Schell Judit: “Valójában kisebb csoda, hogy még élek”

Nem izgulsz?
Judit: Nem szoktam. Inkább csak várakozás van bennem, hogy mit szólnak majd az előadáshoz. Igazából, ha lehetne, át is ugranám ezt a szakaszt. Nem szeretek próbálni. Én előadást szeretek játszani, az az igazi…

Egy kis szorongás sincs, némi megfelelési kényszer, hogy jónak kell lenni?
Judit: Semmi. Attól, hogy főpróbahét van, miért kellene másképp élnem? Ugyanúgy zajlanak a mindennapok, talán csak annyi van, hogy kevesebbet vagyok otthon.
Zoli: Igen, ő tényleg ilyen. Én viszont imádok próbálni, ráadásul szorongok premier előtt. Pontosabban már nem annyira, mint régen. Szerencsére lassacskán rám ragad Juditról ez a Buddha-tempó, és mióta gyerekeink vannak, tulajdonképpen nincs is idő a munka miatt nyugtalankodni. De nem is szabadna előttük.

Ők mennyire színházi srácok? Emlékszem, én a színésznő anyukám mellett ilyen koromban már itt töltöttem a fél életem.
Judit: Ők nem. Egyrészt ilyenkor bölcsiben, suliban vannak, az este pedig már alvásidő. 

Csak ezért? Mert nem úgy jön ki?
Judit: Nem. Szerintem egy gyereknek nem itt van a helye, hanem otthon. Nem nekik való ez az egész zűrzavar. (A háttérben parázs, már-már szenvedélyes vita kerekedik egy szövegrész sorsáról.) Teljesen felesleges ilyen kiabáló bácsikat hallgatniuk. 

Két színész házasságát azért sokan úgy képzelik el, hogy esténként ülnek a konyhában, és végszavaznak egymásnak a családi lecsó felett…
Judit: Akkor az két másik színész. Ami az otthoni szakmázást illeti, mi simán lehetnénk akár egy ács–orvos házaspár is. 

Végül is az orvos majdnem bejött…
Zoli: Igen, én annak készültem, még akkor is, amikor már a színházasdiban is ott voltam fél lábbal. Csak úgy, szórakozásból jártam a suli diákszínjátszó körébe, aztán felvettek a stúdióba, a Pinceszínházba. Azt mondtam, rendben, hétvégenként ez még belefér, de hét közben orvosnak tanulok. Még kórházban is dolgoztam. Aztán valahogy átbillent az egész. Jött az alternatív színház, a Merlin, aztán a Nemzeti, most meg a Centrál… Aztán szép lassan színész lettem. Úgy értem, ebből élek.

Ennyi?
Zoli: (Nevet, mintha kissé zavarban lenne.) Na jó, tényleg az lettem, és imádom minden percét. (Juditot közben többször hívják, némely kolléga szerint a megbeszélésen lenne a helye holmi interjúzgatás helyett. Ő egy ideig hezitál, menjen vagy maradjon. Nem is érti, mire ez a nagy cécó. Végül úgy dönt, fő a béke meg a nyugalom, és csatlakozik kicsit a kollégákhoz. Zoli így egyedül folytatja.) De valóban, tizenegy éve, amikor megismerkedtünk, még nem nagyon tudtam, hol a helyem ebben az egészben. 

Judit viszont már akkor is ünnepelt színésznő volt, szexszimbólum, és amit akarsz.
Zoli: Igen, ez nekem sok minden volt egyszerre: ijesztő is, vonzó is… De ő akkor is annyira természetesen kezelte ezt az egész felhajtást maga körül. Ezt szeretem benne nagyon. Hogy olyan tiszta és természetes tud maradni minden helyzetben. Ezért is történhetett meg, hogy bár a fél ország szerelmes volt belé, mi mégis úgy tudunk akkor összetalálkozni és egymásba szeretni, mint egyszerű férfi és nő. Talán ezért is működik azóta is ilyen jól.

Semmi féltékenység?
Zoli: A féltékenység szerintem normális, és talán elkerülhetetlen dolog. De soha nem működött bennem olyan félelem, hogy attól, hogy rajonganak érte, majd el is veszik tőlem. Eleinte persze megvoltak ezzel a magam harcai. Főleg a saját hiúságommal. Megtanulni kezelni, hogy hozzá odamennek az utcán, hozzám meg nem, őt lefotózzák, engem meg nem, és hasonlók. De az ő maximálisan egészséges és emberi viszonyulásával visszahúzott engem is a helyemre. Most már egyszerűen csak jólesik, ha valaki nagyon szereti őt, és büszke vagyok rá.
(Judit visszaérkezik, nagy sóhajjal ül le hozzánk, karjait széttárja.)
Judit: Színészek… Hol tartunk?

Valahol ott, hogy épp ma mondta egy barátom, hogy “elkaptad a szívét még a Szomszédokban”. Halálosan szerelmes volt beléd.
Judit: Csak volt?! (Nevet.) 

Mit ad ez a sok rajongás?
Judit: Hát, kinek nem jó, ha csiklandozzák kicsit a női hiúságában? A legtöbb ember arra vágyik, hogy szeressék. Nekem ez a vágyam így folyamatosan teljesül. 

Ha baj van, ha zuhansz, ez a szeretet meg tud fogni?
Judit: Dehogy tud. Ilyesmibe akkor nem lehet kapaszkodni… Olyankor engem az szeressen, akit én akarok! Ez ugyanolyan, mint amikor a szakmában nem sikerül valami. Amikor úgy érzed, hogy nem megy, hogy rossz vagy éppen, akkor lehet mögötted bármennyi siker, a polcodon akárhány díj, úgy csúszik le az egész a falon, mintha be lenne olajozva.

Szóval azért el tudsz bizonytalanodni.
Judit: Meg elkeseredni is. 

Mit csinálsz olyankor?
Judit: Fogalmam sincs. Nincsenek praktikáim erre. Semmire sincsenek. Ahogy nem szeretem analizálni és definiálni sem magam. 

Nem? Pedig erre sokan kényszert éreznek…
Judit: Én soha nem is tudtam, hogyan kell ezt csinálni. Képtelen vagyok túl sokat foglalkozni magammal, talán azért, mert nem is érdeklem magam ennyire. Sokkal inkább ösztönösen élek. Amúgy a gyerekeim kihúznak mindenféle lelki mocsárból. Ők mindig. Amikor az ember életében, úgy húsz körül megjelennek az élet nagy problémái, nekem már ott volt Lackó. És azóta folyamatosan van gyerekem, ráadásul egyre több. Boldizsár, Borika… Ők körülvesznek minden nap, rám néznek, és akkor nem kérdés, hogy nem állhatok ott előttük mindenféle – valójában jelentéktelen – lelki nyomorban. Az én igazi dolgom velük van. Nem hozhatom őket olyan helyzetbe, hogy alkalmatlan anyának lássanak. 

De ha mégis elbizonytalanodsz, akkor mitől?
Judit: Csak magánemberként szoktam meginogni kicsit. Szakmailag nem. Mert léteznek olyan felelős hivatások a világban, ahol ha becsúszik valami hiba, az valós problémát jelent. A színészet nem ilyen. Ha én itt elfelejtem a szöveget, attól még megy tovább az élet, az egy piti dolog. De ha mondjuk, egy orvos elrontja a műtétet… Úgy vagyok vele, hogy ha nem sikerül egy bemutató, majd sikerül egy másik vagy egy harmadik. Vagy az se. És akkor mi van?

Tehát nincsenek szövegfelejtős rémálmaid…
Judit: Olyanok vannak, hogy bedobnak a színpadra, és fogalmam sincs, mi a szerep. Az vicces. 

Vicces? Sok kollégádat már a gondolatra is kiveri a víz…
Judit: De miért? Filmeken látunk ilyet, és jókat nevetünk rajta, nem? Mondjuk legutóbb a Chicagóban kicsit így éreztem magam, amikor elfelejtettem a koreográfiát. Gondoltam, most már tudom, hol tartunk, boldogan leguggoltam, viszont mögöttem mindenki állt. De ezek a helyzetek engem csöppet sem ejtenek kétségbe, sőt! Remekül tudok szórakozni rajtuk.

Zoli, tizenegy éve is ilyen könnyed volt a feleséged, amikor mint kilencedik éve egyedülálló anyát és agyonfoglalkoztatott sztárt megismerted?
Zoli: Ő addigra már megszokta, hogy mindent egyedül intéz és egyedül old meg. Hogy ő tudja, mi hogyan jó. Nem mondom, hogy egyszerű volt rávennem arra, hogy átengedjen bizonyos dolgokat nekem is. 

De végül sikerült?
Judit: Igen, lassacskán. Persze biztos most is erőszakos vagyok egyes kérdésekben, de…
Zoli: …most már ráhagyom. Például amikor összeveszik egy autóssal a forgalomban, már nem szólok bele.
Judit: Mindig azt mondja, hogy egyszer meg fognak verni…
Zoli: Ezért vagyok a háttérben, amíg ő kikiabálja magát. Hogy meg tudjam védeni, ha odáig fajul a dolog. (Nevetnek, nagyot.)

Most mutatják be a Senki szigete című “szuperromantikus vígjátékot”, amiben te is szerepelsz. Először nem igazán értettem, mit akar a rendező, Török Ferenc mondani azzal, hogy “a film olyan, mint nagyon vad fiatalnak lenni, persze szelíden”. De most már világos. Judit, te is épp egy ilyen szelíd-vad tinédzser lehettél.
Zoli: A vad az nem kifejezés! Még szerencse, hogy azóta kicsit lecsillapodott…
Judit: Hát, csináltunk őrült dolgokat. Valójában kisebb csoda, hogy még élek. De az más világ volt, nem lehetett úgy ellenőrizni minket. Legfeljebb csak bízni tudott anyukám abban, hogy jó helyen vagyok, amíg nem lát. Mi meg közben beültünk ebédelni vadidegen öreg bácsik lakásába papírgyűjtés címén, meg a vasúti összekötő hídról ugráltunk a folyóba. Remélem, az én gyerekeim nem csinálnak majd ilyeneket. Még jó, hogy ma már ott a mobiltelefon, és utánuk lehet nézni…

Te nem sajnálnád, ha mindenféle ellenőrzések miatt kimaradtak volna ezek a dolgok az életedből?
Judit: Nem tudom… Gyönyörű nyarak voltak, szépséges emlékek, az biztos. Nagyon nehéz ez, egyszerre szabadságot is adni a gyerekeidnek, és biztonságban is tudni őket. De szerintem – sajnos és remélem – ők is megcsinálják majd a saját hülyeségeiket. És arról sincsenek illúzióim, hogy a most húszéves Lackó fiam két évig szentként élt Olaszországban, amikor tizenhét évesen kiment egyedül tanulni. Csak nyilván nem mesél el mindent, ahogy annak idején én sem kötöttem anyám orrára, hogy aznap mit éltem túl. 

Úgy négy éve azt mondtad, szeretnétek “eltűnni” valahova egy időre. Valami egészen mást csinálni. Aztán csak Lackó ment, és ti maradtatok.
Judit: Igen, mert neki nagyon mehetnékje volt. Nekünk meg közbejött egy s más. Például két és fél éve Borika.
Zoli: De az igény továbbra is megvan ám! Csak az alkalmat várjuk. Persze nem örökre mennénk, mondjuk egy évre. 

Mit csinálnátok és hol?
Zoli: Fogalmunk sincs. De nem is ez a lényeg. Máshol bevett szokás, hogy a színészek négy-öt évente kapnak egy év fizetett szabadságot, hogy eltűnjenek töltődni.
Judit: Néha kicsit ijesztő belegondolni, hogy az eddigi életem nagy részében ezt csináltam, amit most, és a következő negyven évben is ezt fogom… A kettő között jó lenne egy kis friss levegő, világot látni, hogy ne unja meg az ember önmagát a színpadon.

Akkor ez nem valami menekülési vágy.
Judit: Dehogy! Kevés dolgot szeretek jobban, mint otthon lenni. Bámulni a hegyoldalt a házunkból… Egészen tökéletes pillanataink vannak ott. Bármilyen őrület után megyek haza, béke vár és nyugalom. Még akkor is, ha nem. 

Néhány nap múlva lesz a Senki szigete premierje. Gondolom, akkor emiatt sem izgulsz túlságosan.
Judit: (Nevet.) Hát, elég butaság lenne izgulni, főképp hogy túl sokat már nem tehetek hozzá a dologhoz. Legfeljebb annyit, hogy szép ruhát veszek fel a bemutatóra. Ha egyáltalán odaérek a végére… Merthogy aznap játszom. Szóval ilyenkor inkább csak érdekel, hogy milyen lett a végeredmény, hiszen egy éve leforgattuk, a többi nekem is meglepetés. Majd szépen beülünk egyszer Zolival a moziba, veszünk egy láda pattogatott kukoricát és kivesézzük.
Zoli: Vagy megnézzük otthon a kanapén, aztán elalszunk egymáson, mint rendesen…

Zoli, a Hőstenor premierjén megnézed Juditot?
Zoli: Én éppen a Pletykafészket játszom aznap. Majd máskor. Így megy ez nálunk…
Judit: És így kerek az egész.

Az óránkra nézünk, és onnantól nincs kérdés, nincs színház, nincs Nők Lapja. Csak a gyerekek vannak, akikért húsz perc múlva ott kell lenni az iskolában. Judit még Zoli után szól a bezáródó liftajtón és a büfé galuskaillatú színészmoraján át:
– Tudod, a tornazsákot…!