A karizma titka

Apróbb, házi használatra való karizmája végül is mindenkinek van. Az ember megpróbál olyan lenni, akit lehet szeretni. A nap huszonnégy órájában akaratlanul is hatni próbál a környezetére. De látnia kell, hogy vannak, akikre jobban figyelnek. Bizonyos férfiaknak és nőknek a környezetük behódol. Ők azok, akiket a főnök kitüntet a figyelmével, akik mindig kapnak időpontot a fodrásztól, akik köré a többi kismama csoportosul a játszótéren. Persze, legyintenek önök, erre születni kell. Az ember örüljön annak a szerény kis karizmának, amellyel a természet – nem túl bőkezűen – megáldotta, amúgy sem sokan vágyunk rock and roll életre. “Már az első napon – írja Eric Berne a Szex a szerelemben című könyvében – elkezdik tanítani a csecsemőnek nemcsak azt, hogy mit kell tennie, hanem hogy mit kell látnia, hallania, tapintania, gondolnia és éreznie. Azt is rövidesen megtanulja, hogy nyertesnek vagy vesztesnek született-e.”

Mint minden más szociális készséget, a karizmatikusnak tartott tulajdonságokat is életünk korai szakaszában sajátítjuk el, olyan korán, hogy nem is emlékezünk rá. A kisgyerekek ösztönösen próbálgatják, hogy egy-egy gesztus, tekintet milyen hatást vált ki a környezetükből. Amit előnyösnek éreznek, elraktározzák, újra bevetik. Az elsöprő személyiségjegyek kialakulása nem feltétlenül köthető inspiráló, ingergazdag környezethez. Tehetős emberek, hírességek gyermekei gyakran híján vannak annak a varázsnak, amellyel a szüleik kiemelkedtek. Azok a gyerekek, akik nagyobb találékonyságra szorulnak az elismerésért, sokszor karizmatikusabb felnőttek lesznek. Ikonjaink többsége – a szó mindenféle értelmében – a mélyben készülődött a nagy kitörésre.

Marylin, a szürke egér

New York, 1955, napos nyári délután. Marylin Monroe tipeg a Grand Central Terminal forgalmas peronján. Éppen lejárt a munkaidő, mindenki hazafelé igyekszik. Egyetlen utasnak sem tűnik fel a metróra várakozó díva. A világ legismertebb szőkesége egy fáradt, dolgozó nő testtartásával tolakodik a kocsihoz. Félrelökik, de azért felfurakszik a szerelvényre, talál egy szabad helyet a sarokban. A közvetlen szomszédja sem ismeri fel. Amikor a háttérben kattog egy fotós kamerája, azt hiszi, a metróról készít képeket. A Life hatvan évvel ezelőtti riportja éppen azt próbálta illusztrálni, csupán a testbeszéden múlik, hogy valakiből ragyogó Marilyn lesz, vagy marad észrevétlen Norma Jean Baker.

A metrón Norma Jean utazott. Ám a következő megállónál úgy döntött, visszaváltozik Marilynné. Semmi különös nem történt, kicsit beletúrt a hajába, és beállt abba a csücsörítős pózba, amit ma is úgy kedvelnek a tinilányok. Az utasok, akik pár perccel korábban félrelökték, sikongatni kezdenek, olyan csődület támad körülötte a peronon, hogy a rendőrségnek kell kimenekítenie. A kísérlet idején vált a magazinok népszerű témájává a viselkedéspszichológia, a karizma lett az új csodafegyver. A karizmatikus ügynök többet ad el, a karizmatikus diák könnyebben átmegy a vizsgán, hamarabb talál állást, a karizmatikus professzornak nagyobb az esélye a publikálásra, mint akár tehetségesebb, de szürkébb társainak.

Befolyás, jelenlét, melegség

Bill Gates, a Microsoft alapító tulajdonosa, akit az utóbbi évek egyik legkarizmatikusabb sikeremberének tartanak, pályája elején kifejezetten küszködött a prezentációkkal. Nehezére esett a nyilvános beszéd. Igazi “geek” volt, amolyan műszaki szakbarbár, kockafej. Egyvalami mentette meg, amikor előadást tartott: hebegése, csapongása ellenére olyan érzelmi kifejezőerővel közvetítette a téma iránti szenvedélyét, hogy mások számára is fontossá vált. (Valódi megszállott – a házába látogatók egy mikrochipes készüléket kapnak, amire ráírhatják személyes “igényeiket”, és ezekhez igazodik a szobákban a hőmérséklet, a zene, de még a falon függő elektronikus festmények stílusa is.)

A karizmatikus emberek közelében jó lenni. Megemelik a hangulatszintünket. Részt akarunk venni az ügyükben. Feldobódunk az örömeiktől, inspirálnak. Jobban érezzük magunkat már attól is, hogy találkoztunk velük, láttuk őket. Lady Diana arcán vörös foltok jelentek meg, ha emberek közé lépett. Teréz anyát sem tartotta senki társasági embernek, kerülte a figyelmet, mégis mindenkit a bűvkörébe vont. Ha mindenáron pontos összetevőkre vágyunk: a karizma a befolyás, a jelenlét és a melegség sajátos keveréke. Mindenkinél egyedi arányban. Másképpen karizmatikus Madonna és Őszentsége a Dalai Láma. Van, aki a szenvedélyes vízióival, más a szelíd, mindenkit feloldozó elfogadással hat. Egyvalamit biztosan érezni a karizmatikus ember közelében: az erős jelenlétet. Ez ugyanis ritka.

A karizma szó a görög Charis istennő nevéből ered, aki maga volt a szépség, a kitüntető figyelem. A karizmatikus ember hitelességet közvetít, erre felkapjuk a fejünket. Készek vagyunk felsorakozni mögé, ezért is oktatják olyan bőszen vezetői tréningeken, hogy egy karizmatikus vezető ezerszer többet ér, mint egy félelmet keltő végrehajtató. A különbség a hatalmi és a karizmatikus vezető között az, hogy az előbbi bizonytalanságot és versengést kelt, az utóbbi lelkesedést és csapatmunkát. A jelenlét viszonylag könnyen fejleszthető képesség. Annyi a nyitja, hogy tudatosan megélünk minden pillanatot. Bár az ilyenfajta koncentrációt fárasztóbbnak gondoljuk, mint a csapongó elmét, valójában az idegrendszer számára pihentetőbb az elmélyült jelenlét.

A fekete ruhás nő rejtélye

Egyre nehezebb lázba hozni az embereket, túl sok az információ, túl sok a kétely, hamarabb adjuk át magunkat a gyanakvásnak, mint a lelkesedésnek. De még mindig képes megbabonázni minket a saját útját járó ember. Talán emlékeznek a pár héttel ezelőtti hírekre: egy tetőtől talpig feketébe öltözött nő járta Amerikát. Nem szólt semmit, segítséget nem kért, nem fogadott el, nem nyilatkozott, mégis lázba hozta az internetet. Sokan különös izzást érzékeltek körülötte. Pedig nem tett egyebet, csak – senkire nem tartozó okból – sétált. Fekete ruhás alakja köré mégis mítosz szövődött, amelybe mindenki beleláthatott valamit.

Ön veszélyes sikerzónába lépett

London, 1886 tavasza. William Gladstone és Benjamin Disraeli harcol az Egyesült Királyság miniszterelnöki posztjáért. A viktoriánus korban járunk, tehát aki nyer, a fél világot uralni fogja. A választás előtti héten a két jelölt egészen véletlenül ugyanazt a népszerű társasági hölgyet hívja vacsorázni, mindketten régen ostromolták. A sajtó is rátalált a híres szépségre, és kifaggatták, melyik rivális társaságában érezte magát jobban. “Amikor Mr. Gladstone-nal vacsoráztam, úgy éreztem, Anglia legokosabb férfiújával ülök egy asztalnál – nyilatkozza a dáma. – Mr. Disraeli társaságában viszont úgy éreztem, én vagyok Anglia legokosabb embere.” Eltalálják, ki nyerte a választást? Természetesen az a jelölt, aki másokkal is képes volt elhitetni, hogy különlegesek. A karizmatikus emberek legfőbb aduja, hogy többnek érezzük magunkat a társaságukban. Az ilyen ember önbizalma abból fakad, hogy tudja, valóban rendelkezésére állnak az eszközök, képességek és források, amelyekkel azt nyújtja, amit ígér.

A karizma tehát nem is annyira tulajdonság, sokkal inkább lelkiállapot. Minden karizmatikus ember hosszan tudna mesélni a bukásairól. Ötletekről, amelyek nem valósultak meg, amelyek miatt komplett idiótának nézték. A karizma az a fajta plusz erő, amit olyankor talál meg az ember, amikor mások már feladják. Nem mintha neki nem lennének kételyei, de olyan mentális állapotban tudja magát tartani, amellyel a kételyek dacára is véghezviszi, amit eltervezett. Ezt a plusz erőt onnan meríti, hogy sikerült kitapintania lelkének kapcsológombját. Azt, amire kattan. Ami igazán az ő eleme. Ha van tanítható része ennek a varázsnak, azt nem viselkedési tréningeken oktatják. A legfontosabb lépés ahhoz, hogy valaki karizmatikus személyiséggé váljon, az, hogy megtalálja azt, ami mélyen érdekli. Albert Camus szerint ilyenkor olyan tartós vonzerőre tehetünk szert, amellyel úgy kapunk pozitív választ, hogy nem is kérdeztünk semmit.