Menekültek: “Ma este nincs vallás, nincs bőrszín, nincsenek országhatárok”

Állok a peronon, és várom, hogy megérkezzen a vonat. A szívem a torkomban dobog. Pedig nem én vagyok az, aki nem tudja, mi vár rá az elkövetkező 24 órában – és a hátralevő életében.

Az utolsó kocsiból szállnak ki. Lassan, nyugodtan. Elvégre nincs hová sietniük. Határok, várakozás, tábor, utazás, újabb várakozás, és így tovább. Ki tudja, meddig. Huszonéves fiúk érkeznek, bizonytalanul lépkednek. Mintha a vasútállomás egy aknamező lenne, tele váratlan veszéllyel. Fiatal anya jön a gyerekeivel. Kendős arcából csak a szeme és a mosolya látszik. Próbálok én is mosolyogni. Elvégre azért vagyok itt, hogy üdvözöljem őket, elkísérjem őket a közeli bázisunkig, ahol kapnak vizel és ennivalót, és hogy feltegyük őket a következő vonatra. Lassan
közelednek. Belenézek a szemükbe, és visszanéznek. Sokkal nyugodtabbak, mint én. Talán mert már nincs mit veszíteniük.

Kissé bizalmatlanok, de követnek. Megérkezünk a többi önkénteshez. Egy férfi nem bírja abbahagyni a kekszevést. Hiába van itt minden más, csoki, kenyér, sajt, meleg étel. Csak eszik, a tekintete messze jár. A gyerekek láthatóan össze vannak zavarodva, mindent akarnak, tömik magukba a mackósajtot, turkálnak a táskákban. Elfutnak és visszajönnek. Egy plüssállat pedig maga a boldogság.

Megdicsérem a pólót, amit a kupacból választott magának az egyik afrikai férfi. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom, vagy hogyan kellene viselkedni. “Köszönöm, hogy emberi lényként kezelsz” – mondja. “Mindannyian azok vagyunk” – válaszolok. Mekkora közhely.

És mégsem. Én valamiért a bolygó szerencsésebb felére születtem, ők pedig nem, hanem oda, ahol lőnek, megkínoznak, és elvárják, hogy egyféleképp lássák a világot. Nem vagyunk hősök azért, mert elköltünk néhány ezer forintot, és rászánunk az életünkből néhány estét, aztán visszamegyünk az onnan nézve luxus életünkbe a luxus problémáinkhoz.

Tudom, hogy ez csak csepp a tengerben. Ettől nem fog megoldódni semmi, mert a menekültek jönnek és jönnek, nem fogja megállítani őket semmiféle közöny, kerítés, politika, szemforgatás, kirekesztés. De minden kicsiben kezdődik, és ha ma éjjel van mit ennie egy családnak, és van mibe átöltözniük, van mivel betakarni a gyerekeiket, már megérte. A múltról csak a tekintetük árulkodik, a jövőjük pedig még a hosszú vonat- és gyalogutak homályába veszik, de a jelenük talán lehet könnyebb egy kicsit.

Beszélgetünk. Hogy ki honnan jött, merre tart, semmi komoly. Azt hiszem, vagyis szeretném hinni, hogy most jó nekik itt velünk. Rövid pihenés a város forró betonszigetén, mielőtt újra útnak indulnak. Remélem, találkozunk még, mondja az új ismerősöm. Persze mindketten tudjuk, hogy soha többé nem látjuk egymást, legalábbis fizikailag. Mert azt, amit mondott nekem, soha nem fogom elfelejteni.

Ma este viszont nincs vallás, nincs bőrszín, nincsenek országhatárok. Világok és mérhetetlen szenvedés választanak el minket egymástól, mégis van valami, ami összeköt minket. Valami, ami ott van az utolsó mosolyban, amit ránk villantanak, mielőtt elnyeli őket a peron. Csak remélem, hogy megtalálják a 9 és háromnegyedik vágányt, ami egy olyan világba visz, amiben szeretnének élni.

Olvasd el ezt is!

• Menekültügy: így segítenek a civilek Szegeden
• “A gazdasági menekült fogalma nem létezik!” – interjú az Amnesty International igazgatójával
• Magyarország, a remény küszöbe – menekültek a magyar–szerb határon
• Gyermekek, akik a pokolból menekülnek
• Maguk mögött hagyták Magyarországot – magyar menekültek a nagyvilágban
• Köszönöm, hogy úgy bántál velem, mint egy emberi lénnyel