Hol töltötted a gyerekkorodat?
Három hónaposan kerültem intézetbe. A csecsemőkorra nem emlékszem, az óvodás éveimben Baktalórántházán éltem, alsóban Berkeszen, majd egy évet Tiszadobon, a felső tagozat többi évét Pétervásárán, a középiskolás éveket megint Tiszadobon. Pétervására egy kisebb közösség volt, csak nyolcvan gyerekkel, a többi mind nagy mamutintézmény, 300-400 fősek. Úgy éltünk, mint Maugli a dzsungelben. Én szerettem minden otthonban lenni, bár Berkesz picit kegyetlenebb volt, pár alkalmatlan nevelő veréssel oldotta meg a dolgokat.
Nagyon sokat költöztél. Vihettél magaddal valamit?
Úgy emlékszem, semmi holmit nem vihettünk magunkkal. Kiszámíthatatlan volt, kit mikor visznek át máshova. Egyik nap elvittek Tiszadobra ötödik osztályban, aztán egy év múlva megint robbantották az osztályt, és 2-3 fejenként szétdobtak minket máshova.
Hányan laktatok egy szobában?
Pétervására komfortosabb volt, ott csak hatan, a többi helyen 14-20 fő lakott egy szobában.
Ennyi költözés közepette mi jelentette a biztonságot?
A természet. Akkor még nagy kastélyokban voltak az intézetek, ez sokat kompenzált. Vagy hogy sok gyerek élt együtt, és annyiféle személyiség. Együtt felfedeztük a természetet, együtt hülyéskedtünk. Egy-egy nevelőben pedig megtaláltuk a pótanyai szeretetet, hozzájuk is lehetett kötődni, sok szerencsés találkozásom volt egy-egy nevelővel.
Gondoltál arra gyerekként, miért vagy állami gondozott?
Nem. “Amiről nem tudsz, nem fáj”, szoktam mondani. Ha felmerült, csak akkor, ha valakit kivittek a szülei, vagy csomagot kapott. Akkor megfordult bennem, hogy neki van szülője. Engem senki sem látogatott.
Felmerült, hogy örökbe fogadnak téged?
Erről mi lemaradtunk. Berkeszről átkerültünk Tiszadobra, és utána hallottuk, hogy a berkeszi állami gondoskodásban élő gyerekeket a holland szülők megcélozták. Gyerekként mondtam is, hogy kár, hogy engem nem fogadtak örökbe, milyen jól jártak volna velem, szépen rajzolok, szépen festek, jól viselkedek. Aztán később azt mondtam: talán így volt jobb. De sok rosszat is hallottunk nevelőszülőkről, aki dolgoztatták a gyerekeket.
Nincs benned harag, hogy neked nem jutott család?
Én elkönyveltem a dolgokat, nem bánt, nem rágódom rajta, anyámra sem haragszom. Ez persze nem jelenti, hogy érzelemmentesen éltük le az életünket. Tartjuk a kapcsolatot volt társakkal, időnként átbeszéljük. Vannak előítéletek, hogy gyökértelenül nőttünk fel, apa, anya nélkül. Ezen rágódik az ember, gondolkodik, hogy hogyan működik.
Megkerested a szüleidet?
Anyámat megkerestem, apámra nem vagyok kíváncsi. Aranka néninek szóltam (Illésné Áncsán Aranka, a tiszadobi otthon volt vezetője), ő elindított egy szálat, és a nagybátyámon keresztül megtaláltam anyámat. Beszélgettünk, túl sokat nem tudtunk beszélni, mert szegénykém alkoholista. Kétszer találkoztunk, aztán mondtam, hogy köszönöm, elég volt. Jó, hogy megtörtént, láttam őt, a helyzetet, az élettársát, hogy alkoholista. Nekem ez elég. Nekem van egy utam, ebbe ő most nem fér bele.
Testvéreid vannak?
Édestestvérem nincs, féltestvérem rengeteg van.
Hogy sikerült kitörnöd Tiszadobról?
Az úristen segített. Önerőből kevés lettem volna, hiába voltam jó magaviseletű gyerek. Sokszor jöttek éjjel a barátaim, hogy menjek velük betörni, de engem nem érdekelt.
Mikor kezdtél rajzolni?
Óvodás koromban. Hatodikos koromban kialakult, hogy grafikus szeretnék lenni. Itt működött szakkör a művházban, vittek alkotótáborba, mentünk kirándulni, kiállításokat nézni.
Nem érezted hátránynak a pályán az indulásodat?
Nem, soha. Az egyetemen nem volt annyi információs tudásom, mint a társaimnak, akik művészeti középiskolába jártak, vagy a szüleik úgy nevelték őket. Én szobafestő szakmunkásnak tanultam, utána tettem le a gimnáziumi érettségit, nulláról kerültem be az egyetemre, mindent ott kaptam.
Mikorra sikerült behozni a tudásbeli hátrányokat?
Egyetem után pár évvel.
Milyen volt az állami gondozásból az egyetemi közegbe bekerülni?
Nagyon jó volt, szerettem az egyetemet, csupa jó tanárom volt. Nem éreztem, hogy megkülönböztetnek, sőt, páran azt hitték, hogy külföldi vagyok. Ugyanakkor ebben az időszakban, Budapestre kerülve tudtam meg, hogy cigány vagyok.
Hogy jöttél rá?
Kilogikáztam. Előítéletekkel szembesültem, nem engedtek be rendezvényre. Ez elgondolkodtatott, hogy mi a probléma. Addig nem tudtam magamról, hogy cigány vagyok, az intézetben ez nem volt téma. Ez aztán meghatározó tudás lett a számomra, az identitásomról nem tudva nőttem fel, és később nagyon fontossá vált, hogy legyen valakinek identitása.
Én egyszerre vagyok cigány és magyar is, mindkettőt fel kell vállalnom. Én mint művész csak úgy tudok igazán helyt állni a cigányság és magyarság kulturális értékrendjében, ha ezeket egyformán gyakorlom. A tudatosság a lényeg. Van egy gyökértelenségem, de foglalkozom magammal, hogy ki fia-borja vagyok, ez ad egy alapot, hogy helyreállítsam magamban a lemaradást. Állami gondozott vagyok, cigány, gyökértelen, ami majdnem a Taigetosszal egyenlő… Nincs semmim – akkor építsük fel, én ki vagyok, itt élek Magyarországon, és felzárkóztatom magamban mindkét identitást.
Foglalkoztat a cigányságom, de nem jelenti, hogy állandóan ezen gyötrődöm. De azt gondolom, ha ezt alkotóként kimondom, akkor segítek a következő generációnak. Egy képzőművésznek az is a feladata, hogy párbeszédet nyisson képeken keresztül. Egy tájkép, egy csendélet is gyönyörű, de nekem felelősségtudatom van, hogy úgy is alkossak képeket, hogy feszegessek határokat, társadalmi problémákról egyfajta életrajzot mutassak, gondolkodtassak. De ez nem fáj, élvezem.
Mennyi idő volt az eszmélésed után, amíg ez megjelent a képeiden?
Ez egy állandó folyamat. Van egy magja, hogy rendbe teszem ezt a kérdést magamban, aztán egy pulzálás is, hogy hogyan működtetem. Le kellett ülepednie bennem. Ez pár év volt.
Az iskolai művészettörténet oktatásban nem emlékszem, hogy bármilyen cigány művészről tanultunk volna. A képeidben te mintha végigmennél ezen a hiányzó cigány művészettörténeten. Festettél bibliai jelenetet cigány feldolgozásban, impresszionista és konstruktivista festményt, Andy Warhol-interpretációt, lerajzolod a Himnuszt, de nem a cigány himnuszt, hanem Kölcseyét. Ez tudatos program?
A tudatosság jelen van, de a zsiger is működik.
Én magyar nevelést kaptam az intézetben, és hamis lenne, ha én csak cigányrózsás, szoknyás, pörköltes képet festenék.
Kezeltem cigány közgyűjteményt, rengeteg ilyen kép van, és ez jó, ők ezt hozzák magukkal, ők cigány apával, anyával nőttek fel. Én ezt nem tudom hozni, miért kamuzzak folklorisztikus témákkal? Olyan témákat választok, ami én vagyok, és európai világnézeti kérdéseket, mint a kisebbség, többség, vallás, szerelem, harc, ezek mindenkit érdekelnek. És ebbe csempészem be a cigány identitásomat, nem erőszakosan, ahogy én húszévesen kaptam. Egyik visszatérő témám a Cigányasszony tánca az angyallal, ami a bibliai Jákob harca az angyallal feldolgozása, ezt számos formában megfestettem már, és köztéri szoborba is szeretném önteni. Ha háromévesen tudom meg, hogy cigány vagyok, akkor lehet, hogy a hagyományos cigány témákat festeném meg.
Balogh Tibor honlapját itt találjátok meg.
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól:
- “Anyámnak nagy teher volt öt gyereket felnevelni egyedül”
- Kedves szüleim, jó lett volna, ha fontosabb vagyok nektek, mint az alkohol.”
- “Anyám hozott be, hogy csak nyaralni jövünk.”
- “Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem.”