Martinovics Dorina: Nagyon érzelmes vagyok!

– Mi ez a vasszerkezet az asztal mellett, Dorina?
– Ez a rollerem. Ezzel járkálok a környéken, vagy biciklivel.

– Bicikli, roller! Ilyen laza, ilyen jó fej?
– A hétéves fiam a jó fej! Nagyon aktív, és ő kezdett el rollerezni. Rendre kétségbeestem, amikor lemaradtam, nehogy elvesszen, ezért legalább olyan gyors akartam lenni, mint ő, aztán alattam maradt a roller. Most, hogy a Radnóti Színházban kezdtem el dolgozni, feleslegessé vált a kocsi. A bicikli és a roller sokkal jobban működik, csak a biciklinek megvan az a hátránya, hogy nehéz lecipelni a harmadikról. Tehát nem jófejség, lazaság vagy környezettudatosság van az egész mögött, hanem praktikum.

– Azért Csepelre, gondolom, már nem így menne ki…
– Oda már autóval. A Nemzetibe is kocsival szoktam menni, és mivel a gyerek Zugligetre jár óvodába, oda is inkább azt használjuk. Alapvetően azért kényelmes vagyok.

– Tudna más szót használni a kényelmes helyett? Más szóval milyen is ön?
– Talán lusta? Az azért nem. Praktikus vagyok, és kényelmes.

– De ön nem racionális.
– Hogy inkább emocionális lennék?

– Igen! Érzékeny.
– Igen, van, hogy az vagyok.

– Szenzibilis, törékeny.
– Azt nem tudom, hogy törékeny vagyok-e…

– Könnyen megbántódik?
– Előfordul. Skorpió a csillagjegyem, sajnos van, hogy öt év után is emlékszem egy bántó megjegyzésre. A fiam kivétel, vele nagyon más vagyok, mint a színházban vagy a párkapcsolatban.

– Milyen ezekben? Milyen a színházban?
– Jelzőket mondjak?

– Amit akar!
– Érzékeny vagyok, és aktív. Nagyon szeretek dolgozni.

– A kényelmesség dacára.
– A munkában nem spórolok az energiával.

– A párjával?
– Ott nagyon érzelmes vagyok. Az az alkat, aki tizenöt év után is szerelmes tud lenni a társába. Igyekszem megtartani a kezdeti lángolást. Azt hiszem, sem a magánéletemben, sem a munkám során nincsen középút. Vagy nagyon fent, vagy nagyon lent vagyok. Kivéve ugye a fiammal, akivel megpróbálok nagyon kiegyensúlyozott lenni. Általában azonban nagyon…

– …szenvedélyes?
– Igen.

– Ami nagyon helyes, meg jópofa, de fárasztó.
– Persze, néha tud az lenni.

– Nem fél, hogy ez sok lesz? Szerelemben, barátságban…
– A párom is színész, jól megértjük egymást. Nem is volt még civil párkapcsolatom. Fiatalkorom óta ebben a közegben mozgok. Nem ismerkedtem szórakozóhelyen.

– Lehetne akár díszlettologató munkás, aki meghívja a büfében?
– Ilyen még nem történt, de lehetne, persze.

– Színpadi partner érintette meg már érzelmileg?
– Még nem volt ilyen.

– Hogyan alakulnak a kapcsolatai? Ön választ?
– Ha már választani kell ezek között, nem, azt hiszem, engem választanak.

– Nem kell választani.
– Akkor inkább azt mondanám, hogy azt mindig megérzem, ha valaki szívesen választana engem, ahogy azt is, ha nekem is vonzó a másik.

– Ön felé intellektuálisan lehet közelíteni?
– Azt hiszem, igen. Lelkizősen, intellektuálisan.

– Nem úgy, hogy valaki megkérdezi, kő’ kóla?
– Azt nem tudnám komolyan venni. De ha valaki elkezdene bókolni, azt is viccnek venném.

– De ön tényleg gyönyörű!
– Köszönöm szépen, de…

– De? Ezt szégyelli vállalni? Kínos ezzel létezni?
– Nem kínos, de nem foglalkozom vele, hogy mennyire vagyok az. A gimnáziumban csúnyának éreztem magam. Nekem volt a legkésőbb barátom a gimiben. Inkább a végén, mint az elején. Volt némi túlsúlyom, fogszabályzóm. Szeplős voltam, és vörös. Inkább aranyos voltam, mint szép. Aztán felvettek a főiskolára.

– És egy szeplős, fogszabályzós, félszeg lány miért megy színésznek?
– Hú, ez hosszú történet. A legjobb barátnőm szeretett volna színész lenni, és amikor átment egy dráma tagozatos gimibe, vele mentem én is. Érettségi után eszembe se jutott a színművészeti. A biológia érdekelt, de mivel nem bírom a vért és a tűket, az állatorvosi kiesett. Maradtak a növények. A Kertészeti Egyetemre mentem, de aztán hamar kiderült, hogy mégsem nekem való. Apukám viszont ragaszkodott hozzá, hogy ha otthagyom, akkor jelentkezzem valahova máshova. Én meg bemondtam a színművészetit.

– Ilyenkor egy normál apa frászt kap.
– Azt kapott. De tudta rólam, hogy nagyon későn érő típus vagyok. Az akkori Új Színház stúdiójába mentem, megkértem Takács Katit, hogy segítsen összeválogatni verseket, monológokat, felkészülni a felvételire. Legnagyobb meglepetésemre felvettek. Végül huszonketten végeztünk abban az osztályban. Itt már elhangzott, hogy jaj, de szép vagy, biztos sokat fogsz filmezni, pedig sokkal jobban örültem volna, ha azt mondják többször, hogy tehetséges vagyok.

– Miért vágyott erre ennyire?
– Amíg túlsúllyal küzdöttem, sokat bántottak a tanárok, hogy fogyjak le, többször elhangzott, hogy szép lennék, ha lefogynék. Ettől a mai napig befeszülök, ha azt mondják, hogy szép vagyok. Mondják azt, hogy ezt vagy azt ügyesen megcsináltam! Ha azt mondják, hogy szép vagyok, akkor visszakérdezek, hogy jó, rendben, de ez mit jelent? Nyilván én is, mint mindenki, szeretek tetszeni a páromnak, örülök, ha nem tartanak csúnyának, és ez persze része a szakmámnak is, de valójában nem ez számít igazán.

– Csak a párjának szeretne tetszeni?
– Őszintén válaszoljak, vagy olyat, ami nem tűnik kamunak?

– Mondja mindkettőt, majd kiválasztjuk.
– Bennem tényleg nincs meg az a vágy, hogy egy szórakozóhelyen megbámuljanak. Ha én jól érzem magamat a bőrömben, és a páromnak is tetszem, az nekem elég.

– Ez az őszinte válasz?
– Igen, ez az őszinte válasz. Persze én is szeretek igényesen kinézni, nem megyek például a munkahelyemre szakadt ruhában, de mint mondtam, a kényelem és a praktikum dominál nálam.

– És amikor egy film után kap szerelmes leveleket?
– Ezt a mi szakmánkban ma már főleg a férfiak kapnak.

– Fontos, hogy tetsszen?
– Nőként a színpadon? Dehogy. A Platonovban például csúnya lányt játszom.

– Döbbenetes, amikor minden szép színésznőtől azt hallom, hogy csúnyát szeretnek játszani.
– Ha az szükséges, hogy a szerep szerint csúnya legyek, boldogan válok csúnyává. Szórakoztat is, ha valami egészen másnak kell lennem a színpadon. Üvöltök torz arccal, ha a szerep és a jelenet megkívánja. Az a lényeg, hogy hiteles legyek benne, nem az, hogy szép.

– Mintha zavarná, hogy tehetséges, szép és okos.
– Nem érzek semmi ilyesmit.

– Önnek nagyon jó humora van, azt mondta egy kolléganője.
– Speciális humorom van. Kevesen értik, és az is előfordul néha, hogy megbántok vele valakit, pedig nem áll szándékomban. Tulajdonképpen eléggé fekete a humorom.

– Ön is feketében van. Miért?
– Télen mindig feketét viselek. Ha kisüt a nap, akkor pedig nagyon színeset. Most visszavettem a feketét.

– Ez hangulat?
– Nem, egyszerűen nehezen kezelem a színeket, nem tudok párosítani. Réteges öltözködés esetén kifejezetten bajban vagyok. Gimiben csak fekete ruháim voltak.

– Kinek akar megfelelni?
– Azt hittem, már kiderült, hogy elsősorban saját magamnak.

– Olyan jó önmagunknak lenni? Nem ezért színésznő, hogy ne legyen önmaga?
– A színpadon van elég lehetőségem arra, hogy ne önmagam legyek. A hétköznapokban szeretek önmagam lenni. Nem sminkelek, leginkább anyukásan öltözöm. Sportcipő és farmernadrág. Kényelmes legyen, gyors és egyszerű.

– Egy színésznőnél fontos, hogyan jelenjen meg?
– Az alkalomtól függ. Természetesen, ha gálára vagy filmbemutatóra megyek, akkor én is elegánsabb ruhát veszek fel.

– Igyekszik képet formálni önmagáról?
– Igyekszem mindent magától értetődően tenni.

– A gyerek előtt is meri ezt vállalni?
– Ő már hétéves, mindent meg tudunk beszélni. Nem akarok másnak mutatkozni, mint amilyen vagyok.

– El se tudnám képzelni önt túlsúlyosan.
– Pedig az voltam. Annak ellenére, hogy sokat sportoltam. Apukám vízilabdaedző, és mindig vitt magával az uszodába. Szinte természetesen belefolytam a sportba, igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Úszás, póló, műugrás, kajak. Nem tévé előtt ültem délutánonként, hanem edzésekre jártam.

– Szokott futni?
– Nem szeretek. Szúr, fáj, kapkodok levegőért, a túlélésre játszom. Vannak, akik zenét hallgatnak közben, de én nem szoktam. Általában a csendet szeretem. Ha egyedül vagyok otthon, akkor se kapcsolok be zenét, csendben elbíbelődöm, pakolgatok, törölgetek, kivasalok. Vagy olvasok.

– Sok könyve van?
– Persze, sok könyvem van. Most rakjuk össze a könyvtárunkat a párommal.

– Miért mindig azt mondja, hogy a párja?
– Mit mondjak?! Nem a férjem, hanem a párom, a társam. Aki elfogad, és én is őt.

– Mindig fontos volt, hogy legyen valaki ön mellett?
– Egyedül lenni is szeretek, akkor sem érzem magam elveszettnek, de ezerszer jobb, ha van valaki mellettem. Jó, ha van kivel megosztani az örömöket és persze a problémákat, nem? Biztonságot ad az életben. És én ráadásul romantikus is vagyok.

– Biztonságra vágyik, vagy kalandra?
– Biztonságos kalandra azokkal, akiket szeretek.

– A párja hogyan tudott beilleszkedni egy ilyen szoros anya–fia kapcsolat mellé?
– Szépen, lassan vált az életünk részévé, hagytuk, hogy minden a maga idejében alakuljon ki.

– Milyen képek vannak a falán?
– Még semmi, most költöztünk új lakásba, még el kell dönteni, mit és hova fúrunk fel. Szegedi Katalin grafikus Lenka-sorozata biztos kap helyet. Imádom a képeit.

– Érdekes, én nem látom vörösnek önt.
– Ha fényt kap a hajam, akkor látszik, hogy vörös. Szeretem, a lelkem mélyén megmaradtam szeplős, vörös, fogszabályzós kislánynak. Anyukám is ilyen volt, és nagyon szeretnék rá hasonlítani, mert ő gyönyörű.

– Eljár vásárolni?
– Nő vagyok! Szeretek vásárolni. Leginkább az apukámmal, bár nem egyezik az ízlésünk, sokat segít.

– Miért nem a párját hívja?
– Gondolom, nem az egyetlen férfi, aki gyűlöl vásárolni.

– Észreveszi, ha új ruhában megy haza?
– Ebben nem vagyok teljesen biztos. Néha felhívom, és közlöm vele, hogy új ruhában jövök majd. Ő ilyenkor megdicsér, én örülök, és mindenki boldog.