Talán nem mindenki tudja, de van az országban egy egyetem, ahova akár már az alsó tagozat után lehet jelentkezni. Ehhez “csak” egyvalamire van szükség: kivételes tehetségre egy adott hangszeren. A Zeneakadémia “rendkívüli tehetségek osztályáról” van szó, ahol a legfiatalabb diák ma a 12 éves Gaál Julianna, aki tízéves kora óta tanul itt. “Osztálytársa” többek között a 17 éves nővére, Eszter is, ő 13 éves kora óta előkészítős. Mindketten hegedűművésznek készülnek. Mellesleg szüleik mozgássérültek.
Ebbe a különleges osztályba évente mindössze egy-két diákot vesznek fel, a jelenlegi osztálylétszám 17 fő. A választott hangszer a hegedű mellett lehet zongora, cselló vagy gitár is. Minden egyes tanulóval külön tanár foglalkozik, persze egy sor zeneelméleti kurzuson is muszáj részt venni. A képzés mellett pedig a normál tananyaggal is haladni kell egy általános, illetve egy középiskolában.
Ameddig le nem feküdtek, addig hegedültek a gyerekek
A hetedik kerületben járunk, a Gaál család otthonában. A hangulatos földszinti lakásban elsőnek az tűnik fel, hogy a falon mindenhol festmények lógnak. Kiderül, hogy a lányok édesanyja festette az összeset. Ma is festene, ha meg tudná engedni magának a vásznat, a festékeket. Tünde citerán is játszott, talán ezért lettek tehetségesek a lányok is a zenében.
“Julcsi már hároméves korában hegedült mindenen, ami csak a keze ügyébe akadt, mivel Eszti ekkor már zeneiskolába járt – meséli Gaálné Beregszászi Tünde, Julcsiék édesanyja. – A negyedik szülinapjára kapott egy kisméretű, olcsó kínai hegedűt a nagymamájától. Egyik hang sem volt bejelölve rajta, mégis hamarosan tisztán játszotta a Süss fel napot.” “Ameddig le nem feküdtünk, addig hegedültünk – szól közbe nevetve Eszti, Julcsi nővére. – Emlékszem, úgy kellett sokszor este 10-kor ágyba zavarni minket.”
Évente egy-két embert vesznek fel a Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztályába. A Gaál családban mindkét lánynak sikerült a bravúr. Ráadásul úgy, hogy mozgássérült szüleiknek kellett megteremteni ehhez a feltételeket. Hihetetlen vagy sem, igaz történet következik.
Egyértelmű volt, hogy Julcsi zenei képzését is minél hamarabb el kell kezdeni. Annak ellenére, hogy a felvétel négy és fél éves korban még egyáltalán nem minden zeneiskolában magától értetődő, a család talált egy helyet, ahova a kislányt be lehetett íratni.
“Nyolcéves volt Eszti, amikor hallottunk a Zeneakadémia különleges tehetségeket fogadó osztályáról – folytatja Julcsiék édesanyja. – Már a zeneiskolában kiemelt tehetségnek számítottak, ezért hamar magántanuló lett mindkét gyermek. Először Esztit vették fel az előkészítőbe, majd két évre rá Julcsit is, tízévesen.“
A 12 éves Julcsi a zenei fejlődésében most ott tart, ahol a 17 évesek
“Nagyszerű érzés kivételes tehetségekkel foglalkozni – mondja Kertész István, aki a Gaál testvérek tanára a Zeneakadémián. – Ők ugyanis általában is érettebbek, mint a kortársaik. Vagyis nemcsak a zenét élik át mélyebben, más az egész gondolkodásmódjuk is. Mondok nekik egy utasítást, amit nemcsak végre hajtanak, hanem hozzáteszik kreatívan a saját elképzelésüket.” A tanár úr szerint a kivételes zenei tehetségek általában is intelligensebbek, mint a korosztályuk tagjai. “Sokkal könnyebben tanulnak az iskolában – folytatja –, bár tény, hogy a tanárok is rugalmasabbak velük, hiszen a gyerekek sokat hiányoznak. Volt olyan diákom, aki ugyan kettesekkel, hármasokkal végezte el a középiskolát, majd könnyedén leérettségizett, kitűnő eredménnyel. Vagyis amikor kicsit többet foglalkozott a tanulással, azonnal a legjobb eredményt produkálta.”
A tanár úr szerint Julcsi a zenei fejlődésében most ott tart, ahol a 17 évesek. Nővére az akadémisták szintjén hegedül. “Elvileg nem lehetetlen, hogy ezt a különbséget az egyetem végére néhány kortársuk behozza, de a többségüknél mindig is ügyesebbek lesznek” – mondja.
Julcsi életében minden nap, minden perc a zenéről szól. A Zeneakadémián is vannak tanórák, amikre készülni kell, nem beszélve a napi többórás gyakorlásról. Ehhez jön még a többi tantárgy tanulása, a félévi és az év végi vizsgák az általános iskolában és az akadémián. Na és a koncertek, a fellépések… A hazai és nemzetközi versenyeken szerzett díjaikat hosszasan lehetne felsorolni.
Elveszett gyerekkor?
“Sokan mondják, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs igazi gyerekkoruk, és ebben van is valami, de ez a gyerekek saját döntése – mondja Kertész István. – Tény, hogy naponta legalább négy órát kell gyakorolniuk ahhoz, hogy egyenletes legyen a fejlődésük, de nekik a zene jelent mindent, így tapasztalataim szerint ez számukra egyáltalán nem teher. Valójában akkor lennének boldogtalanok, ha nem foglalkozhatnának ennyit a zenével. Tény, hogy kockáztatnak. Hiszen az összes zeneakadémista szólista akar lenni, ugyanakkor ez csupán néhány százalékuknak sikerül. Hogy ez min múlik? A technikai tudás értelemszerűen kevés. Kell valamiféle extra belső energia, extra tűz, valamiféle képesség az érvényesülésre. Ebben sokat segíthet a család, különösen ha a szülők is zeneművészek, de azért ez utóbbi nem alapfeltétel.”
Évente egy-két embert vesznek fel a Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztályába. A Gaál családban mindkét lánynak sikerült a bravúr. Ráadásul úgy, hogy mozgássérült szüleiknek kellett megteremteni ehhez a feltételeket. Hihetetlen vagy sem, igaz történet következik.
Koncertek, járkálás, kézmosás
A tanár úr szerint minden koncert, verseny egy-egy ugrást jelent a zenei tehetségek fejlődésében, hiszen ezekre a fellépésekre rengeteget kell készülni, és itt már apró nüanszok döntenek. Meglepő vagy sem, a gyerekek sokkal bátrabbak, mint a nagyok. “A kisebbek szinte egyáltalán nem izgulnak a koncertek előtt, pedig egy-egy szereplésen több órán keresztül hegedülnek a zsűri előtt. A lámpaláz a kamaszkorral érkezik meg. Talán addigra jobban érzik, hogy mekkora a tétje egy-egy szereplésnek – magyarázza. – Többségük fiatal felnőtt lesz, mire igazán megszokja a rivaldafényt. A dolog ugyanakkor természetesen kétélű, ahogy általában minden versenyhelyzet. És az is igaz, hogy ezek a kihívások siettetik a fejlődést, amit utol kell érni lelkileg.” Ez utóbbiban rengeteget segíthet a tanár, bár Kertész tanár úr szerint a különleges tehetségekkel nem kell máshogy bánni, mint a “konzisokkal”. “A művészpalánták amúgy is érzékenyek, ezért általában nagyobb empátiával és megértéssel kell közelíteni feléjük.”
“A koncertek előtt egy-két órával már nagyon nagy az izgalom – ismeri el Eszter. – Ilyenkor járkálok fel-alá, és vagy hússzor kezet mosok. Ebben a hőmérséklet a lényeg. Az sem jó, ha túl meleg a víz, mert akkor utána könnyen izzadni kezd a tenyerem, de az sem jó, ha hideg, mert akkor elgémberednek az ujjaim. Szerencsére egyre több technikám van arra, hogy lenyugtassam magam. Egy kis izgulás pedig csak kell, különben elmarad az eksztázis, ami pedig sok darabhoz elengedhetetlen.”
Eszternek szintén reggeltől estig zeneórái vannak. A zene mellett a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola magántanulója. A lényeg persze az ő esetében is a gyakorlás. “A darabok nagyon nagy koncentrációt igényelnek. Iszonyúan összetettek – magyarázza. – Előfordul, hogy álmomban is azon jár az eszem, hogy hogyan kellene még csiszolni az előadásmódomon.”
Vajon mit csinálnak a lányok, amikor nincs komolyzene? A kérdésre Eszter meglepetten rám néz, gondolkodik. “Olyan nincs – válaszolja végül nevetve. – Szilveszterkor is Bachot hallgattunk a barátaimmal. Az általános iskolában még kilógtam a sorból, de a mostani suliban már nem számítok különcnek. Nagyon jó a közösség itt is és a Zeneakadémián is” – mondja. Julcsi pedig helyesel.
Borongós napok
A nehézségekről kérdezem a szüleit, Tünde szerint nehéz néha a lányok szélsőséges érzelmi hullámait kezelni. “Előfordul, hogy Eszter több napra kiborul, ha nem megy úgy egy darab, ahogy szeretné – mondja. – Időnként egy-egy mű borongós hangulata is rám átragad” – teszi hozzá Eszter.
“Mindennél rosszabb az az érzés, hogy többek között a mozgássérültségünk miatt nem tudunk mindent megadni a gyerekeknek – mondja Gaál Miklós, a lányok közgazdász édesapja. – Jó lenne elmenni néha kirándulni például. Ráadásul a bevételünk a rokkantnyugdíjunkból nem fedez minden költséget. Márpedig a hangszerek karbantartása és a külföldi fellépések hatalmas összegeket emésztenek fel. Ideális esetben sikerül egy-egy pályázaton nyernünk, de azért erre nem mindenben tudunk alapozni. Tartalékot sem tudunk gyűjteni a lányok továbbtanulásához.“ “Van abban jó is, hogy tolószékhez vagyunk kötve – válaszolja Tünde szelíden. – Így ugyanis mindig itt tudtunk lenni, amikor a lányok valami miatt összeomlottak, és szükségük volt a támogatásunkra.“
Eszembe jut a Karmák c. filmsorozat egyik videója, amin az akkor kilencéves Julcsi ezt találta mondani: “Szerintem azért vagyunk különlegesek, mert a szüleink is azok.“ Felidézem neki, mosolyog. “Nem emlékszem – válaszolja –, de lehet, hogy ezt mondtam, mert most is így gondolom. Anya és apa igyekezetén múlt, hogy így tudunk hegedülni. És a Jóisten áldásán. Igen, szerintem azért tudok így játszani, mert Isten azt szeretné, ha neki hegedülnék. Neki és az összes embernek.“ “Nagyon sok gonoszság van a világban – teszi hozzá ehhez Eszter. – Szeretnénk, ha legalább arra a kis időre, amíg játszunk, elfelejtenék az emberek összes szomorúságukat.“