tipikus roma színész lenni – bármit jelentsen is ez, megesett, hogy emiatt adtam vissza szerepet. Azt szeretném, hogy a szakmai rátermettségem alapján ítéljenek meg.

De közben részt veszel több olyan kezdeményezésben, mint amilyen például a roma slammelés, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a tanulás az egyetlen lehetőség a kitörésre.

A slammelés a barátom, Süveg Márk révén került az életembe, vele már hat éve vagyunk együtt, és ő ez alatt több bajnokságot megnyert már. A videók ötletgazdája és szövegírója, Horváth Kristóf pedig csodálatos ember, szociális munkásként is dolgozik mindamellett, hogy tehetséges színész. Azzal a formával, amit ő megtalált ezekkel a rapes szövegekkel, amiket megtanítottunk a gyerekeknek, valami nagyot alkotott. Menő lett az üzenet, hogy tanulni kell. Azt tapasztalom, hogy ez szépen lassan megül a fejekben, már kisgyerekek küldik el nekünk a saját videóikat. Én szívesen mutatom meg bármilyen szociális kezdeményezés keretében, hogy igenis lehet romaként boldogulni, de nem szeretném, ha csak emiatt lenne munkám.

Exit mobile version