Csonka András: “Gyűlölöm a felnőttek világát!”

Hogy telt a nyár?
Azt szoktam mondani, hogy napelemekkel működöm. Téli gyerek vagyok, de utálom a telet. Viszont nyáron sem könnyű a helyzet, mert sodródom az árral: ameddig színházi évad van, addig nem ugrálhatok. De azért elmentem egy hétre egy baráti családdal tengerpartra, utána még egy hétvégére Prágába, ahol sosem voltam még életemben. Meg szokás szerint elutaztunk a Balatonra a nővéremékkel.

Hogy lazulsz le ilyenkor?
Sehogy. Mert a bennem felgyülemlett drukk, izgalom, stressz nyilván nem akkor csapódik le, amikor éppen dolgozom és a feladatomra koncentrálok, hanem amikor már ellazulnék. Nincs időm arra, hogy kikapcsoljak. Mindig kattog az agyam. Ezt kéne valahogy kipöckölni az életemből: hogy ne foglalkozzam azzal, ami volt, vagy főleg azzal, ami lesz.

Vannak azért felszabadult pillanataid?
Úgy képzeled, hogy nincsenek, ugye?

Nem is tudom…
Azért nem vagyok ilyen egzaltált idegbeteg. Vannak felszabadult pillanataim. Bár, ha tulajdonképpen belegondolok, akkor mostanában nem annyira, mint régebben. Akkor egy picit valóban önfeledtebben tudtam örülni dolgoknak.

Ezt mi okozza?
A stressz egyenes arányban növekszik a pályán eltöltött éveim számával. Nem tudom, hogy másnál hogy van. Emlékszem, annak idején hogy kacagtunk olyan anekdotákon, hogy Dajka Margit – aki zseni volt, és sok-sok évet töltött el a pályán –, amikor Bors nénit játszott vasárnap délelőtt hatéves gyerekeknek, a csuklóját rágta a színpad mögött, és ott remegett. Mondjuk, én is izgulós vagyok. Irigylem azokat a kollégákat, akik sokkal felszabadultabban tudnak felkészülni egy darabra. Én meg tele vagyok kényszercselekvésekkel: elviszem magammal a szövegemet, mindig át is nézem, akárhányszor is játszottam előtte a darabot. Viszont az már tényleg megterhelő, hogy mint a Mary Poppins esetében, az előadás előtt egymagamban eltáncolom az egész koreográfiát. Mert úgy érzem, hogy ha nem tenném meg, akkor elszúrnám. Egyébként azt gondolom erről, hogy ha nem lenne ez a fajta izgalom, nem lenne ez a tét, akkor abba kéne hagyni a pályát. Mindig Gregor Józsefet szoktam idézni, aki azt mondta egyszer, hogy a magabiztosság megöli a művészetet.

Ha valaki Csonka Andrásra – Csonka Picire – gondol, akkor azonnal beugrik a Famíla Kft., a műsorvezetés és a musicelek. Egy szórakoztató figura. Miközben a magánéletben meg eléggé esendőnek és filozofikusnak tűnsz. Meglehetősen kettős ez a dolog.
Mindkettő én vagyok. De sokáig azt gondoltam, hogy a világot belőlem a könnyedebbik oldalam érdekli. Meg hogy nekem az lenne a feladatom, hogy azt képviseljem: lezser, korrekt, megbízható pasi vagyok. Így aztán bármilyen problémám volt, azt még a saját baráti körömmel sem igazán szívesen osztottam meg, mert nem akartam terhelni őket. Hogy majd magamban rendezem, bármi is legyen. Szemérmes voltam egész életemben, és gyűlöltem, ha sajnálnak. Azt szeretem, ha a barátaim számára én vagyok az előszobában lógó esőkabát. Amihez bármikor lehet nyúlni, akire bármikor lehet számítani, és aki teljes mértékben jelen van. Ezt szívesen is csináltam – aztán persze voltak az életemben olyan helyzetek, amikor viszont nekem lett volna szükségem erre. Anyukám halála például teljesen a padlóra küldött.

Azt szokták mondani, egy fiúból ekkor lesz férfi igazán.
Nem értek vele egyet. Azzal se, hogy ha az embernek meghalnak a szülei, akkor felnőtt lesz. Mert nem felnőtt lesz, hanem elárvult gyerek. Megjegyzem, soha nem akarok felnőni. Gyűlölöm a felnőttek világát. Mert hazug, álnok, kirekesztő. Mert önző. Igazából nem is tudok pozitív jelzőt mondani rá. Miközben lassan át kell élnem, hogy felnőtté válok – vagy legalábbis a helyzeteimben felnőttként kell viselkednem. Anyám halála volt az utolsó csepp a pohárban. Azt éreztem, hogy egy atomreaktor energiája helyett tovább kell élnem egy gyertyalángnál.

Nem sikerült bekötnöd más forrásokat?
Amikor ez megtörtént, valóban kicsúszott a lábam alól a talaj. És ha nem zárul össze szorosan két tenyér alattam – amit a barátaim és a környezetem jelentett –, akkor tényleg nem tudom, mi lett volna. Mert úgy éreztem, megszűnt a motivációm, az ambícióm. Nincs miért, nincs kinek bizonyítanom. És akkor egyrészt bebizonyosodott, hogy baromi jó antennáim vannak, mert a baráti köröm ezerszázalékosan mellém állt. Rángattak jobbról és balról, soha nem hagytak egyedül, programokat találtak ki. Még olyan kollégák is, akik nem is tartoznak a szűken vett baráti körömhöz. Anyám halála nagy próbatétel volt, ugyanakkor meg is erősített. Sosem lehet tudni, milyen íveket ír le az életed. 2006 elején megtörtént ez a megfogalmazhatatlan szörnyűség, amire nem is voltam felkészülve. Az év végén meg életem egyik legnagyobb sikerélményét értem el, amikor Keleti Andival megnyertük a Szombat esti lázat. Soha nem szerettem versenyeken indulni, nem volt annyi önbizalmam. Az iskolai prózamondó verseny volt az utolsó, amit kibírtam idegileg. De ez tényleg akkora dolog volt, hogy bárki gondolhatta volna, hogy ha ez se segít ennek az idiótának a lelkivilágán, és ez se ad önbizalmat, akkor már tényleg menjen a fenébe.

Apáddal – aki szintén színész volt – nem volt ideális kapcsolatod. Harcolsz még vele gondolatban?
Igen. És fáj is, hogy így alakult. Gyerekkoromban teljes mértékben úgy éreztem, hogy centire ugyanúgy szeretem a szüleimet, és ugyanannyit jelentenek nekem. Aztán kamaszkoromban, a főiskola elvégzése után elindult apámnál egy tízéves folyamat – egyfajta leépülés. Amúgy is nagyon magának való ember volt, és nem igazán tudta kifejezni az érzelmeit. Ez meg egyre inkább zavart engem. Az a tíz év nagyon kemény volt, mert anyámat is féltettem ebben a helyzetben. Ráadásul mindez azért is okoz szorongást nekem, mert ki tudja, hogy az én utam milyen lesz…

Ezek után most már muszáj elmondanod, mi az, ami feldob.
Állni a színpadon egy zajosan sikeres estén, a tapsban fürdőzve. De néha elég egy tál palacsinta is. Fel tud dobni, ha valaki szeret. Ha valaki annyira jót mond rólam, ami zavarba ejt.

És mi van, ha nem szeretnek?
Úgy működöm, hogy engem el kell fogadni, sőt lehetőleg nem is csak elfogadni, hanem szeretni kell. Azt gondolom, minden közösségben azért tudtam megmaradni, mert szerettek. Mert úgy érezték, hogy szükség van rám. Sokkal profibb lenne, ha úgy is tudnék létezni, hogy engem ez nem érdekel. De ha egy közösségben volt valaki, aki csak kicsit közömbös volt irántam, akkor addig helyezkedtem, amíg valamilyen módon a közelébe férkőztem. Ami persze hülyeség, mert rengeteg energiát visz el.

Jövőre ötven leszel. Hogy viseled?
Úgy, hogy nem mondom ki. Egyébként minden kerek évfordulónál kikészültem kicsit. Jó, mondjuk az igaz, hogy soha nem néztek annyinak, mint amennyi éppen voltam. De a tények akkor is tények. Próbálom a saját pszichológiai eszközeimmel valahogy “átnevelni” magam, mert ennek így nem lehet jó vége… Na de most tényleg: honnan tudjam, hogy mi lesz? Ott vannak a nővéremék is, meg a nagynéném is, tehát van családom. Vannak barátaim. De nincs olyan társam, aki ezt végigcsinálná velem. És talán épp emiatt a túlzott aggodalom miatt alakult ez így. Mindegy! Az a legveszélyesebb, amikor a jövő miatt aggódsz. Közben itt ülünk, egészséges vagyok, beszélgetünk egy jót, dolgozom. De tényleg kezdeni kell valamit magammal: új helyzetbe kell hoznom magamat, és lehet, hogy az új helyzet esetleg hoz magával egy újfajta munkalehetőséget és életfelfogást. Új dimenziókat, új kapcsolatot. Ha van feladatom a jövőre nézve, hát akkor ez az.