Látsz most belőlem valamennyit?
– Én aliglátó vagyok, ez azt jelenti, hogy bizonyos fényviszonyok között egészen jól meglátok dolgokat. Van, amikor szinte semmit sem látok, de ez nagyban függ a fénytől, napszaktól. Most például látom, hogy valami sötét van rajtad, de a karod, bőröd, arcod, azt már nem látom. A vak, az nem úgy vak, hogy sötétséget lát, hanem elfolyik, elszürkül a kép, mintha egy koszos üvegen keresztül néznél. Fogyó a látásom, ez pedig azt jelenti, hogy az a kevés, amit látok, egyre kevesebb és kevesebb lesz.
Kincső arcát láttad? Direkt nem azt kérdezem, hogy ismered-e, mert nyilván fogtad, simogattad, érzed a vonásait, és mindenkinél jobban ismered az arcát…
– Tudtam, hogy a látásom egyre rosszabb, ezért alkut kötöttem a Jóistennel: engedje meg, hogy a gyerekem arcát még láthassam. Amikor Kincső megszületett, akkor odahozták és megmutatták nekem. A kép fordított volt ugyan, ahogy feküdtem, és felülről a szemem elé lógatták, de én ránézhettem, és a halálomig beleégett az agyamba az a pillanat, ahogyan tágra nyílt szemmel megnéztük egymást. Biztos vagyok abban, hogy értelem volt a szemében, tudta, hogy én ki vagyok, és intenzív szeretetérzés töltött el. Ott, akkor, abban a pillanatban tudtuk, hogy összetartozunk. Utána rohamosan romlott a látásom, de nem panaszkodom, teljesült a kívánságom.
Kincső apukája látó, de gondolom, hogy a kicsivel te voltál itthon egyedül, úgy, mint a legtöbb kismama…
– Persze. Szerencsére minden természetesen zajlott, amit először nehéz volt megoldani, arra előbb-utóbb lett rutin, született megoldás. Kellett például 2 csepp D-vitamint kapnia mindennap babakorában. Na, az kihívás volt! Hogyan lehet két cseppet adni, mikor nem látok? A pipettát tudom használni, csak a pontos mennyiséggel nem boldogultam. Találomra persze ment, de aztán rájöttem a tuti megoldásra: vettem egy régi típusú fémbögrét és abba cseppentettem bele, mert akkor hallottam a cseppek koppanását. Ha valaminek van hangja, akkor az már sima ügy. Amikor jött a foga, akkor kenegetni kellett az ínyét, abban nem volt semmi bonyolult, simán megcsináltam. Lázat mérni is elég nehéz, ha valaki nem lát, szerencsére már lehetett kapni beszélős lázmérőt akkor, így az is ment. Persze a beszélő lázmérő pont tízszer annyiba kerül, mint a sima…
A sírásából hallottad egy idő után, hogy baj van, vagy csak nyűgös, nem?
– Szerintem ezt a legtöbb anya viszonylag gyorsan megtanulja. Azt viszont nehéz volt eldönteni, hogy mekkora a baj. Hallom, ha üvölt, de nem látom a sérüléseket. Emlékszem, egyszer elesett itthon, jó nagyot koppant a feje. Olyan egy-két éves lehetett. Takarítottam, ő meg egy leporellókönyvet nézegetett, szerintem abban botlott el, amikor elindult. Rohantam, kézbe vettem, de nem tudtam eldönteni, hogy azért nedves az arca, mert taknya-nyála egybefolyik és üvölt, vagy véres. A könnyet és a vért könnyű tapintásra megkülönböztetni, de ha az orra is folyik, akkor már nem egyértelmű. Nagyon sírt, én meg halálra rémültem. Rohantam a szomszédba, hogy nézzenek rá, de senki nem volt otthon. Emlékszem, hogy abban a pillanatban nagyon szerettem volna látni! Tél volt, mínuszok, ahogy voltam, papucsban rohantam a rendelőbe vele. Kincsőt betekertem egy takaróba, én pólóban rohantam egy saroknyit, szerencsére nem volt messze az orvos. A hidegtől a kisasszony annyira meglepődött, hogy az üvöltést is abbahagyta. A rendelőben gyorsan megnyugtattak, hogy felrepedt ugyan a szája, de nem vészes, pillanatok alatt elmúlik.
Voltak olyan teendők, amiket átadtál a férjednek?
– Fürdetni imádott, ezért ezt sokszor ő csinálta. A köldökcsonkját is mindig a férjem kezelte, pedig azt én is meg tudtam volna csinálni, de valahogy ez így alakult. Ja, meg a körömvágás! Az is olyan, amit meg tudok oldani, ha kell, de azért így egyszerűbb volt.
Tudtad babakocsiban tolni őt az utcán?
– Á, az nem ment fél kézzel. Vagy a bot, vagy a kutyapóráz volt a kezemben, fél kézzel meg nem lehet irányítani egy babakocsit. Akkoriban volt egy hatalmas vakvezető kutyám, Simon, de hármasban sem boldogultunk a babakocsival. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy magamra kötve tudom őt vinni a legjobban. Próbáltuk a babahátizsákot is, de akkor sem tudtam, hogy mi van vele hátul, mindig meg kellett kérdeznem egy embert, hogy mit lát, jól van a gyerek?
Segítőkészek az emberek? Te mit tapasztaltál?
– Szerintem nagyon kedvesek. Vakon nem teheted meg, hogy nem kommunikálsz, nem kérsz segítséget. Ha valami nem megy, nem látsz, akkor nincs mese, beszélni, kérdezni kell. Nekem ez mindig jól ment.
Jártatok játszótérre?
– Az igazi horror volt! Azt nagyon ritkán csináltuk, mert a közelünkben lévő játszóteret állandóan felbontották, rendbe tették, majd annyira lepusztult, hogy ismét szétverték. Attól nem féltem, hogy homokot eszik, azt gondolom, hogy bizonyos mennyiségű kosz nem árt. Amikor Kincső pici volt, az Örs mellett laktunk, és a közeli játszótéren injekciós tűk és fecskendők hevertek szétdobálva. Rossz hírű hely volt, még szerencse, hogy a lányom gyorsan megtanulta, hogy oda kell hozzám hoznia, amit talál, mert amíg nem veszem kézbe, addig nem tudom megmondani, hogy mi az. Így hozott egyszer fecskendőt nekem a játszótéren, akkor sokáig nem mentünk oda. Kincső nagyon szabálykövető volt mindig, szót fogadott, vele nem volt nehéz boldogulni. Aztán megfűzte az egyik legjobb barátomat, hogy vigye le, akkor meg talált egy halott kábítószerest. Szerencsére akkor már építkeztünk, így gyorsan elköltözhettünk a saját kertes házunkba.
Annak, aki most vállal vakon babát, könnyebb egy kicsit?
– Abban biztosan, hogy vannak gyermekgondozási tanfolyamok kifejezetten vakoknak, ahol mindent megtanulhat a pelenkázástól az öltöztetésen át. Ilyen régen nem volt. De a legtöbb dologra magától kell rájönnie az embernek.
Még egyszer volt egy emlékezetes alkalom, amikor történt egy kis baleset. Nem a gyerek volt a hibás, hanem rossz információt kapott. A nagyszülők vettek neki egy babaházat, amiben volt minden, még műanyag kenyérpirító is, belerakható kenyérrel. Ez egy kétcentis kis műanyag lapocska volt, és a gyerek megkérdezte a mamától, hogy mi ez? Mire anyám azt válaszolta, hogy pirítós kenyér, na, erre a gyerek bekapta a szájába, és majdnem lenyelte, de szerencsére időben kikotortam a szájából, bár támadt egy kis riadalom.
Van olyan, amiben te segítesz anyának? – fordulok Kincsőhöz.
– Hát, a ruhaválasztásban néha szoktam segíteni! A múltkor is egy meggyszínű nadrágban ment el dolgozni, rózsaszín felsővel. Az nagyon gáz, de nem láttam, ezért nem tudtam szólni.
– A tanulság: aki vak, ne vegyen tök ugyanolyan gatyából kettőt úgy, hogy csak a színük különbözik, mert én mindvégig azt hittem, hogy a fekete van rajtam, de mivel pontosan ugyanolyanom is van bordóban, ezért kiderült, hogy tévedtem – veti közbe nevetve Zsuzsa.
– A hivatalos leveleket is én olvasom fel anyának, ha ilyet kapunk. De ő mindent megcsinál nélkülem is, megoldja általában. Azt szeretem legjobban anyuban, hogy bevállalós! Például olyan színűre festette az egyik szobánk falát, amit más anya szerintem nem csinálna meg. Meg egy csomó mindent lehet vele csinálni, mindenben benne van.
Milyen közös programjaitok vannak?
– Hú, sok minden. Megyünk múzeumba, koncertre. Bárhova.
Hogy mentek múzeumba, mármint festményeket hogyan néztek?
– Általában többen megyünk, és akkor figyelek a tárlatvezetőre, és valaki mindig elmondja nekem, hogy mi látható a képen. Arra odafigyelek, hogy ilyen helyre több látóval menjek, ne csak Kincsőnek kelljen közvetítenie. Bár szerintem ő kifejezetten élvezi. Amikor itthon tévézünk, akkor is folyamatosan közvetít, ha nem kell, akkor is. Sokszor civakodunk is, hogy akkor kapcsoljuk ki a tévét, ha beszélni akarsz, mert így nem hallom a tévét. Moziba csak azért nem szoktunk menni, mert Kincső nem szeret, inkább itthon tévézik. Amikor kicsi volt és mentünk az oviba, azt mindig nagyon szerettem, nekem olyankor él az utca, ha velem van, és magyaráz. Be nem állt a szája, csacsogott, hogy most egy kutya kidugta az orrát a kerítésen, hogy egy néni morcosan néz az ablakból, kinyílt egy színes virág a sarkon, vagy felénk biciklizik egy bácsi. Igazi kommentátor, és olyan klasszul ír le mindent, hogy szinte látom.
Milyen nehézségek akadnak a mindennapokban?
– A nagybevásárlás egy hipermarketben például nagyon nehéz, mert tömeg van, és semmit sem találok. Muszáj lenne ott intéznem, mert sokkal olcsóbb, mint a kis közértekben, ahol ismernek és segítenek mindent összeszedni, de nehéz kifizetni. Szerencsére már van házhoz szállítás és akadálymentes a honlap, így én is tudok egyedül plázázni. Ezt nagyon élvezem, egyedül szörfölök, válogatok a tejek között, csak sokba kerül a szállítás. Aztán van olyan telefonom, ahol eleve akadálymentes minden, felolvassa az e-mailt, az sms-t, vannak applikációk ingyen, ami sokat segít, például a pénzfelismerő program. Az üzletben – fizetéskor – a fémpénzeket meg tudom különböztetni, de a papírt tapintásra nem, ott nincs idő a pénzfelismerő használatára, de itthon nagy segítség. Így rendet tudok rakni a pénztárcámban, mindent a helyére teszek. Imádok bútort is venni, ezt is egyedül intézem sokszor, még nem fogtam mellé.
Kroll Zsuzsa és 12 éves lánya, Kincső nagyon szórakoztató páros: éppen olyan jól tudnak hülyéskedni, mint civakodni. Az az érzésem, hogy vidám kis családot alkotnak ők hárman, Csiki cicával, aki szintén családtag, sérült lába ellenére pacsit ad Kincsőnek, hízeleg, dorombol. Zsuzsát arról faggatom, milyen volt vakon felnevelni egy gyereket, milyen nehézségekkel szembesült, amikor egy pici babát kellett ellátnia.
A férjemmel már 5 éve nem élünk együtt, de nagyon jóban vagyunk, és az a húsz év, amit együtt töltöttünk, szép emlék. Büszke vagyok rá, hogy még ma is rácsodálkozik arra, ha valamire azt mondom, hogy nem látom, mert ő ezt valahogy nem vette észre. Akkor ez azt jelenti, hogy jól helytálltam, mindent megoldottam.
Van olyan, amire nem tudod megtanítani Kincsőt?
– Sminkelni, azt nem tudok, de szerintem jobb is, majd megtanulja mástól. Nem a vakságom miatt nem tudom például megtanítani őt arra, hogy ne tolja el az idejét, hanem a fontos dolgokat csinálja meg először, aztán jöhet a szórakozás. De remélem, hogy egyszer majd ez is menni fog! Az a fontos, hogy jó ember legyen, helyesen ítéljen meg dolgokat, szerintem ez sikerül, jó úton haladunk.
Még több cikk hasonló témában az NLCafén:
- 15 kép bizonyítja, hogy a gyereknevelés nem rózsaszín felhőbe burkolt vattacukor
- “A fiam felkapott székestől, és felvitt a lépcsőn a szülőire” – anyák kerekesszékben
- 10 hülyeség, amit a látó emberek kérdeznek a vakoktól