Kern András: Nem iszik, nem dohányzik, csak játszik

A hónom alatt Bárdos András Kern Andrásról írt könyvével érkezem a Pesti Színházba Spiró György Kvartett című tragikomédiájának esti főpróbájára, mert a kötetben van egy régi fotó. Egy megbarnult fénykép, amelyen a négyévesforma “Andriska” ül az édesanyja mellett, és hihetetlen szemtelenséggel-jókedvvel nyújtja ki a nyelvét. (Otthon percekig néztem, aztán kitört belőlem a nevetés.) Amikor a remek (!) előadás után az öltözőjében találkozunk, elé teszem a képet – rokonszenvvel gusztálja, miközben komótosan előszedi a “műcigijét” –, majd óvatosan próbálom megtudakolni, hogy ma, hatvankét évvel később tudja-e még ilyen önfeledt jókedvvel szemlélni a világot.

Ritkán vagyok ilyen jókedvű, de előfordul. Például tegnap, az esti előadás után, amikor kicsit hülyültünk, énekeltünk, vagy ma délben, mert sütött a nap. De most rosszkedvű vagyok, mert interjút kell adni.

Nem hiszem el – mondom nevetve, mire azonnal jön a magyarázat.

Ez azért van, mert tizennégy éves koromban, amikor a Ki mit tud?-on felléptem, odalépett hozzám egy pasas, és azt mondta, Barabás Tamás vagyok, az Esti Hírlap munkatársa, és szeretnék veled interjút csinálni. No, akkor én mindent elmondtam a jelenről, a múltról, a jövőről, azóta csak ismétlem magam. Szóval “le vagyok interjúzva” egy életre. Bár azt nem gondoltam volna magabiztos fiatal koromban sem, hogy a Nők Lapja 2014-ben is kitesz még a címlapjára.

Ez játék.

Hogyne! Tudnia kell, hogy egy kicsit minden játék, amit mondok.

De az komoly, hogy a tizenéves Kern András roppantul magabiztos kis pasinak látszik az említett könyv egy másik fotóján.

Nem is féltem akkor semmitől.

És ma?

Hajjaj! Az új szerepektől, az új rendeznivalóktól, egy új filmtől, a színházi premierektől, a szövegtudástól, a formában levéstől, az egészségemtől, a koromtól. Soroljam még?

A depressziótól?

Nem olyan rémes az. Persze betegség, és ez ügyben nem vagyok teljesen egészséges. Huszonhárom éves koromban jelentkezett először, valószínűleg öröklődik a hajlam. Aztán egy pszichiáter antidepresszánst adott nekem, ami a pánikbetegséget is karbantartja. Szedem, köszönöm, megvagyok. Amúgy az évek során volt időm megfigyelni, hogy a munka is kiváló orvosság. Mivel nagyon sokat dolgozom, ritkán vagyok depressziós, de ha nem fognak igazán munkára, előjön. Mostanában huszonötöt-huszonhatot játszom havonta…

A sok új darab között a Játszd újra, Sam! is rendületlenül siker, immár harminc éve. Ez Guinness-rekord?

Harmincegy éve megy, lehet, hogy Guinness-rekord, hiszen az elő-előfordul, hogy ilyen hosszú ideig műsoron van egy darab, de az nemigen jellemző, hogy ugyanaz a színész játssza. Majd megkeressük Guinnesséket… De ezt se vegye komolyan, mert én lusta vagyok! 

Van még öröm a játékban ennyi év után?

Az öröm nem függ össze az idővel. Egyrészt nem izgulok a szövegtudásom miatt, mert belém épült, másrészt ma is telt házzal megy. Amúgy, ha olyan jó a darab, mint például a ma esti, akkor az emberben mindig van valamiféle kellemes érzés az előadás végén.

És filmkészítés közben?

Idén nyáron harminc napon át, reggel hattól este tízig forgattuk a Gondolj rám! című filmemet – előtte túl kellett élni azokat az éveket, amíg minden összejött a forgatáshoz… –, irtózatosan nagy munka volt. Mégis jól éreztem magam, egy percig sem voltam rosszkedvű vagy depressziós, örültem, hogy forgathatok. Egyszer azt mondtam a mellettem állóknak munka közben, “olyan jól érzem magam, hogy egész életemben ezt kellett volna csinálnom”. Persze nem vették komolyan – én sem –, röhigcséltünk rajta, pedig lehet, hogy igaz volt. Nem tudom… De azt igen, hogy nagyon hiszek a gyerekkori kötődésekben – “vulgár-freudista” vagyok ez ügyben –, mert a gyerekkori vonzódásaim rettenetes erővel meghatároznak. Nyolcéves koromtól tizennyolcig filmes akartam lenni, de aztán elvitt a színészet. Persze amikor forgatni kezdtünk, sokan kérdezték, nem félsz-e magadat rendezni. Mondtam, nem félek, és emlékeztettem őket arra, hogy egy nyolcvan felé járó amerikai pasastól is meg kellene kérdezniük ugyanezt, mert ő egész életében ezt csinálta. Egészen jól… Woody Allennek hívják. 

Sikeresek voltak a filmjei – én például nagyon szerettem a Sztracsatellát –, ezért gondolom, hogy erre az újra is hasonló sors vár. Kiváló a film alapanyagául szolgáló Vámos Miklós-novella, és olyan remek partnerrel játszik, mint Eszenyi Enikő.

Legyen magának igaza! Csakhogy én még nem látom, milyen lesz, pedig vannak olyan filmesek, akik már vágás közben érzik a végeredményt. Nem tartozom közéjük, én csak vágok, mint egy hülye. Közben félek is, hiszen akik ismernek, általában azt kérdezik, lehet-e majd röhögni. Mert valami miatt vígjátéki színésznek képzelnek…

Valószínűleg azért, mert a paródiáin, az NDK turmixgépen vagy az “Elfogtunk egy levelet” című írásain, amelyeket a Heti hetesből és egy könyvből is ismernek sokan, egy ország nevetett.

De ez a film nem fergeteges vígjáték. Tudom, sokfelé vetítik majd, mégis félek, hogy nem fognak kígyózó sorokban állni a nézők a mozik előtt. Gondoljon csak arra, mennyire megváltoztak a moziba járási szokások! Például beültem a feleségemmel egy kétszáz személyes multiplex moziba, hogy megnézzük a Mielőtt meghaltam című, két Oscar-díjjal is kitüntetett, gyönyörű filmet. Letelepedtünk az üres teremben, és vártuk, hogy majd jönnek a többiek. De nem jöttek. Pedig szédületesen jó a film. Érti már, miért félek?

Értem, bár az is eszembe jut, hogy ebbe a félelembe-szorongásba úgy hergeli bele magát, mint egy kamasz. Mint egy százéves kamasz…

Oké, ugorjunk tovább! A Semmi baj… lemezem Astoria című dalában valóban sokéves kamasznak, majd a végén százévesnek éneklem magam…

Olyasféle a hangulata, mint az Esik mocskosul az eső… vagy a Lövölde tér című dalának, amelynek hatására egy generáció érezte úgy, hogy az egész ország Lövölde tér.

Ezt a barátaim is mondták már, akiket bizony ritkán látok, mert a jelen a munkabarátságokról szól. Összejövünk egy munkára, jó együtt, aztán szétválunk. Ez nem biztos, hogy jó.

Ha az embernek van egy igazi társa, akkor ő gyakran pótolja a barátokat, haverokat, hiszen meg tudunk vele beszélni mindent.

Van ebben igazság, csakhogy nekem Jutka is azt mondta, dolgozzak kevesebbet, mert már ő is megnézne engem, hogy vagyok. Tudja, hogy éltem az utóbbi hónapban? Minden nap bementem a színházba fél tizenegyre, hogy kettőig próbáljuk a Spiró-darabot, aztán fél háromra elmentem vágni, dolgoztam a filmmel hatig, majd fél héttől este tízig megint próbáltam. Holnaptól nem lesz próba, csak vágás és az esti előadások. Aztán januártól kezdődnek Molnár Ferenc Testőrének a próbái…

Létezik olyan tevékenység, amit szeret, de nem munka?

Semmi! Legfeljebb napozni szeretek, strandolni, nyaralni. Harminc métert úszni, nem többet, aztán heverészni a napon.

Idén nyaralt valahol?

Dehogy! A filmemet forgattuk.

Utoljára mikor?

Tavaly, Balatonszepezden.

Külföld?

Régen volt.

Hová utazna szívesen?

Ausztráliába. Ott rengeteg rokonom van. Unokatestvérek, férjekkel, gyerekekkel, unokákkal, összesen negyvennyolcan. Egyikük épp a múlt héten volt itt, és megbeszéltük, legközelebb mi megyünk. De mikor? Pedig csoda hely. Tenger, napfény, forróság, homok, közben itthon hideg van, hó és latyak. Utoljára Verebes Pistával jártam ott, akit gyorsan befogadtak, marha jó volt. Csináljon nekem erre időt a Nők Lapja!

Most biztosan jól bírná a borzalmasan hosszú repülőutat, hiszen hatalmas életformaváltáson esett át.

Bizony. Két és fél éve nem iszom egy kortyot sem, nem is cigarettázom, legfeljebb ezt a műcigit szívom. Már a kávém sem igazi, műkávét iszom, cikóriát. 

Milyen?

Pocsék, de a semminél jobb.

Nehéz volt a váltás?

Nem, mert nagyon rám ijesztettek, amikor gyomorvérzéssel kórházba kerültem. Feküdtem egy ágyon, és láttam az orvosokon, hogy nem tudják, életben maradok-e, vagy ott elhunyok. Egyikük, aki egyébként jó barátom, kijelentette: “Te már elmentél a falig, tehát azt mondom, hogy ezután ne igyál, és ne gyújts rá többé!” Szóval így is lehet élni, bár az előző életformám jobban tetszett nekem. 

Nem lett morcosabb pótszerek nélkül?

Azt gondolom, nem. Hülyeséggel, tehetségtelenséggel, lustasággal, néha a politikával is fel lehet bosszantani, de ritkán dühöngök. Ugyanis én tegnap is rossznak találtam egy kicsit mindent, volt és van bennem egy jó adag szkepticizmus, és ezen nem tudok, talán nem is akarok változtatni. Rosszul viselem, amikor csesztetnek: “Miért nem vagy folyamatosan jókedvű? Miért nem mondod reggel a tükörképednek, hogy de jó vagyok én?” Ehhez képest belenézek a tükörbe, és azt mondom magamnak: “Hú, de szarul nézel ki!” Megoperálták a szememet, megszabadultam a szürke hályogomtól, tehát sokkal jobban látok, mint régen. Korábban azt hittem, hogy egy picit ráncos ember vagyok, most rá kellett jönnöm, nagyon ráncos vagyok. De ez nem baj. Engem csak az zavar, ha nem ismerik el, hogy így is lehet élni. Pedig lehet. Immár hatvanhat esztendeje…