Te, aki orvosként csóválod a fejed, amiért el kell látnod az afgán srácot a kórházban, semmit nem tudsz erről a menekültről, de előítéletekkel jól állsz.
És te, aki biztonsági őrként szemtanúja vagy egy csomó mindennek a folyosón, te pontosan ugyanígy vagy ezzel. Látod, hogy a fiú inna a tisztított vízből. A műanyag pohár épp elfogyott, de nincs az az isten, hogy adj neki egyet. Pedig ott van az asztalod alatt, tudom, mert azt pedig én látom, hogy a következő szomjas embernek egy perc múlva már jár. Persze, hiszen ő magyar.
Ítélkeztek szóval, tettel, tekintettel, pedig fogalmatok sincs, miért gyalogolt ez a menekült fiú 8000 kilométert. Hogy mi van a családjával, és hogy mi elől menekült el. Nem tudjátok, mit látott, mit tapasztalt, milyen élete lett volna, ha kint él, hogy miben reménykedik most, milyen álmai vannak még. Mert nem ismeritek sem a történetét, sem az országát, nem beszélitek a nyelvét. Mégis gyűlölitek, így ismeretlenül is. “Azért jött Európába, hogy meggyógyíttassa magát, ő maga mesélte!” – mondod mindentudó orvosként nekem, az afgán tolmácstól hallottakra hivatkozva, közben süt rólad a megvetés.
Engem is megvetsz, aki hajnali 1 órakor próbálok ennek a menekült gyereknek segíteni a kórház folyosóján, látom, érzem, nem is kell mondanod egy szót sem erről. Vita lesz köztünk, mindketten fáradtak vagyunk, és némileg indulatosak, aztán lezárod a témát gúnyosan azzal, hogy látod, nem értünk egyet, de ezt nem most fogjuk megvitatni. Valóban nem, mondom, mert ebben az egyben igazad van.
Rejtély, hogy miért vagytok ilyen ellenségesek. Milyen alapon fogalmaztok meg ilyen markáns véleményt? Az indulatokon kívül milyen tények, tudás, tapasztalat van mögötte?
“Minek jöttek ezek ide élősködni? – szegezed a kérdést az önkénteseknek az utcán. – Nem a mi dolgunk, van nekünk bajunk épp elég.“
Mindegy, hogy nem kerül egyetlen forintodba sem, mert mi nyúlunk a zsebünkbe, nem te. És mindegy, hogy a többire valójában az EU adja a pénzt. Erre, vagyis másra nem költhetnénk azt a nagyjából nyolc millát, amit most szavaztak meg nekünk.
“Miért nem a magyar rászorultakat segítik inkább az önkéntesek?” – dohogsz. Mert rólunk sem tudsz semmit, mégis azonnal ítélkezel. Nem tudod, hogy segítünk-e a hátrányos helyzetű magyar embereknek, hogy hány alapítvány munkájában veszünk részt, netán alapítottunk-e egyet, hogy támogatunk-e rendszeresen magyar családokat, gyűjtünk-e a szegényeknek, elmegyünk-e az egészségügyi dolgozók tüntetésére. Nem tudod azt sem, hogy az ezekben a hetekben osztogatott vízből és élelemből jut-e más rászorultnak. Mégis kikéred magadnak a nevükben. Én pedig nem tudom, hogy hogyan kellene erre reagálni. Vagy kezdjük el sorolni, hogy amúgy ki mennyire érzékeny szociálisan, ki mennyire aktív? Szabadkozzunk azért, mert ételt és innivalót adunk annak, aki amúgy nem inna és nem enne, és nem tudná magától, hogy hol kell átszállnia a következő vonatra, ami a papírjain szereplő táborba viszi?
Ennek az egész akciónak semmi köze nincs ahhoz, hogy ki honnan jött, vagy hova akar innen elmenni. Ezt nem érted meg. És nincs köze a politikához sem. A plakátokhoz, a pártszimpátiához, vagy ahhoz, hogy amúgy mekkora “veszélyt” jelent ránk nézve a menekültkérdés. Ami téged illet, senki nem kérte, hogy részt vegyél mindebben. Hogy vigyél például egy takarót annak a szír családnak, amelyik a Jászain húzza ki az éjszakát a hajnali vonatindulásig. Ezer oka lehet annak, ha nem teszed.
De legalább ne kérdőjelezd meg a segítség létjogosultságát.
Az, hogy mit kezdjen Európa a beáramló menekültekkel, nyilván releváns kérdés. De elvitatni azt, hogy emberhez méltó körülményeket kell teremtenünk a menekültek számára addig, amíg itt vannak, nem lehet. Mert azzal, hogy azt mondod, “ez nem a mi dolgunk“, azt állítod, hogy nem a mi dolgunk az együttérzés, nem a mi dolgunk az emberség.