Amikor rádgugliztam, azt olvastam, hogy nem is szociális munkás vagy hasonló vagy, hanem e-kereskedelmi tanácsadó. Mégis te hoztad létre a Homeless of Budapest blogot, ahol fővárosi hajléktalanokat ismerhetünk meg közelebbről.
Korábban, jó tíz évvel ezelőtt újságíró voltam, és a hajléktalankérdéssel is foglalkoztam néha. Az ötletet azonban a “Humans of New York” blog adta, amelyet már régóta követek. Nagyon tetszett a stílusa és a műfaj.
A másik impulzus pedig a Facebookról jött, ahol megláttam Pivonka Krisztina fotós egy hobót ábrázoló portréját, és úgy éreztem, abban az egy képben egy egész mese benne van. Rögtön írtam neki, hogy van-e kedve egy olyan blogba belevágni, melyben hajléktalanokat mutatnánk be.
Együtt rójátok az utcákat és szólítjátok meg őket?
Igen, hétvégén felkerekedünk, és odamegyünk egy-egy emberhez az utcán. Persze az első reakció általában az, hogy oké, hogy mi interjút akarunk, de neki ebben mi a jó… Az interjúkért adunk ugyan pénzt, de amúgy is adnánk, és máshogy is szoktunk segíteni. Krisztina például egy hideg, téli napon észrevette, hogy az interjúalanyunk keze nagyon fázik, lehúzta a saját kesztyűjét, azt is odaadta. Már közel száz interjún vagyunk túl, és eddig csupán ketten-hárman nem szerettek volna válaszolni. Úgy dolgozunk, hogy én majd fél órán át beszélgetek velük, míg a fotós kattintgat. Aztán a történeteikből csupán egy-egy érdekes jellemzőt, egyedi részt ragadunk ki. Hajléktalanok a világon mindenütt vannak, a helyzetet kezelni lehet, eltüntetni nem. De úgy gondolom, Magyarországon többen csúsztak le, mint ahánynak feltétlenül ez lett volna a sorsa.
| Pivonka Krisztina és Kis Ervin Egon |
Nem érzed néha azt, hogy kiszínezik a történeteiket?
Dehogynem, a történetek többsége sántít, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek. Azzal tisztelem meg őket, hogy úgy adom vissza a szavaikat, ahogy elhangzottak. Nem dolgom kideríteni, mi a valóság, ráadásul a furcsa történeteket az interjúalanyaim valóságként élik meg, a lelkükben az az igaz, a való.
A blogbejegyzéseknek van valamilyen hatásuk? Kaptatok már visszajelzést olyantól, akinek megváltozott a sorsa a poszt után?
Az életük nem változik meg, de apró lépésekben már érkezett segítség. Például bemutattunk egy hajléktalant, aki a kutyájával kéregetett, és amikor megkérdeztük, mire vágyna, azt mondta, hogy “kirántott húsra”. Ezt a bejegyzést százötvenezren látták, és több ezren osztották meg. Sándorhoz hamarosan hordani kezdték a rántott husikat, a kutyájának pedig megszervezték az oltást és az ivartalanítást. Mi a hozzászólások alapján tudjuk követni egy-egy bejegyzés utóéletét, innen tudjuk azt is, ha az emberek szervezkedni kezdenek, hogy valakin segítsenek.
Viszont azt is a kommentekből látjuk, hogy nagyon kevés az önálló cselekvés. Sokan segítenének, de mástól várják, hogy megtegye a lépéseket. Mi nem karitatív szervezet vagyunk, a hajléktalanügy szószólói, hanem egyszerű magánszemélyek, akik a szabadidejükből szakítanak ki egy pici darabot egy fontos ügyért. Azt nem tudjuk vállalni, hogy az olvasók felajánlásait, adományait hajléktalanoknak eljuttassuk, de olyanra már volt példa, hogy megmondtuk, hol található az a személy, akinek ruhát szeretnének vinni. Harmincezren élnek fedél nélkül Magyarországon, nem csak azokon lehet segíteni, akik megjelennek a blogban.
Pörögnek előttem a képek; hajléktalanok gyűrött arcai köszönnek vissza. Fáradt, megtört tekintetük sokat elárul, mégis, tudni akarom, mi a történetük. Kis Ervin Egon egy bloggal segít ebben.
Csak pozitív hozzászólásokat látsz, vagy bántó megjegyzések is vannak?
Szerintem az oldalt eleve a nyitott, toleráns emberek látogatják, itt sokkal több a pozitív megnyilvánulás, mint kint az utcán.
Szerinted a döntéshozók is olvassák a blogod, vagy mondjuk olyanok, akik tüskéket tesznek a bejáratok elé?
Nem célunk befolyásolni a döntéshozókat, szerintem elsősorban nem tőlük függ bárki helyzete, ők is csak olyanok, mint a közösség, amelyik kiválasztotta őket. Inkább tükröt tartunk az embereknek, hogy ez a szétszabdalt, intoleráns, frusztrált társadalom lássa meg más nyomorát is. Ismerjék meg a másik embert is, aki érez, akinek vannak fájdalmai, lehet, hogy vannak gyerekei, és lehet, hogy volt munkája és otthona is valamikor. Itt mindannyiunk attitűdjén kell változtatni. A tüskék is csak tünetet jelentenek. Sokkal fontosabb, hogy az emberek szívében is vannak tüskék.
Látsz valami sémát a lecsúszás menetében?
Igen, ennek van képlete, de erről Iványi Gábor is írt. A hajléktalanlét többek között az állami gondozottakat veszélyezteti, akik tizennyolc évesen kikerülnek az utcára, és nincs alattuk a legfontosabb védőháló, a család. Egy másik csoport az elszegényedett peremvidékről érkezik a fővárosba, szerencsét próbálni, de esélyük sincs. Sokan jönnek Szabolcsból, Borsodból. Végül pedig ott vannak azok az egyszerű, hétköznapi emberek, akik régebben normális életet éltek: volt családjuk, munkájuk, lakásuk, de valami törés történt az életükben; elváltak, munkanélküliek lettek, és fokozatosan elvesztettek mindent.
Igen, és ilyenkor mindenki azt kérdezi, miért nem segít nekik a családjuk?
Nagyon fontos a család megtartó ereje, mert képes megóvni bárkit, de legtöbbjüknél nincsenek szülők, testvérek, rokonok, akikre számítani lehet. A következő “óvó kör”a barátok lennének, de az elszegényedés mindenkit érint, már nem igazán számíthatnak másokra a bajban lévők. Az utolsó védelem a társadalom lenne, na de aki kisöpri őket még az aluljárókból is, az hogyan tudná megóvni őket attól, hogy oda kerüljenek?
Egyszer előfordult velem, hogy könnyes szemmel egy fiatalember buszjegyre kért, és amikor adtam neki jegyet, nagyon mérges lett. Azt is megfigyeltem, hogy páran, akik ennivalóra kérnek és szendvicset kapnak, nem örülnek.
Igen, mert valószínűleg leszedi tőlük a sápot a hajléktalanmaffia, szendviccsel meg nem tudnak fizetni. Ez egy nagyon összetett társadalom, hierarchia van, aminek a csúcsán valószínűleg egy ugyanolyan fedél nélküli ember áll, mint a többi, csak az “ügyesebb”. Amikor készítjük az interjúkat, egyből látjuk, kik azok, akik figyelik a hajléktalanokat, és kik a “magánzók”. Másrészről a “tartók” védelmet is jelentenek, sőt megtanítják őket bizonyos túlélési trükkökre, pénzszerzési fortélyokra. Például a parkolókban üres helyeket mutogató hajléktalanoktól is elszedik a pénz egy részét. De ez a kizsákmányoló hierarchia több jót tesz velük, mint mondjuk az önkormányzatok.