A XI. kerületi Napraforgó Óvodánál találkozunk péntek délután az Oláh-Koppány családdal, ahová Emma Flóra épp beszoktatásra jár. Az igazság az, hogy rutinos óvodásnak tűnik, nem olyannak, aki még tanulja a közösségi életet, a távolmaradást a szüleitől. Vidáman szaladgál a kapun ki-be, amíg a szülei az óvónővel egyeztetnek. “Emmának nincs szüksége beszoktatásra, hiszen bölcsődés volt, de már ott is mondták nekünk, hogy nagyon ritka az ilyen gyerek, aki nem akkor sír, amikor otthagyják, hanem akkor, amikor haza kell menni” – avat be Oláh-Koppány Andrea, az anyuka, miközben a cserfes kislány Gézának, a fotósnak pózol a festett kőkerítés előtt.
Azonnal barátkozik, fogja a kezünket, vezet a játszótérre. Dehogy vezet, vonszol, húz, ellenállni képtelenség. Lehengerlő kisugárzása pedig még rátesz egy lapáttal. “Emma, elénekled nekünk a Taki bácsit?” – szól utána az anyukája, majd kiderül, hogy a klasszikus, Mókuska, mókuska kezdetű gyerekdalra gondol, csak Emma a múltkor átírta a Szomszédok egyik epizódját nézve, amikor Taki bácsinak épp gipszben volt a lába. Emma trilláz, Taki bácsi, Taki bácsi eltörött a lába…, s közben rohanunk a játszótérre.
Az első gondolatom persze az, hogy a csodába tudnak a nyomában maradni ennek a kis forgószélnek. “Még sosem volt probléma, vannak utasítások, amelyeket tényleg komolyan vesz, meg egyelőre nem gyorsabb nálunk” – mondja Oláh Sándor, az apuka. Sem neki, sem a feleségének nincs pontos diagnózisa a betegségéről. Sanyit még kisgyermekként kezelték félre agyhártyagyanúval, Andi veleszületett mozgássérült. Egyikük állapotára sincs igazán korrekt orvosi magyarázat. Együtt élnek vele, belenyugodtak. Most pedig már valószínűleg idejük sincs belesüppedni a lelki hullámvölgyekbe, Emma Flóra nem hagyja. Most is rohan.
Irigylésre méltó módon valahogy mindig a nyomában vannak és épp a megfelelő pillanatban csípik nyakon, ha kicsit távolabb kerülne. “Ehhez persze az kell, hogy a fél szemünk folyamatosan rajta tartsuk, és mivel általában együtt járunk az utcán, az már kitesz egy egész embert. Még talán sebességben is” – mondja Sanyi, aki hihetetlen ügyességgel és gyorsasággal közlekedik a székével, kicsit a lábával is tudja hajtani.
Andi alig győz a nyomukban maradni. “Volt motoros székem, de sokkal macerásabb, nehezen szállítható, többször le is állt a legnagyobb forgalomban a zebra közepén, így aztán lemondtam róla – magyarázza az anyuka. – Jobban bevált a kézzel hajtós verzió, mostanra meg is izmosodtam hozzá. Azért is jó, ha legalább a felsőtestem edzésben van, mert így sosem esett nehezemre a gyereket emelgetni. Nem mondom, hogy télen nem kellemetlen tekerni a fagyos kereket, meg nem fáradok el, de nem bánom.”
“Mondjuk, az utak lehetnének jobbak, de pesti viszonylatban itt a kerületben még egész jó a helyzet” – mondja Andi, aki teljes állásban a Müpában dolgozik archívumkezelő asszisztensként, félállásban pedig a XI. kerületi önkormányzatnál akadálymentesítési szaktanácsadó. Megtudom, hogy Sanyival szinte a város minden szegletét kipróbálták, mielőtt letelepedtek Újbudán. “Ezt a környéket találtuk a legélhetőbbnek, itt gyalog megközelíthető a munkahelyünk, az óvoda, a bolt a lakásból. Sanyi ide az út túloldalára jár a Budapesti Művelődési Központba, ahol információs és multimédiafejlesztő tartalomszerkesztési munkatárs.”
“Viszonylag jó az infrastruktúra, kiépített az akadálymentesítés, ami nekünk létfontosságú. Az ép embereknek például elég nehéz megszokni, hogy mi csak bizonyos buszokkal tudunk közlekedni, ha épp nem jön alacsonypadlós, akkor várunk. Ehhez pedig az időbeosztásunkat is igazítani kell. Ezért sokkal jobb, ha nem kell tömegközlekedni a mindennapokban. Nekünk egy nagyobb bevásárlás is, mondjuk karácsonykor, több nekifutással valósul meg, mert nincs autónk, annyi csomagot tudunk egyszerre mozgatni, ami a szék hátulján elfér, ezért jól át kell gondolni mindig mindent.”
A házaspárt különösen a gyerek érkezése tanította meg arra, hogy mindent jó előre meg kell tervezni, elő kell készíteni. “Megtanultam például, hogy ha pelenkázni akarok, akkor előre oda kell készítenem mindent, hiszen én nem tudok egy pillanat alatt átugrani a másik szekrényhez, miközben a baba az ágyon vagy a pelenkázón fekszik. Előre gondolkodom, mert muszáj. De ez tanulható és nagyban megkönnyíti a mindennapokat.”
Andiék alkalmasságát a szülőségre a terhesség alatt többen is megkérdőjelezték. “Volt egy néni a szomszédban, aki egyenesen a képünkbe vágta, hogy még ép emberektől is elvesznek gyerekeket, nemhogy tőlünk, akik még magunkat is nehezebben tudjuk ellátni. A családjaink sem voltak túlzottan elragadtatva, amikor kiderült, hogy várandós vagyok. Főleg azért aggódtak, hogy mi lesz, ha a gyerek örökli a betegségünket. Mi úgy voltunk vele, hogy ép embernek is születhet beteg gyereke és fordítva. Nem lehet tudni, mit dob a gép. És ha beteg lett volna, azt is vállaltuk volna.”
Emma Flóra azonban szemmel láthatóan majd kicsattan az egészségtől. Közben némi csúszdázás és barátnős homokozás meg jó pár sztárfotó után a játszótérről a bolt felé vesszük az irányt. Emma pedig épp megpróbál egérutat nyerni, de apukája hamar utoléri.
“Amúgy sok hasonló megjegyzést kaptunk még akkor is, amikor babakocsiban toltuk Emmát. Többször is előfordult, hogy benéztek a kocsiba, aztán ránk, majd ledöbbent arccal megkérdezték, hogy “A maguké?” Egy idő után persze az ember felkészül az ilyesmire, nekem is megvolt a válaszom a hasonló kérdésekre: “Nem, a Quelléből rendeltük.” Aztán ment a bocsánatkérés meg a “jaj, nem úgy gondoltam”. A terhességem alatt még volt, hogy elbizonytalanodtam az emberek buta beszólásaitól, mára megtanultam a helyén kezelni ezeket. Szerencsére a védőnőnk is megnyugtatott, hitt benne, hogy jó szülők leszünk.”
Szemmel láthatóan Emma Flóra is elégedett a sorsával, számára teljesen természetes az, hogy a szülei székhez kötötten élik az életüket. A kislány éppen az apja ölében ülve várja, hogy anyukája is odaérjen a bolt bejáratához. “A gyerekek egyébként sokkal elfogadóbbak, nincsenek előítéleteik, ezért aztán kedvesebbek is. Emma babakorában például úgy közlekedtünk, hogy én toltam a babakocsit, Sanyi meg engem hátulról. A kicsik lelkendezve, nevetgélve mondták is, hogy olyanok vagyunk, mint egy vonat. Őszinte kíváncsisággal és fenntartások nélkül érdeklődnek a másság iránt.”
“Emma egyrészt belenő a helyzetbe, másrészt tudatosan neveljük arra, hogy a másság egyáltalán nem negatív dolog, hogy mi is gazdagabbak leszünk azzal, ha megtanulunk alkalmazkodni hozzá. Egyik karácsonyra például néger játékbabát kapott, és annak is örülök, hogy az ovis csoportba egy autista kisgyerek is jár. Hiszen a világon annyiféle ember él, ezt jó, ha a gyerekek is megtanulják, és nem az ellenkezőjét sugallják nekik.”
“Apa, jó!” – kiáltja Emma, ami annyit jelent, hogy most már jó leszek, csak engedj le az öledből. Bemegyünk a boltba. Szívószálas gyümölcslevet és reggeliző pelyhet válogat a kislány, ő emeli le a polcról a bolti fellépőről nyújtózkodva. Aztán egy pillanat alatt a másik sorban van, és már nyúl is a zsemletárolóba. Sanyi kénytelen egy zacskót letépni neki. Irigylem a türelméért.
“Született apuka – mondja később Andi, mikor már a parkban ülünk, ezúttal mindannyian. Emma Flóra is megpihen kicsit, a zsemléjét majszolgatja. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő a párom. Nagyon jó férj és a legjobb apa. Mintha mindig erre készült volna. Amikor kiderült, hogy anyagi okok miatt nincs más választásunk, vissza kell mennem dolgozni, ő gondozta tovább a kislányt. Emma akkor féléves volt. Mivel lelkileg eléggé megviselt, hogy nem maradhatok otthon a kisbabámmal, nagy segítség volt, hogy legalább tudtam, Emma jó kezekben van.”
“Nekem mindig természetes volt, hogy foglalkozom a gyerekkel. Meg nem is tudnánk máshogy megoldani” – szól közbe Sanyi. Arra a kérdésre, hogy vajon tudatos volt-e a párválasztás, ami a hasonló életmódot illeti, egyértelműen nemmel válaszolnak. “Azelőtt volt mindkettőnknek ép társa is, nem kerestünk tudatosan kerekesszékes párt. Az lehet, hogy nem véletlen, hogy korábban legjobb barátok voltunk, csak később lett szerelem a kapcsolatból. Óvatosan is közeledtünk, nem akartuk, hogy ez a szoros kötelék, amire mindkettőnknek nagy szüksége van, szétszakadjon.”
A pár azt is bevallja, hogy kezdetben családjaik nem rajongtak a komolyra fordult kapcsolatért. “Tudjuk, hogy jót akartak nekünk, féltettek minket, de mi kitartóak és elszántak voltunk. A diplomaosztónkkal egy napra esküvőt szerveztünk titokban. Kész tények elé állítottuk a családokat, és nem is akartunk felhajtást, drága lakodalmat, ajándékokat. Azt sem fogadták túl jól, hogy babát várok, ami nem sokkal az esküvő után derült ki. De mára már látják, hogy jól elboldogulunk. És ha a kistesó jönni akar, boldogan várjuk és fogadjuk majd őt is.”
Közben Emma már bóbiskolva nézelődik, mintha el is csendesedett volna, elindulunk a lakás felé. Érdeklődőm, hogy telik majd a hétvége. “Sanyi most diplomamentő angolra jár szombatonként, engem vár a házimunka. Amúgy szoktunk családos programot csinálni, de inkább a fővárosban maradunk, aminek elég prózai oka van: itt megoldottabb az akadálymentesítés. Jártunk már úgy, hogy vidéken kirándultunk, és jó félórába tellett, ráadásul majdnem hegymenet volt, mire eljutottunk a kisváros egyetlen akadálymentes nyilvános mosdójához, ami a kórházban volt. Nekünk erre gondolni kell, itt meg vannak biztos pontok, például bevásárlóközpontok, ahol nem kerülünk pácba.”
A lépcsőházba érve Emma Flóra még a rendes napi lépcsőzését gyakorolgatja, Gézát is, engem is megjárat egy-egy körre, aztán pár perc múlva már a belső liftajtóból kukucskál és integet kifelé. Ahogy elhagyjuk a házat, megállapítjuk, hogy ez a délután mennyire feltöltött mindkettőnket. És hogy milyen sokat kap ez a kislány ezektől a rendkívüli emberektől. Örültünk, hogy néhány órára mi is részesei lehettünk Emma Flóra és családja életének.