A lány esete a szomorú és vérlázító szegedi történet, aminek nem ismerjük egyelőre minden részletét, ettől függetlenül két dolgot kijelenthetünk: egészen ijesztő, hogy év elejéhez képest ma már ott tartunk, hogy vadidegenek azért kötnek bele valakibe és okoznak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket neki, mert azt hitték róla, hogy bevándorló. Nem mintha bármi másért valakibe belekötni és megverni ne lenne hasonlóan szégyenteljes dolog, de láthatóan a bevándorlók témája lett most az a szelep, amin a társadalom nekiállt kiengedni a gőzt.
Persze valahol nem csodálkozom ezen, mert az elmúlt években bárki megbizonyosodhatott róla, hogy Magyarország távolról sem az a toleráns és befogadó ország, amilyennek lennie kéne egy ideális világban.
Mi van, nem vagy büszke rá, hogy magyar vagy?!
Te, most, hogy kérdezed, melyik részére kell büszkének lenni, és miért is? A szerencsétlen emberek összeverésére? A jogaikért tüntető emberek savval-kasztrálással-kivégzéssel való fenyegetésére? Ja tudom, az évezredes hagyományokra, koszorús költőkre, művészekre, tudósokra!
Lehet, hogy én vagyok rosszul drótozva, de mérsékelten látom az érdemet, a teljesítményt abban, hogy valaki oda születik, ahova. Arra meg, hogy okos, tehetséges stb. emberek ugyanitt, akárhány évvel ezelőtt okos, szép és jó dolgokat találtak fel, hoztak létre, arra miért én legyek büszke?
Mármint tök jó, hogy ezek a dolgok – könyvek, találmányok, művészeti alkotások, tudományos eredmények – léteznek, de innen nézve pont ugyanennyire menő mondjuk az a néhány ezer éve élt kínai tudós, aki kitalálta az iránytűt. Rá például nem lehetek büszke, hogy én is ugyanazon a bolygón élek? Na úgy nagyjából ennyi értelmet és kapcsolatot vélek felfedezni a melldöngetve bizonygatott hazaszeretet és az úgynevezett nemzeti nagyjaink között. De most tényleg, a ma élő magyarok közül ki az, akinek konkrét érdemei fűződnek hozzá, hogy például Szentgyörgyi Albert kivonta a paprikából a C-vitamint?
Mocskos hazaáruló vagy, semmi más!
Hagyjuk ezt, tényleg, ezt a szót is annyira elkoptatták már, mint sok másikat, ingerküszöböt nem nagyon visz át – nálam biztos nem –, mert 2015-ben sajnos ott tartunk, hogy ha az eladó lassan szolgál ki a közértben, akkor hazaáruló, ha valaki nem oda szavaz, ahova kell, akkor hazaáruló, ha nem ugyanannak a sportcsapatnak drukkol, mint a másik, akkor hazaáruló.
Tegye fel a kezét, akit tényleg őszintén, mélyen zavar, ha valaki nem jár tetőtől talpig piros-fehér-zöldben és nem ordítja teli torokból a Himnuszt minden éjfélkor, amikor a tévében leadják.
Ami miatt roppantul szomorú vagyok és el vagyok keseredve, az az a tény, hogy az országban, ahol élek (és amire elvileg ugye irdatlanul büszkének kellene lennem), megtörténhet az, hogy két-három tagbaszakadt barom konkrétan megüt valakit. Ezen a ponton teljesen mindegy, hogy férfit vagy nőt: van az országban olyan ember, akinek az belefér, hogy a kezével fájdalmat, sérülést okozzon másnak, azért, mert csak. Persze nem is értem, hogy miért olyan meglepő és sokkoló ez, hiszen ugyanebben az országban (amire elvileg ugye irdatlanul büszkének kellene lennem) néhány éve szabályos hajtóvadászat zajlott a romák ellen, ahol egy gyereket is simán agyonlőttek, mint egy kutyát.
Ami nagyon aggasztó, az az, hogy mennyire nyíltan vállalják az emberek a vérhabtól fröcsögő gyűlöletet. Emberek, arccal, névvel, munkahellyel együtt írják ki a Facebookra és kommentelik cikkek alá, hogy kit hogyan kellene agyonlőni, táborba zárni, felgyújtani, savval leönteni és hasonlók. Ezek sajnos nem szenzációhajhász, dramatizáló szófordulatok voltak itt az előbb, hanem tényleges kommentekből – megismétlem: arccal és névvel vállalt hozzászólásokról van szó – származó “javaslatok”.
Amikor a történelemórákon a második világháborúról volt szó, sosem fért a fejembe, hogy hogyan voltak képesek az emberek néhány év leforgása alatt eljutni odáig, hogy más származású honfitársaikkal szemben erőszakba torkolló gyűlöletet legyenek képesek érezni. Később persze már tisztábban láttam a helyzetet, de a 20. század vége felől nézve nehezen tartottam elképzelhetőnek, hogy valami ilyesmi megismétlődhessen. Ehhez képest most a saját szememmel látom, hogy egy egészen hasonló folyamat zajlik éppen, és mindehhez néhány hónapra volt csupán szükség.
Naponta folyik a vér
A másik eset a Magyarországon élő olasz Andrea Giulianóé, akiről tegnap írta meg az Index, hogy ok nélkül összeverték a nyílt utcán. Igen, Andrea melegjogi aktivista, igen, papnak öltözött valamelyik Pride-on, igen, ez sértette sokak ízlését. De vajon erre az volna a megfelelő reakció, hogy addig ütjük, amíg mozog? Honnan olyan ismerős ez? Ja várj, tudom, a Neander-völgyből! Nekem sem szimpatikus például a forgalomban elém vágó idióta, a vasárnap zárva tartó boltos (igaz, arról nem ő tehet), sőt bár semmilyen vallási felekezetnek nem vagyok a tagja, lehet, hogy pont a papruhás performance-ra én is azt mondtam volna, hogy haver, lehet, hogy ez hülyeség volt. De még csak a gondolat szikrája sem merül fel ilyenkor a fejemben, hogy odamenjek, aztán jól szájon vágjam. Sem egyedül, sem többedmagammal, csordában.
Hol vannak a tömegek?!
Ami pedig a legeslegszomorúbb ebben az egészben, hogy a szegedi lány megverése, a menekültek hashajtóval kezelt itallal kínálása vagy éppen a melegjogi aktivista véresre verése után sehol nem látok embertömegeket, akik szervezkednének és kiállnának az utcára tömegével, hogy megmutassák: ebben az országban – amire ugye elvileg mindannyian irdatlanul büszkék vagyunk – ilyesminek nincsen helye. Mint amikor 2007-ben Prágában megakadályozták, hogy a neonácik a zsidónegyedbe vonuljanak randalírozni. Mármint nem a zsidó gyülekezetek, hanem egységesen a város vezetése, a rendőrség és a normális értékrendű állampolgárok. Hol van ma, Magyarországon egy ilyen kezdeményezés? Hol van egy Facebook-esemény, amely arra szólít fel, hogy mindenki menjen oda, ahol a szegedi lányt megverték, és mutassa meg, hogy nem kérünk az erőszakból. Nem kérünk abból, hogy embereknek félnie kelljen az utcán, csak azért, mert nem úgy néz ki, mint egy magyar – aki milyen is?, szőke?, barna?, kopasz?, fekete?, fehér? Hagyjuk már ezt, ember nincs a Kárpát-medencében, akinek a genetikai állománya ne lenne olyan, mint egy Benetton-reklám. Akkor meg ki és mire veri a micsodáját? Olyan jó lenne, ha láthatnám, hogy az ország egy emberként azt mondja: én nem vagyok ekkora tahó! Én nem vagyok ennyire ostoba! Én nem vagyok ennyire korlátolt, sötét gyökér. Ha ezt látnám, akkor azt hiszem, képes lennék büszke lenni rá, hogy magyar vagyok. De nem látom…
További cikkek a menekültekről az NLCafén:
- Menekültek: “Ma este nincs vallás, nincs bőrszín, nincsenek országhatárok”
- Menekült gyerekek hazánkban
- “A gazdasági menekült fogalma nem létezik!” – interjú az Amnesty International igazgatójával