“Én csak egy kurva vagyok” – Szexmunkások konferenciáján jártunk

A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének rendezvényén minden olyan, mint bármelyik sajtóeseményen – csak talán valamivel kevésbé formális. Van regisztráció, programtábla (kézzel írva), pogácsa, szendvics és süti (házi), vízforraló és választható teák. Van moderátor, wifi és kivetítő. Mégis más kicsit, mint máskor: most olyan emberek tartanak konferenciát, akik nem szoktak, csak róluk szoktak, de azt igen sokat, kezdve a rendőrségtől a kutatóintézeteken át a civilekig. Egy kis megilletődöttség így aztán érezhető, ahogy ülünk a széksorokban, velünk szemben pedig Anci, Hajnalka, Móni, és még két, csak keresztnéven bemutatkozó nő. Húszas-negyvenesek, családanyák, férjezettek és egyedülállók, szőkék, barnák, vékonyak, teltebbek. Szexmunkások. Nem kurvák, nem prostituáltak, nem kéjhölgyek, bárcások, örömlányok vagy utcalányok, nem “az ősi mesterséget űzők” – most először azok, aminek nem mások mondják őket mindenféle homályos elképzelés vagy paternalista szemlélet alapján, hanem aminek ők tartják magukat: egyszerű munkások, akiknek a szexszolgáltatás a munkájuk. Egy legális, adózott tevékenység, amiből eltartják magukat, családjukat. Na de azért ez mégis más, mintha én bolti eladó vagy vízvezeték-szerelő vagyok nyolctól négyig – mondhatják erre sokan.

A közvélemény nehezen tudja elfogadni

Szerintük nem más: kereslet és kínálat egymásra találása, kölcsönös megegyezésen és önkéntes döntésen alapuló egyezség. Csak ebben több az ösztön, az emberek igazi bensője, valódi énje mindenféle sallang nélkül. Aminek aztán van jó és rossz oldala, de meghatározott keretek között mégis csak szimpla üzlet. Igen ám, csakhogy alapjaiban rengeti meg egy társadalom közmegegyezéses “erkölcsiségét”, hiszen a szex bár csereeszköz a többség mindennapjaiban is, legyen szó akár érzelmi kapcsolatról, akár manipulációról vagy hatalomgyakorlásról, pénzt kérni érte durva (vagy épp merész?) leegyszerűsítése a dolgoknak. Igen, így is lehet, ilyen egyszerűen és tisztán, zavaró melléktartalmak nélkül. A közvélemény nehezen tudja ezt elfogadni, mert a jelenség megkérdőjelez, szembesít, és úgy érezzük, kezdenünk kell a dologgal valamit (és nem csak azért, mert “férfijaink” odajárnak, családapától politikuson át rendőrökig).

Szóval ott ül Anci, Hajnalka, Móni és a többiek (meglehetős bátorság ez tőlük egy olyan korban, ahol azért is “hülye kurva” jár, ha valakinek rövid a szoknyája, szereti a szexet, vagy nem adja meg az elsőbbséget), és azt kérdik, miért nem hagyják őket nyugodtan dolgozni, ha egyszer amit csinálnak, az Magyarországon nem büntetendő cselekmény (csak a “futtatás” az, de erről később).

14 milliós bírság strichelésért

A “nem hagyjuk nyugodtan dolgozni őket” sok mindent jelent. Törvénnyel megváltoztatható és nem megváltoztatható dolgokat is. Jelent szemléletet, megbélyegzést, előítéleteket, rendőri zaklatást, önkormányzati szemforgatást és szigorú bírságokat. (Vagy ha hivatalosan nézzük: az ENSZ nők elleni diszkriminációval foglalkozó CEDAW Bizottsága azért marasztalta el Magyarországot, mert nem biztosít biztonságos körülményeket, kellő jogorvoslatot, és nem segít azoknak, akik kilépnének a rendszerből.)

De miért, ha a dolog legális? Elsősorban a türelmi zónák (illetve azok hiánya) miatt. A lakásokon intézett aktusokon kívül a törvény lehetőséget ad utcai munkára is, de csak a védett övezetekben (vagyis főúttól, templomtól, iskolától… távol), vagy a “türelmi zónákban”. Előbbi helyek nehezen azonosíthatók és bármikor mégis védetté tehetők, utóbbiak pedig egyszerűen nem léteznek, merthogy ki sem jelölték őket. Milyen egyszerű, nem? Nem tiltjuk, csak nem mondjuk meg, hol szabad – kvázi szinte mindenhol bírságolható. De az is előfordul, hogy ha ez a jogcím nem állja meg a helyét, akkor köztisztasági szabálysértésért (például egy csikk eldobása), vagy nem megfelelő öltözködés, esetleg a közlekedési szabályok áthágása miatt kell fizetniük az utcán lévőknek.
Sokuknak mégsem a pénzbüntetés fáj leginkább, hanem a lenézés, amit azoktól kapnak, akik tudják, mivel foglalkoznak, és azoktól is, akik nem, akik csak általánosságban beszélnek a “prostikról”.

"Konferenciáznak a kurvák" – ilyesmi címmel jelent meg több cikk a múlt héten, amióta kiderült, hogy először rendeznek maguk a szexmunkások szakmai egyeztetést, hogy felhívják a figyelmet fokozódó kiszolgáltatottságukra. Ezt nem hagyhattuk ki.

További portrék a Semmit rólunk, nélkülünk honlapon. (A képek nem a megszólalókat ábrázolják.)

“Pénzügyi kényszer miatt kezdtem el”

Anci például azért fordult az Egyenlő Bánásmód Hatóságához, mert kitiltották egy társkereső oldalról, ahol magánemberként tartós kapcsolatot keresett. Azt mondták, “nem életszerű”, hogy aki máshol szexszolgáltatást hirdet, az tartós kapcsolatot akarjon. Hét éve özvegy, vállalkozása tönkrement. “Egy idő után szó szerint éheztünk a kislányommal – meséli. – Korábban a vendéglátásban dolgoztam, de elmúltam negyven, nemigen akartak felvenni. Legfeljebb nyolcvan-, százezerért kaptam volna munkát, de abból épp csak a lakást, rezsit tudtuk volna kifizetni. Úgyhogy én a pénzügyi kényszer miatt kezdtem el.“

Hajnalka eredeti foglalkozása gyógymasszőr. Sokáig elutasította az egyéb jellegű ajánlatokat, de aztán “elkezdett aktusozni”. Szerinte is a kiközösítés a legnagyobb probléma. “Pedig adózunk, fizetünk tébét – mondja. – Nem tárgyak, nem gépek vagyunk, hanem emberek, nekünk is van lelkünk. Nem minket vesznek meg, hanem a szolgáltatást.“

Egy hosszú, fekete hajú fiatal lány arról beszél, hogy védett övezeten kívül állt, de a területet “levédte” az önkormányzat. “Hiába voltam kint normális öltözékben, papírokkal, folyamatosan büntettek a rendőrök. Egyszer bántottak is, azt mondták, panaszoljam csak be őket nyugodtan, úgysem hisz majd nekem senki, mert »én csak egy kurva vagyok, ők meg rendőrök«.“

Van, aki napszemüvegben ül a pódiumon, nem szeretné, ha leírnánk a nevét. Öt hónap alatt négymilliónyi büntetést szedett össze, így másfél évre börtönbe került. “Mindez azért, mert kint állok magamtól, pénzt keresek, fenntartom magam ahelyett, hogy rabszolga lennék.“

Móni egyetemre jár, mérnök szakra. Felsőfokon beszél angolul. Megválogatja, kivel találkozik. Ezek az alkalmak akár négy-hat órásak, sokszor egy programmal, éttermi vacsorával összekötve. Négy éve férjnél van, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy férje bűncselekményt követ el, hiszen Móni keres többet, így párja tulajdonképp az ő pénzéből (is) él, kvázi kitartója. “Mint a legtöbben, én is lakáslányként kezdtem. A fizetésünk egy részét leadtuk, de ezen kívül szabadon dolgoztunk. Az emberek többsége gazdasági kényszerből választja ezt, mert ennél csak rosszabb lehetősége lenne. Ugyanakkor ez végcélnak biztosan nem jó. Én szerencsés vagyok, mert most élvezem a munkámat, és a vendégeim nagyságrendekkel nagyobb tisztelettel bánnak velem, mint azok az idegenek, akik például a neten vagy cikkekben véleményt mondanak rólam.”

Önként választott életút, vagy kényszerpálya?

A szexmunkások sérelmezik azt, hogy a többségi társadalom deviánsnak, vagy épp áldozatnak tartja őket. Hogy emiatt vagy akadályozzák a tevékenységüket, vagy épp magukra hagyják őket, mondván: “te választottad, viseld a következményeit!” Így például nem kapnak segítséget az igazságszolgáltatástól, ha bajba kerülnek – mondjuk, bántalmazzák őket.
Panaszaik érthetők, a többség mégsem tudja igazán, hogyan véleményezze, kezelje vagy szabályozza a dolgot. De vajon miért akarjuk ennyire szabályozni? Két dolog miatt.

Egyrészt az elmondottak elfogadhatók volnának, és az ember hajlamos lenne már-már akár támogatni mindezt, ha nem tudná, hogy szexmunka címén mi folyik a világban. Hogy a konferenciától akár csak néhány sarokra fiatal lányokat aláznak meg, “avatnak be” épp futtatóik, akár többen is egyszerre, vernek meg a stricijeik, tartanak pórázon vagy rugdosnak meg terhesen. Hogy télen, mínusz fokokban is kis sortokban állnak kint az út mellett nők, végtelen kiszolgáltatottságban. Adott esetben gumi nélkül kell elmenniük bárkivel, és nem tudják, mikor dobják ki őket egy kocsiból összeszurkálva. Hogy a gyerekotthonokból kislányokat csábítanak el “szerelmes fiúk”, akiknek egyszer csak a családjuk is megjelenik a képben, és az illető onnantól kezdve köztulajdon, ha úgy tetszik, munkaerő. Hogy – mindegy, hogy a jobb élet reményében vagy tudatlanságból – családanyák indulnak el a határon túlra, ahol aztán bezárják őket, elveszik a papírjaikat, és teszik, amit mondanak nekik, csak hogy enni kapjanak. Egyetlen nő, egyetlen ember sem ezt érdemli.
Prostitúció ez is, mégis más, mint amiről Móni és a többiek beszélnek. Az szexmunka, ez bűncselekmény. A kettő között óriási a különbség, még ha hajlamosak vagyunk is egy kalap alá venni. Az elsőt elfogadhatja a társadalom, mert szabad döntésen alapul, a másodikat kötelessége üldözni, mert embereket kényszerít embertelen helyzetekbe. Egyszerűnek tűnik tehát a képlet: egy jól működő jelzőrendszernek, szociális munkának és rendőrségnek ki kellene tudni szűrni a kényszerítés eseteit, a törvényeknek pedig különbséget kellene tenniük önkéntes és kényszerített szexmunka között. Ilyen egyszerű: és máris nem kell azon gondolkodnunk, hogy akkor most pártoljuk-e vagy sem “a dolgot”.

Svájci lányok a nyolckerben

Európa azonban eggyel szebb jövőről álmodik: prostitúciómentes világról. Mert arrafelé úgy vélik: az önkéntesség csak látszat, valójában egy kislány sem erről álmodik gyerekkorában. Ha nem is egy futtató, de a körülmények mindenképp kényszerítik őt, és ha legalább ilyen jól meg tudna élni másból, akkor azt választaná. Ezt igazolja a tény, hogy minél kisebb a szegénység mértéke egy országban, annál kevesebb a prostituált – tőlünk nyugatra például nem egy országban egy százalék alatti az arányuk –, ott főként bevándorlók élnek ebből, például a Magyarországról érkezők, és nyilván nem azért, mert itt feslettebbek az erkölcsök, vagy mert a svájci családanyák még nem látták meg a nagy lehetőséget ebben a pályában.

Vagyis a tipikus esete zajlik annak, amikor az öreg nénit mindenáron át akarjuk segíteni a zebrán, miközben esze ágában sincs arra menni. A szexmunkások egy része köszöni szépen az aggódást, de nem kér a megmentésből:
“Aki akarja, abba tudja hagyni.” “Három és fél év alatt nem történt velem szemben atrocitás. De nagyon sajnálom azokat, akiket kényszerítenek.” “Létezik kényszerprostitúció, de mi önként kezdtük el, nekem nincs főnököm, mindig a magam ura voltam, én döntöm el, mikor megyek ki, mire költöm a pénzem.” “Az én vendégeim mindig normálisan viselkedtek velem. A legtöbbjükkel jobb kapcsolat alakul ki, olyanok, mint egy jó ismerős vagy barát. Vannak persze, akik gyűlölik a nőket, de ennek semmi köze a szexmunkához, egy sima kapcsolatban vagy házasságban is előjön.”

Ki kit használ ki?

Ezt az üzenetet egyébként Európa (mármint az unió) is vette, épp ezért ott már nem tartunk, hogy az ezzel foglalkozókat (egyébként nemcsak nőket, de nálunk például mintegy 17 százalékban férfiakat) börtönbe küldjék, viszont igyekeznének valamiképp mégis visszaszorítani a folyamatot, mondván: a prostitúció a rabszolgaság egy formája, összeegyeztethetetlen az emberi méltósággal, gerjeszti a nő- és gyermekkereskedelmet. A megoldás mostanában leginkább három szálon körvonalazódik: üldözni a bűncselekményt (vagyis a kényszerítést), emellett büntetni azt is, aki bár kényszerítés nélkül, de más testéből hasznot húz (vagyis futtat, közvetít, hálózatot tart fent), végül móresre tanítani a “klienst”, vagyis büntetni azt, aki szexért fizet. Ha nincs kereslet, majd nem lesz kínálat sem, és innen le van tudva a gond. Valahogy úgy, mint amikor nem tudnak bezáratni egy legálisan működő kisboltot, csak épp elbarikádozzák az ajtaját, hogy ne mehessen be senki. Az első kettő nehezen megkérdőjelezhető, a harmadik, a kliensbüntetés ma még vitatott módszer.

Móni: “Ezzel csak azt érnék el, hogy pont azok nem járnának hozzánk, akik a leginkább törvénytisztelők, vagyis a legtisztességesebbek, és maradnának a gátlástalanabbak. Ha kevesebb lenne a kliens, a nők nagyobb veszélyben élnének, kénytelenek lennének bevállalni olyat is, amit korábban nem. A dolog még rejtettebben zajlana, ezzel pont az illegális dolgokat segítenék. Közben meg nem állítanának meg semmit: aki eddig lányokhoz járt, az megtalálná a módját ezután is.“

Pálcát törünk

A kliensbüntetés már felvet egy eddigieknél még nehezebb kérdést: (nocsak, milyen érdekes) az etikai vonatkozást. Mert könnyű ítéletet mondani valaki felett, aki testi, lelki, pénzügyi kárt okoz másnak, elveszi a pénzét vagy az életét. De milyen jogon ítélne el egy társadalom valamit, ami két ember kölcsönös megegyezésén alapul? És mi jogon sorvasztunk el egy tevékenységet, ami nem tiltott?  Mert “nem tetszik”? Mert “nem erkölcsös”? Ezek már igen nehezen megfogható kategóriák, az ember mégis ódzkodik a teljes támogatástól is, például attól, hogy hatalmas komplexumokat húzzanak fel, amit szépen berendeznének kényelmesre és biztonságosra azért, hogy – direkt demagóg leszek – családapák kellemesebb körülmények között csalhassák meg a feleségüket. Bár sokan üdvözölnék a bordélyházak felélesztését, mások gyomra ezt nem veszi be. Erre mondhatnánk persze, hogy nem is nekik kell odamenni dolgozni, ők csak vigyázzanak szépen otthon a családi tűzhelyre. Ha nem sikerül, az nem az “örömlányok” hibája, hiszen ahogyan ők az önkéntességre hivatkoznak, úgy a férjek (köztiszteletnek örvendő üzletemberek, politikusok, fiatal srácok, nagyapák és átlagemberek ezrei) fejéhez sem tart senki pisztolyt, ha nem hordják oda a családi kasszát.

Jó-jó, de (utolsó ütőkártya): milyen példát látnak a gyerekek? Hajnalka: “Én lebeszélnék róla minden fiatalt, tanuljatok inkább!” Anci: “A lányom tudja, hogy miből van szép ruhája, de soha az életben nem jutna eszébe, hogy az én utamat folytassa.”