Magyarország, a jó emberek földje – egy másik világba csöppentem a Keletinél

A Keleti pályaudvarnál látszólag minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlik: a sárga taxik száguldnak, a kebabos előtt hosszú sor kígyózik, turisták szelfiznek, a buszmegállókban tikkadt utasok várakoznak, utcai árusok cigit és kütyüket tukmálnak; ám alig egy perc múlva, az aluljáróban egy ismeretlen világba csöppenek. Szemtől szemben állok azokkal az emberekkel, akikről eddig csak az újságokban olvastam, akiket a fekete-fehér betűk egyszerűen csak a menekültek halmazába taszítanak; most azonban arcot és történeteket kapnak ezek a kisgyerekek, csecsemők, anyukák és édesapák, akik átgyalogoltak a fél világon azért, hogy elmeneküljenek a pokolból, hogy békére, biztonságra és valahol végre otthonra leljenek.

Első pillantásra teljesen átlagos külföldinek nézi őket az ember, de lilára dagadt lábuk, bizalmatlan és szorongó tekintetük hamar kiemeli őket a tömegből. Ismeretlenül is érezni, ők mások, üldözöttek, akik isten tudja, mi mindenen mentek eddig keresztül.

Elkeserítően sokan vannak, és bár sok közöttük az életerős férfi, felfoghatatlanul sok a gyerek, akik maszatosan totyognak, hatalmas szemekkel néznek körbe-körbe, nem értik, mi ez a “játék”, aminek ők is részesei. A felnőttekkel ellentétben ők még tudnak mosolyogni, örülni, felszabadultan kacagni, aminek hallatán az ember szíve egyre több darabra törik.

A sok kifáradt, éhes, szomjas ember között felfedezek egy kisebb csoportot, nőket és férfiakat: szendvicseket készítenek, vizet és fájdalomcsillapítókat osztanak, zöldséget pucolnak, ruhákat válogatnak. Egyiküket megszólítom, megkérdezem, miben segíthetek, de felocsúdni sincs időm, máris a földön ülök, és a zsemléket vajazom, amiket aztán Kelenföldre szállít valaki, ahova hamarosan egy 40 fős csoport fut be. Miközben jár a kezem, az egyik idősebb segítőhöz egy 4 év körüli kislány lép: kicsi koszos ujjacskáival a száját mutatja, szomjas. Az őszbe hajló nő magához szorítja, nagyanyai szeretettel megöleli, és valahonnan elővarázsol egy hideg jeges teát.

A kis csoporthoz folyamatosan érkezik valaki: egy harmincas nő óriás táskát hoz, tele gyümölcsökkel, zöldségekkel. Egy fiatal fiú nem tud maradni, de az egyik önkéntes kezébe nyom 20 ezer forintot, hogy azt vegyenek a pénzen, amire szükség van. Egy másik fiatal nő szintén egy felpakolt pakkot hoz: játékokat a gyerekeknek, zoknit, fehérneműt, tisztasági betétet és egy kis csokit. Kicsit balra egy térdsérült fiút igyekeznek ellátni, hamar kiderül, műtétre van szükség, és már viszik is a kórházba.

Egy másik fiú állapota is aggasztó, sürgősen orvosra van szüksége, a határon megütötték  puskával, leszakadt a szemhéja, egy orvos jóvoltából azonban sikerül segíteni rajta – és az emberi segítőkészségnek, emberségnek itt még nincs vége.

Az események elképesztő gyorsasággal pörögnek: egy idősebb úr jön oda, érdeklődik, mire van szükség. Tizenöt perc múlva néhány rekesz ásványvízzel tér vissza. Tőlem jobbra egy fiatal lányt látok, nyomában tíz ember: megtudom, zuhanyozni viszi őket, napok óta nem tudtak rendesen tisztálkodni. Egy másik hölgy BKV-jegyeket hoz, hogy a menekültek el tudjanak metrózni arra az állomásra, ahonnan aztán vonattal a kijelölt menekülttábor felé vehetik az irányt. Az összefogásba a köztisztaság emberei is csatlakoznak, ők nemcsak a teret, de az emberek lábait is locsolják, az üvegeket megtöltik vízzel, a kukákat a környéken sűrűbben ürítik.

Nem akarok hinni a szememnek, belefeledkezem ezekbe a képkockákba, összeszorul a szívem, és hálát érzek.

Jó ideje már, hogy leírtam magamban a magyar embert, akit azzal vádoltam, hogy ólomnehéz apátiájából kitörni képtelen, túl gyenge és gyáva ahhoz, hogy legalább a maga érdekéért kiálljon, inkább mélyen a homokba dugja a fejét, és megbékélve tehetetlenségével, egyszerűen elfelejt méltó módon élni. Ebben a pár órában ez a kis csapatnyi ember ezt a képet taposta sárba, visszaadta a hitemet.

Ebben az az országban nagyon is vannak tettre kész, jóságos emberek, akik otthon nyomtatott tájékoztató füzeteket osztogatnak, amik arab, pastu, urdu, fárszi nyelven írják le, hogy a menekülteknek milyen jogaik vannak, merre kell menniük, mitől óvakodjanak; majd megbeszélik, hogy aznap este ki főz le 50 adag meleg ételt, amit úgy kell összeállítani, hogy a lehető legtáplálóbb legyen. És miközben egyeztetnek, sebeket fertőtlenítenek, csillogó szemmel, egyszerű angol tőmondatokkal próbálnak vidám szeretetet csempészni ebbe a kilátástalan szomorúságba. 

Hirtelen feleszmélek, egy afgán fiú lép oda hozzám. Angolul nem tud, de mutogat, zsemlét kér, meg egy kis vajat. Mutatom neki, hogy van paradicsom is, paprika is, egyen hozzá. Felszeletelem neki. Nem mer rám nézni. Érzem, szégyelli, hogy kér, hogy éhes. A tekintetét keresem, rámosolygok és magyarul mondom neki: Sajnálom, hogy csak ennyit tehetek! 

Aztán egy vonatra várakozó férfi csapódik mellénk, kérdezi, kik vagyunk, mire egy idős hölgy rávágja: Névtelen segítők!

Olvasd el ezt is!

• Menekültügy: így segítenek a civilek Szegeden
• “A gazdasági menekült fogalma nem létezik!” – interjú az Amnesty International igazgatójával
• Magyarország, a remény küszöbe – menekültek a magyar–szerb határon
• Gyermekek, akik a pokolból menekülnek
• Maguk mögött hagyták Magyarországot – magyar menekültek a nagyvilágban
• Köszönöm, hogy úgy bántál velem, mint egy emberi lénnyel