Nem is tudom, hol kezdjem. Azzal a Sundance fesztivállal, ahol anorákban, bakancsban, pulóverben, csapzottan, de kipirult arccal és csillogó szemmel ugrándozott alig huszonévesen, mert egy kis művészfilmmel sikerült átverekednie magát a képernyő és a mozivászon közti bűvös határon? Vagy pár évvel későbbről, amikor egy Los Angeles-i luxusszállodában kasmírkardigánban, igazgyöngysorral a nyakában gépies mosollyal ismételgette, hogy Hamupipőke megtalálta a királyfit? Vagy azzal a hűvös New York-i estével, amikor karikás szemmel, beesett arccal utolsónak szállt fel a gépre, és a mögöttem lévő sorban ült a kislányával, akinek elalvásig mesét olvasott? Katie Holmes az összes találkozásunkra emlékszik, s ahogy most belép a szobába, őszi szomorúsággal elmosolyodik, megölel, megpuszil, és megszorítja a kezem. Saját ruhájában van, nem stylist öltöztette kölcsönzött dizájnerholmikba. Szoknya, pulcsi és tűsarkú, amit végre hordhat, mert nem számít, hogy kinél magasabb… Gesztenyebarna haja a homlokába hullik, eltakarja az egyik szemét, de nem a gátlásosságát. Élete nyitott könyvnek tűnt, amíg Tom Cruise felesége volt. De csak akkor láttunk be a díszletek mögé, amikor kiszállt a házasságából. A válásnál semmit nem kért, nem is kapott, csak azt akarta elérni, hogy a kislányát neki ítélje a bíróság. Megkapta. Azóta Surival New Yorkban él, és nagyon ritkán nyilatkozik.
Nagyon elszigetelten élsz?
Csöppet sem, hál’ istennek. Mióta visszatértem a szakmába, annyit dolgozom, amennyit a gyerek mellett csak tudok.
Az új filmed, amelyet most Magyarországon is bemutatnak (Az emlékek őre) egy szigorúan konformista világban játszódik, ahol már gyermekkorban elnyomják az emberek személyiségét. Tudnál ilyen világban élni vagy ilyesmire nevelni a gyerekedet?
Ebben a filmbeli világban teljes a biztonság és a nyugalom, nincs bűnözés, váratlan fordulatok, kiszámítható a holnap, nem kell tudomást venni a külvilágról. Mégsem szeretnék olyan világban élni, ahol minden fekete-fehér. Kell, hogy legyen személyiségünk, hogy lehetőségünk nyíljon az önmegvalósításra, és kamatoztatni tudjuk a tehetségünket, bármi legyen is az. Kellenek a könnyek és az örömök, kellenek a színek és az árnyalatok. Nem akarom a fejem homokba dugni még akkor sem, ha esetleg fáj a valóság. Tudni akarom, mi történik körülöttem, mi történik – tágabb értelemben – a nagyvilágban, de ehhez még sokat kell olvasnom, tanulnom, és főleg utaznom, mert annyi mindent nem ismerek.
Úgy tűnik, sikerült megteremtened a belső harmóniádat.
Azt hiszem, igen. Szerencsém is volt, mert folyamatosan jönnek a felkérések, és ha egy színész állandóan dolgozik, a lelke is rendben van, és ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Persze mint mindenkinek, néha nekem is vannak rossz napjaim. Olyankor arra szoktam gondolni, mennyi minden jó van az életemben, ami mellett eltörpül az a kevéske rossz, és ettől általában megnyugszom. És… jógázom. A meditálásig még nem jutottam el, mert kinek van arra elég ideje?! Biztos lenne, csak nem merem megengedni magamnak. Pedig nagyon kéne…
Hogy állsz a füllentéssel?
Sehogy. Sose ment nekem.
És ha csak egy ártatlan hazugságról lenne szó?
Nem tudom. Tényleg nem! Talán… a koromat szépíteném. De még ez se működne, mert kezdőként halálosan komolyan vettem, hogy mindig az igazat és csakis az igazat mondjam. Úgyhogy mindenki tudja, hány éves vagyok, mert sose tagadtam le, hogy mikor születtem.
Amikor együtt repültünk New Yorkból Los Angelesbe, nagyon megható volt látni, hogy órákig olvasol a kislányodnak, és ő odaadóan figyel.
Az olvasás nagyon fontos, mert a szavaknak komoly súlya van. A csúnya szavakat kitiltottam a házból, és igyekszem a lehető legszabatosabban fogalmazni, hogy minél nagyobb szókincse legyen Surinak.
Érdekes, mert ebben a filmben nagyon szűkszavú anyukát játszol, aki rádörren a fiára, mikor azt mondja, hogy “szeretet”.
A szeretet a legfontosabb szó a világon!
Ezt most ugyanolyan tűzzel mondtad, mint amikor sok évvel ezelőtt beszélgettünk a Sundance filmfesztiválon…
Mert a lelkem mélyén lázadó vagyok. Az élet ajándéka, hogy színész lettem, és akinek az Isten tehetséget adott, annak kötelessége, hogy inspiráljon, és nyitott legyen mindenre, ami új, szokatlan és érdekes. Ehhez sokat kell utazni. Komolyan mondom!
Kitől kaptad életedben a legtöbbet?
Sokaktól, és ezt nagyon köszönöm. A tanítónőmtől általánosban, a tanáraimtól a gimiben, aztán a munkahelyeimen, amikor elkezdtem alkalmi munkákból élni a főiskola mellett, meg a barátaimtól – nagyon nehéz kiemelni egyet vagy kettőt… De talán a nővéreimtől kaptam a legtöbbet, akik mindig ott voltak mellettem, a legnehezebb időszakokban is. Meg persze anyukámtól, akinek felelősséggel tartozom azzal, hogy okosan használom, amire tanított. És mondok még valamit, ami lehet, hogy furcsán hangzik, de igaz. A kislányomtól, aki az élet ajándéka, ugyanakkor nagyon sok mindenre megtanít, amit hajlamos lennék elfelejteni felnőtt fejjel. Nagyon iparkodom, hogy ne nyomjam el őt a saját igazságaimmal. Próbálok keveset papolni neki és jobban odafigyelni rá.
Nem tudunk rólad szinte semmit, amióta lekerültél az újságok címlapjairól. Ha bekukucskálnánk a szekrényedbe, még most is ott látnánk a szebbnél szebb estélyi ruhákat, táskákat, cipőket és ékszereket?
Ha már az ékszereket említetted, örömmel vennék egy olyan gyöngysort, amilyen a nyakadban lóg, mert nekem nincs. A szekrényem tartalma pedig unalmas. Farmer farmer hátán. Jó, persze van néhány különlegesen szép cuccom, amit váltogatok, de csak alapholmikat vásárolok, és aztán mindent rongyosra hordok. Van pár kedvenc ruhám meg zakóm, azokat imádom. Szeretem a pirosat, van két piros ruhám, de hangulat kérdése, hogy mikor veszem fel.
A lakásodat is színesen rendezted be?
Igen, minden szoba más, a falakat különböző színűre festettük. Szeretem a világos tereket, van rengeteg antik bútorom, és tele a lakás családi fotókkal. És a barátaim fényképeit is mindig kiteszem.
Gyűjtesz valamit?
Edényeket. Lábasokat, tepsiket. Fura szokás, belátom, de nagyon szeretem az edényeket. Mindig veszek valamit, amikor utazom.
Ezek szerint szeretsz főzőcskézni…
Mindig szívesen teszem, de persze szinte soha nincs elég időm. Hetente egyszer, maximum kétszer szoktam főzni, de olyankor terülj-terülj asztalkám van nálunk, sokféle ennivalóval. A testvéreimmel hárman vagyunk lányok, én vagyok a legfiatalabb, anyu mindig sütött-főzött, és gyönyörűen terített. Megszoktam, hogy szép az ebédlőasztal, a terítő, mindig van virág.
A vásárlással hogy állsz?
Amikor utazom, mindig veszek valamit, ami emlékeztet az útra. De sajnos praktikus szempontból is sokat vásárolok, mert hajlamos vagyok elhagyni a dolgaimat.
|
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |