Peking: nagy álmok, harmatos eredmények
1995-ben a résztvevők – politikusnők és női civil szervezetek képviselői a világ 189 országából – megfogalmazták a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Terv című dokumentumot, és felszólították a kormányokat, hogy tegyenek stratégiai lépéseket olyan kritikus területeken, mint a nők oktatása, egészsége, szerepe a döntéshozatalban, vagy éppen a nemek közti keresetkülönbség és a nők elleni erőszak.
Az eltelt húsz évben azonban csekély javulás következett be.
- A nők foglalkoztatottsága 40-ről 50 százalékra nőtt, ám vezető pozíciókban az arányuk a 20 százalékot sem éri el, és a férfiaknál 10-30 százalékkal kevesebb bért kapnak.
- A nők között magasabb azok száma, akik nem jutnak oktatáshoz, és a nem fizetett munkát nagyrészt továbbra is ők végzik.
- Az anyai halandóság 45 százalékkal csökkent, ám így is naponta mintegy 800 nő hal meg terhességgel és szüléssel összefüggő, megelőzhető okok miatt.
- Globális átlagban mindössze 22 százalék a nők aránya a parlamentekben,
- és a nők elleni erőszak gyakorisága változatlan.
A nők helyzetének javítására irányuló kormányzati, intézményes törekvések a pekingi konferencia utáni években rövid időre fellángoltak, ám a lelkesedés később alábbhagyott, és a nők jogairól rendelkező dokumentumok formaságokká üresedtek. Ez a tendencia nem különbözik Nepálban vagy Magyarországon. Hazánkban a világkonferencia egyik hozadékaként megalakult a Nőpolitikai Titkárság, a nemek egyenlőségének ügye a későbbiekben azonban egyre alacsonyabb intézményi szintre került, végül 2014-re teljesen eltűnt a kormányzati struktúrából.
A kialakult helyzetért azonban nem csak a helyi politikai akarat hiánya okolható: az ENSZ maga is tehet arról, hogy a nemek egyenlőségére irányuló törekvések puszta formaságok maradnak: azon túl, hogy a női világkonferenciák szervezése iránti kezdeti lelkesedés (1975 Mexico City, 1980 Koppenhága és 1985 Nairobi) indokolatlanul alábbhagyott, a nőjogi egyezmények és az azokhoz kapcsolódó ajánlások figyelmen kívül hagyása a tagállamok számára nem jár semmiféle következménnyel, szankcióval. Ráadásul a szexuális és reprodukciós jogokat a mai napig nem rögzítették egyértelműen, például az abortuszt és a fogamzásgátlást ellenző konzervatív-fundamentalista vallásos szervezetek miatt. Ez rengeteg nő életébe kerül – figyelmeztetett a Costa Ricából érkezett aktivista, Lydia Alpízar.
Új célok, régi aggályok
Mindezek ellenére a bizottság kitűzte a nemes célt: 2030-ra a teljes egyenlőség elérését. Phumzile Mlambo-Ngcuka, az ENSZ nemek egyenlőségével foglalkozó egységének ügyvezető igazgatója felidézte, hogy 1995-ben ugyanezt tervezték el – 2005-re. A a dél-afrikai politikusnő a sikertelenséget annak tulajdonította, hogy az eddig végzett munka csak felületes változásokra irányult, a bevezetett új törvények, intézkedések betartása hiányos maradt, ráadásul a speciális helyzetű – pl. szexuális kisebbséghez tartozó vagy éppen a fogyatékossággal élő – nők nem kaptak elég figyelmet. Szerinte a kormányoknak szorosabban együtt kell működniük a civil szervezetekkel, és kitért a férfiak bevonásának, újraszocializálásának fontosságára, az erőszakot elutasító “pozitív férfiasság” elterjesztésének jelentőségére is.
Sok teendő vár még Magyarországra
Továbbra is kétséges, hogy sikerül-e majd valamilyen eddig nem alkalmazott stratégiával rávenni e fontos ajánlások betartására a kormányokat. Például a magyar kormányt, melyet Novák Katalin államtitkár képviselt a rendezvényen. A politikus a jelek szerint meggyőzte a bizottságot, hogy a hazai családpolitika nem áll ellentétben a nők érdekeivel, igen elégedetten érkezett haza a napokban, és természetesen támogatását fejezte ki a 2030-ra kitűzött teljes egyenlőséggel kapcsolatban.
Ez mind szép és jó, a bökkenő csak a hogyan.
Az ENSZ Nőjogi Bizottsága (CEDAW) a 2013-ban hazánknak címzett ajánlásokban nehezményezi, hogy a kormány kizárólag anyaszerepben ábrázolja a nőket, fenntartja a nemi sztereotípiákat, és erre a népességnövelés szándéka sem elfogadható indok. Azaz, a nőpolitika nem olvasztható bele teljes egészében a családpolitikába; a nőkre mint emberi jogokkal bíró egyénekre kell tekinteni, nemcsak mint anyákra, családtagokra.
A Bizottság kitért arra is, hogy a nemek közéleti, politikai részvételét csak “átmeneti különleges intézkedések bevezetése” (pl. kvóta) által lehet arányossá tenni, az ezzel szembeni kormányzati ellenállás pedig közismert. Nem láthatók kellő erőfeszítések a nemi sztereotípiák lebontására a médiában sem: továbbra is gyakori a szexizmus és az áldozathibáztatás. A nők elleni erőszak büntetlensége további gátja a nemi egyenlőség megvalósulásának, és még mindig várat magára az Isztambuli Egyezmény ratifikálása.
És ez csak néhány a CEDAW által felsorolt hiányosságok közül, melyek közt is szerepel, hogy a nők körében nem elég ismert az egyezmény. Az EU vagy az ENSZ nem fogja az országok kormányait ezek betartására kényszeríteni. Ez rajtunk múlik. A megoldás, ha tájékozódunk; megismerjük a nemzetközi egyezményekben garantált jogainkat, és követeljük őket.