A zene kamaszként van ránk a legnagyobb hatással. Ez az a kor, amikor úgy érezzük, hogy egy dal csak hozzánk szól, csak a mi érzéseinket közvetíti, és úgy érezzük, hogy egy jó dallal ki tudjuk üvölteni a fájdalmunkat a világból. Ez az érzés azonban a legtöbb felnőttből eltűnik, és egy dal már csak dal marad. Ugyanakkor valahol mélyen legbelül mindannyian szeretnénk újra olyan erővel és annyi érzéssel kapcsolódni egy slágerhez, mint ahogy azt tizenéves korunkban tettük, de többnyire nem sikerül. Ilyenkor szokták sokan azt mondani, hogy ez azért van, mert az új zenék már nem sokat érnek, és régen minden szebb volt, de az igazság ennél sokkal fájdalmasabb: egyszerűen csak megöregedtünk. A Sing Streetet nézve azonban sikerült minden rám rakódott évet magam mögött hagynom, és újra átélnem, hogy milyen az, amikor a zene erőt és hitet ad, felszabadít, sőt hovatovább életcélként jelenik meg, márpedig egy filmtől nem is várhatnék ennél többet.
Vidám és szomorú
Dublinban járunk a nyolcvanas években. Az ír város akkoriban nem volt egy vidám hely. Tömeges volt a munkanélküliség, és aki csak tehette, lelépett onnan, hogy Londonban találjon munkát. Itt él szüleivel és két testvérével Conor, akit a film elején rögtön egy gitárral a kezében láthatunk a szobájában ülve, ahogy épp ugyanazokat a szitkozódó mondatokat alakítja dalfoszlányokká, amit a szülei a konyhában veszekedve vagdosnak egymás fejéhez. Egyszerre vicces, és egyszerre nagyon szomorú ez a pillanat, és ez a hangulat – ahogy a filmben ki is mondják – a Sing Streetet nézve végig velünk marad. Mert lehet bármennyire szar a helyzet odahaza a családban, utálhatjuk bármennyire az iskolát, mégis csak kamaszokról van szó, akik előtt még ott áll az egész élet teli lehetőségekkel, és ez az a kor, amikor még hajlamosak vagyunk elhinni, hogy belőlünk még bárki lehet. Épp ezért Conort sem húzzák le a szomorú mindennapok, sőt még az sem, amikor a szülei kénytelenek átíratni őt egy egyházi fenntartású iskolába, ahová a város legrosszabb gyerekei és semmirekellői járnak, és ahol a papok veréssel próbálnak fegyelmet tartani. Ez eddig elég szomorúan hangzik, csakhogy a Sing Street pont arról szól, hogy legyen bármilyen pocsék a helyzet, jó zenékkel, jó barátokkal és egy kis szerelemmel a legnagyobb bajban is az élet császárának érezhetjük magunkat.
Megtalálni a hangunkat
Conor életében akkor jön el a nagy pillanat, amikor a suli előtt meglátja lébecolni a csodaszép Raphinát. A lány idősebb nála, és láthatóan nem egy ligában játszanak, mégis imponál neki, hogy a fiú meg meri őt szólítani. Mivel épp nem jut jobb az eszébe, azt hazudja, hogy van egy zenekara, és az első daluk klipjéhez keresnek egy szép lányt, ami tökéletes ürügy arra, hogy elkérje a telefonszámát. Csakhogy ahhoz, hogy ne égjen be teljesen, ezután tényleg alakítania kell egy bandát, amihez az iskolában toboroz, és egy meglepően profi bagázs áll össze néhány nap alatt.
A film azt a pillanatot ragadja meg nagyszerűen, amikor hosszú idő után végre olyan emberekkel vehetjük körbe magunkat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi, és ugyanaz érdekli őket. Conor világa valósággal kinyílik, amikor megalapítják a Sing Street zenekart, és a film nagyon vicces jelenetekben mutatja be a folyamatot, amíg sok ismert zenekar másolásától – főhősünk szinte minden új lemez meghallgatása után öltözködési stílust és frizurát vált – eljutnak odáig, hogy megtalálják a saját hangjukat. Öröm látni, hogy az összes gondolatát és érzését ki tudja adni magából a dalíráson keresztül, a film pedig nemcsak ezeket az új barátságokat mutatja be nagyszerűen, hanem a srác bátyjával való kapcsolatát is. A Jack Reynor alakította Brendan igazi apa helyetti apafigura, aki a saját feladott álmait látja megvalósulni az öccsében, ezért teljes mellszélességgel mögé áll, és ezt megható látni.
Egyszerű, mégis összetett
Nem tudom, hogy John Carney rendező hogyan csinálja, de az Egyszer és a Szerelemre hangszerelve után ismét egy olyan történettel állt elő, ami a film nyelvén tudja ünnepelni a zene szeretetét és személyiségformáló hatását. A sztorijai mindig pofonegyszerűek, és tényleg csak arról szólnak, hogy a zene hogyan képes kapcsolatot teremteni az emberek között, de ezt mindig olyan sallangmentesen és őszintén tudja bemutatni, hogy attól leesik az állam. A Sing Street emellett tökéletes esszenciája a nyolcvanas éveknek nemcsak zeneileg, hanem világában és hangulatában is, és teli van a korszak popkultúrájára tett olyan utalásokkal, ami végtelenül szerethetővé teszi a filmet.
A tinédzserkori lázadást is megkapjuk egy csodás iskolai báljelenet során, amikor a bulizós zenekar tagjai bohócot csinálnak az iskolaigazgatóból, és bár a végkifejlet happy endje nyilván elemelkedik a valóságtól, a film annyira jó hangulatba kergetett, hogy még ezt a minimálgiccset – valamint azt, hogy a zenekar dalai egyszerűen túl profik egy iskolai bandához – is teli szájjal vigyorogva fogadtam. A Sing Street talán történetében egyszerű és kiszámítható filmnek tűnik, de annyi érzékeny témát érint (iskolai zaklatás, első szerelem, válás, popkultúra, erőszakkal nevelés, apakomplexusos lány, kamaszkori lázadás…) okosan, bölcsen és cseppet sem szájbarágósan, hogy ettől az élmény nem suhan csak úgy át rajtunk, hanem a szívünk mélyén velünk marad, és szívesen térünk vissza hozzá újra meg újra (magyarul: ez egy többször nézős film).