“Nagyon nehéz ma Közép-Európában menekültnek lenni” – Hárdi Lilla pszichiáter

Magyarországon sokakban ellenérzéseket vált ki a “menekült” szó. A közhangulat sajnos ellenséges: egyrészt nagy hagyománya van nálunk az idegenek, a tőlük különbözők el nem fogadásának, másrészt a többség hajlamos valamiféle betolakodót látni a hozzánk érkezettekben, olyat, aki elveszi a munkát, az életteret előlünk, netán veszélyezteti a biztonságunkat (olyan is akad, aki egyenesen zárt intézménybe zárná őket, mint valami börtönbe). Ehhez képest a valóság az, hogy a menekültek jó része olykor egymagában több szenvedésen jutott túl, mint mi sokan együttvéve. Fantasztikus dolog, ha egy ország menedéket tud adni néhány ezer olyan embernek, akikre országukban az üldözés, a halál várna, és akik talán már el is vesztették a családjukat. Természetes, hogy az együttélés különféle emberek között sosem egyszerű, de ehhez bizony nem kell menekültnek lenni. Hogy el kell tartanunk őket? Nos, nem feltétlenül, hiszen mindenkinek az a vágya, hogy egyszer újra egészséges ember legyen, dolgozhasson, emberhez méltó életet éljen – és nem könnyű ez neki sem egy másik országban. De lássuk, sokszor milyen múltat hagytak magunk mögött azok, akik megalázó módon, éjszaka, árkon-bokron át, kisgyerekkel, vagy épp egy kamion rakterébe zsúfolva menekültek hozzánk, és hogyan képes segíteni rajtuk néhány elkötelezett magyar szakember.

Az emberkínzás annál hatékonyabb, minél fejlettebb technológiailag az emberiség. A kínzási módszerek olyan kifinomultak lettek, hogy az áldozatokon egyre kevesebb a látható sérülés, míg annál több a nehezen gyógyuló, fájdalmas lelki seb. Ezeket gyógyítja dr. Hárdi Lilla pszichiáter 1996 óta.

A Hárdi Lilla alapította Cordelia Alapítvány pszichiáterekkel, pszichológusokkal és nonverbális terapeutával, jogi szakemberekkel karöltve nyújt segítséget a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak a jelenleg működő három menekülttáborban (más néven befogadó állomáson): Bicskén, Debrecenben, Békéscsabán.

A dán IRCT (International Rehabilitation and Research Council for Torture Victims – Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa) 1992-ben a Magyar Tudományos Akadémián rendezett egy kis tudományos konferenciát, ahová azért küldte el főnöke Hárdi doktornőt, mert ő tudott angolul. Berzenkedett a gondolattól, hogy kínzásról lesz szó, ugyanakkor izgalmas emberi kalandnak tűnt, hogy a világ egyik leginkább sújtott embercsoportján, a politikai rendszerek által rendőrségen, börtönökben, háborús konfliktusokban szenvedő embereknek segítsen.

Az 1996-ban alapított Cordelia Alapítvány vezetője úgy tartja az Inge Genefke-díjat, egy egyszerű, nemes formájú vasdarabot a kezében, mintha madárfióka lenne. Egy viking tűzszerszám az. Az alapítók, a neurológus Inge Genefke és férje, a sebész Bengt Sorensen jó barátai, “szakmai szülei”, akik már idősek, így Hárdi Lilla azon kevesek közé tartozik, akiknek személyesen adták át a tudást. Bengt Sorensen azt súgta a pszichiáternő fülébe a díj átadásakor, hogy adja tovább a tüzet.

– Mi voltunk az úttörők, mi találtuk ki, mit is kell csinálni. Koppenhágában részt vettem képzésen, de kiderült, hogy a menekülttáborban minden másként alakul, mint ahogy a pszichiátriai ambulancián gondoltuk. Az ottaniak olyan betegek, akikké mi magunk is válhatunk, ha ennyi mindent átélünk. Máshogyan kell közelíteni hozzájuk. Igen súlyos testi-Ielki megaláztatást, embertelen bánásmódot éltek túl, a másodlagos kínzás áldozatainak a szemük láttára ölték, erőszakolták meg családtagjaikat. Tavaly 1050 betegből 360 volt kínzás vagy másodlagos kínzás áldozata a menekülők közül Magyarországon.

Hogyan definiálják a kínzást?

A kínzás egy ember szisztematikus, szándékos és tudatos bántalmazása egy másik ember által. A bizalom alapköveit mozdítja el, a személyiség alapvető tartóoszlopait rengeti meg, és a személyiség magvát darabokra töri.

A feladat tehát ezt, mint egy puzzle-t újra összerakni?

Igen, de kérdés, hogy ez a személyiség ugyanolyan szinten tud-e funkcionálni, mint a trauma előtt. Egy, a börtönben rendszeresen megerőszakolt muszlim férfi – a férfiak megerőszakolása legalább olyan súlyos probléma, mint a nőké – elveszti a férfiasságát, legalábbis a maga számára. Hogyan működik egy ilyen férfi tovább? A szexuális kínzásnak alapvetően az a célja, hogy a megalázás, a megfélemlítés elhitesse az áldozattal, hogy ő nőként vagy férfiként megszűnik létezni, többé nem talál örömet a szexuális életben, nem  tud gyereket szülni, vagy nem lesz többé férfi.

Vagyis a kínzással a jövő generációkat is büntetik?

A trauma átadódhat szavakkal vagy tettekkel, és egészségtelen működési módot alakíthat ki a következő generációkban. Előfordulnak láthatatlan hatások is: van, akinél öt-tíz év múlva jön elő, egy esemény hatására egyszer csak valami bekattan, megmozdul a lelkében.

Mindig tudni kell minél mélyebben, pontosabban, milyen szörnyűség történt?

Az a jó, ha tudjuk, mert akkor konkrét történetekkel lehet szembenézni és szembenézetni a beteget. Alapvető bizalom híján a bántalmazott nem mer kommunikálni, vagy nem megfelelő módon kommunikál. Mi szeretnénk, ha elhinné, hogy attól, hogy őt megkínozta a kínzója, a többi ember lehet még jó. Mi “átmeneti” személyek vagyunk: ha velünk kiépül a bizalom, talán továbbterjedhet más embertársakra. Nem könnyű, sokáig tart, olykor évekig. A cél, hogy ezek az emberek talpra álljanak, új hazájukban letelepedjenek, integrálódjanak, több szinten rendezetten működjenek.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem?

Egy trauma mélysége nem csupán a bántalmazás súlyosságától függ, hanem attól is, mennyire sérülékeny az áldozat. Van, aki jobban képes megküzdeni egy traumával, van, aki kevésbé. Ez sok mindentől függ. Függ például a befogadó ország lehetőségeitől. Mondjuk valaki a sikeres rehabilitáció után kilép a menekülttábor közegéből, nem talál munkát, és “retraumatizálódik”, vagyis ismét sokkhatás éri. Akkor dolgoztunk jól, ha ez nem eleveníti fel a régi traumákat, de ha sokáig nem kap munkát, lakást, ember legyen a talpán, aki ezt bírja. Nagyon nehéz ma Közép-Európában menekültnek lenni.

A befogadó állomás közege mennyire segíti a terápiát?

Nehéz, mert nagy a zsúfoltság, ahol sokan élnek együtt, ott nincs csönd, a traumatizált ember pedig gyakran ingerlékeny, nyugtalan, nem tud aludni, mert mások táncolnak, buliznak vagy épp összeverekszenek – mert konfliktusok, mint mindenütt, a táboron belül is elfordulnak. A lakók biztonságban vannak, de az egyenruhások félelmet kelthetnek bizonyos bántalmazott emberekben.Tojáshéjon járunk. A megkínzott áldozatok a poszttraumás stressz szindrómán (PTSD) túlmutató tüneteket is mutathatnak: úgynevezett flashback formájában a rossz élmény hirtelen bevillan, rémálmaik vannak, szoronganak, depressziósok, reszketnek, előfordulhat memóriazavar vagy paranoiába hajló bizalmatlanság is. Már a tekintetükön látni: egy kínzott áldozat egy időre tudja fixálni a tekintetét, aztán elkapja, nem tud hosszasan a szemünkbe nézni.

Volt olyan eset, ami hallatán feltette a kezét, hogy nem tudja, hogyan lehet megoldani?

Vannak olyan háborús szír vidékről érkezők, akiknek a családjuk ott maradt, ahol a megoldás lehetetlennek tűnik, és nekünk inkább megtartó, támogató funkciónk van. De ezt is nehezíti, hogy ő közben nézi az okostelefonján, hogy most fogják lebombázni a házat, aminek fürdőszobájába zárkózva ott a felesége és a három kislánya – merthogy ilyen is megtörtént. Erre mi is azt mondtuk, hogy uramatyám… Amit lehet, megteszünk, de volt olyan szír betegünk, aki csoportterápia közben kapta a hírt, hogy most lőtték le az anyját és a feleségét. Sírni sem tudott, sokkos állapotba került. A csoporttagok körbeülték és elkezdték vigasztalni. Megpróbáltak segíteni, amennyire ilyen helyzetben lehet. Talán itt ennyi a feladatunk: hogy hagyjunk időt, teret és lehetőséget a gyásznak.

Mondhatjuk, hogy a világ politikai mozgásait látja, csak egy másik nézetből?

Valahogy így. A világ politikai mozgásának lecsapódásaival találkozunk, áttételesen. Végigkísértük a boszniai, a koszovói menekülteket, a kilencvenes évek végén az afgánok első hullámát: nemes perzsa arcvonású, nagy tudású, művelt emberek érkeztek. Jött professzor a kabuli egyetemről és földműves is. Jöttek irániak, csecsenek, abházok, szomálik, avarok – a szőke, kék szemű, babaarcú asszonyok mindig mosolyogtak, miközben tragikus történetek álltak mögöttük. Most megint érkeznek afgánok, de ez a generáció szétcsúszott, a kábítószer világába nőtt bele. Rengeteg trauma érte őket, miközben a személyiségük éretlen – és az az éretlen személyiség is darabokra tört. Megijednek például a szilveszteri tűzijátéktól, mert a rakétákra emlékeztette őket, amiktől elmenekültek. Óriási kulturális élmény ezeket az embereket hallgatni, megismerni a szokásaikat, a legendákat, a hitet, hiedelmeiket. Egy mesevilág a maga borzalmaival együtt.

A megkínzott ember is mesél?

Sokan mesélnek, sokan nem. Aki nem tud mesélni, annak is őrzi a teste a traumákat, és a testet próbáljuk szóra bírni. Ebben segít a nonverbális terapeuta. Mindenkit az anyanyelvén szóIítunk meg, mi képezzük a tolmácsainkat, és eltérő módszereket dolgoztunk ki a különböző népcsoportokra. Sokan nem is láttak még pszichiátert, csak annyit mondunk, hogy doktorok vagyunk. Odajön hozzánk, és megkérdezi, megnéznénk-e a lyukas fogát. Visszakérdezünk, hogy más fáj-e. Kiderül, hogy fáj a feje, de talán nem a fogától, hanem a rémálmaitól. Ekkor elmeséli, miről szokott álmodni, és kezdjük felgöngyölíteni a szálat.

Gyerek betegeik is vannak?

Magyarországra kevés megkínzott kisgyerek érkezik. Ide többnyire traumatizált gyerekek jönnek, csonkolt családból, például a papa jön a kicsi gyerekkel, a mama otthon maradt a többivel, vagy útközben eltűnt. Nem tudják, hogy élnek-e, halnak-e, dermedt, bebábozódott állapotban léteznek, és nehéz a lelküket megszólítani. A gyerek ilyenkor átveszi a szülő szerepét, és mi megpróbáljuk a megbillent egyensúlyt helyreállítani. Egy nagyon helyes, nagyon értelmes afgán férfi például a hatéves kisfiával érkezett, súlyosan traumatizálódtak, mert az anya és a másik testvér eltűnt. Az apa depresszív állapotba dermedt, és a kisfiú etette. Ő ment el az ételért, kanalazta a szájába. Amikor átadta nekünk az apát terápiára, ő addig lement játszani az udvarra, és a játék abból állt, hogy lövöldözött… Egyéves terápiát küzdöttünk végig. A minap találkoztam a férfival, kicsinosítva, borotválva, fülig érő szájjal jött. Lakást bérelt, jól van, a gyerek végre oviba mehetett.

Ad katartikus élményt ez a munka?

A fájdalom maga nem ad katarzist. A gyanakvás, a bizalmatlanság, ami egy abnormális helyzetben (háború, börtön, kínzás, földrengés) a túlélést szolgálta, mára az egészséges működés akadálya. Ezt a fájdalmas képet felnyitjuk, és ha sikerül úgy megvilágítani, hogy ami ott az életét mentette, azzal itt baj van, és megpróbáljuk a figurákat újrarendezni: ez nagy revelációval jár.

Egy új világot mutatnak nekik? Vagy más szemüvegen keresztül nézik a régit?

Megkapják a saját világukat, egy másik világban. Nagy kihívások előtt állnak: asszimilálódjanak vagy sem, megtartsák az identitásukat vagy sem. Kint is vannak, bent is vannak. De egészséges személyként erről dönteni könnyebb és nagyobb élmény.