Akkor még – okostelefon híján – csak a számítógép volt a kapcsolattartás eszköze. Éjfél után kezdődött a beszélgetés, és hajnalig tartott. A lányom lila karikás szemei ellenére is halálosan szerelmes volt. Annyira, hogy elkezdett portugálul tanulni, majd következő évben ki is ment egy egész nyárra. Ragyogva, barnára sülve tért haza, portugálul köszönt, majd bejelentette, hogy ősszel ellátogat hozzánk a “szerelem”, egyébként pedig elhatározta, hogy Portugáliában fog egyetemre járni.
“Többszörös sokk ért, de én kitartóan mantráztam magamban, hogy támogató anya vagyok, én sok mindent megértek, és egyébként is, a szerelem mindenhol utat tör magának. Eszembe jutott az én lángoló szerelmem a lányok édesapjával, hiszen mi sem ismertünk lehetetlent.”
Akkor még nem sejtettem, hogy az elkövetkezendő időszakban több külföldi fiút kell majd megismernem és elfogadnom. Németet, portugált, franciát és kanadait, akiknek nem beszéltem a nyelvét.
“Nem tudtam még akkor, hogy ki kell alakítanom magamban a megismerésnek egy egészen eltérő módját. Nem tudtam, hogy nem a beszélgetésekből fogom megismerni a más kultúrából érkező fiúkat, hanem csakis a lányaimra kell figyelnem, arra, hogy milyennek látom őket.”
És akkor megérkezett Bruno…
Megérkezett azokkal a hatalmas érzékeny szemeivel. Nem láttam még ehhez foghatót. A tekintetében láttam a szerelmet, az érzékenységet és a világ összes fájdalmát. Mindenszentek reggelén fekete öltönyt viselt, vörös nyakkendővel, így tisztelgett a halottaink előtt. Nem azért, mert ő olyan puccos fajta, hanem azért, mert Portugáliában ez így szokás. Figyeltem a nézését, és láttam a tekintetében az érzéseit. Portugálul nem beszéltem, de készítettem neki aranygaluskát. Ez volt a mi nagy beszélgetésünk.
A portugál nyár után mégsem jött az ottani egyetem. A távolság felőrölte a szerelmüket. Sírás, epekedés, düh lett úrrá a szerelem tetőfokán, én meg nem készítettem többé aranygaluskát.
Jött egy hosszú francia szerelem
A lányom francia egyetemen tanult, én pedig itthon tanultam meg azt, hogy képes legyek elviselni a gyerekem hiányát. Féltettem őt egyedül kint, éppen ezért nagyon örültem annak, hogy van mellette egy fiú, aki vigyáz és figyel rá. Megtanultam, hogy Mick, mint az összes francia, salátákon és kagylón él, szereti a sálakat a nyakára tekerni, utálja a darabos bablevest, és mínusz húsz fokban is egy tavaszi félcipőben jár, összefagyva. Ha jöttek haza, gulyást főztem, és nyársaltunk, megmutattuk neki Hollókőt. Korcsolyáztak a műjégpályán, és sétáltak a Várban. Imádtam a francia nyelvet hallgatni, mert érzéki. Tanítottuk Micket a magyar szavakra, aztán meg sírva nevettünk az én francia kiejtésemen.
“Mert elkezdtem franciául tanulni, hogy majd az unokámmal megértessem magam. Mert el tudtam képzelni őket együtt, és azt is, hogy milyen lesz a kis unokám.”
Ennek ellenére mégis van olyan, hogy az ember azért imádkozik anyaként, hogy legyen vége. Szomorúnak látja a gyerekét, már nem hallja a bársonyos nevetését. Azért rimánkodik, hogy ne húzzák, mint a rétestésztát, mert ez nem vendégség, hanem egy életre való elköteleződés.
Aztán jött Kanada, az újabb szerelemmel együtt.
Milyen az, amikor ez embernek okos lányai vannak? Olyan, hogy egyszer csak azt mondja az egyik: “Anya, Ausztráliába, Japánba és Kanadába pályáztam doktori ösztöndíjat.”
Nem tudtam, melyikért szurkoljak.
“Persze az is eszébe jut egy anyának, hogy milyen messzire kell majd azért utaznia, hogy az unokáját láthassa, és az is foglalkoztatja önző dög módjára, hogy mi lesz vele, ha öreg lesz.”
Mindez úgy történik a lelkében, hogy közben boldognak és büszkének érzi magát akkor is, ha a lánya a világ másik végén találja meg élete párját, és ott képzeli el az életét. A messzi Kanada nyert, ezért elérkezett az az idő, amikor meg kellett tanulnom, hogy évente maximum kétszer látom a lányomat.
“Nem szeretek számolni, mert ha szorzok, hogy hány évszer kettő, akkor kevésnek tűnik ez a szám, és félelemmel tölt el. Azzal vigasztalom magam, hogy ha itthon lenne, lehet, hogy akkor sem találkoznánk sokkal többet.”
De ez csak önáltatás. A távolság lemondásokkal jár. Például azzal, hogy amikor otthont teremt és berendezi a lakását, akkor én nem lehetek ott, nem mehetünk együtt az IKEA-ba vásárolni, svéd húsgolyót enni és nagyokat nevetni. Még egy partvist sem vehetek neki, meg egy vasalót sem, mert messze vagyunk egymástól. Profi lettem a csomagok összeállításában. Könnyű, személyes ajándékok, leginkább kendők és ékszerek, vicces, saját készítésű levelek.
Tudjuk, hogyan kell jól becsomagolni és feladhatóvá tenni a szeretetet.
Karácsony, közös ünneplés, ajándékok. Érdekes élmény, amikor a karácsonyi asztalnál egy olyan fiú ül – Olivier –, akit akkor látok először. Kis hebegés angolul, elérzékenyülés némán. Végre teljes a létszám, végre nem hiányzik senki. Hiszen mi egész évben hiányzunk egymásnak. Én meg először látom őket együtt, Olivier-n a lányom által készített és festett póló, jóleső, hogy büszkén viseli. Érzem a pórusaimban, hogy igen, ez a kapcsolat valami más. Tetszik, hogy mindig nevet, és olyan, mintha ismerném őt. Jó étvággyal eszi a töltött káposztát, a kacsasültet és a zserbót. Hoz be fát és berakja a kandallóba, majd szerelmesen néz a lányomra. Túrázunk a havas hegyekben és megmutatjuk a környéket. Néhány mondat angolul, még több franciául, látom, hogy a lányaim és a párom is befogadták őt. Nincs idegen gesztus, és ettől egy csapatnak érzem magunkat.
Kicsit féltékeny vagyok, mert ő többet van a lányommal, mint én. Gondolatban összeadom őket, és elképzelem a lányomat kismamaként. Elképzelem, kire fog hasonlítani a kicsi, és elhatározom, hogy majd vele együtt fogok franciául tanulni. Könnybe lábad a szemem.
És hogy mit adhat karácsonyi ajándékba az ember akkor, amikor először látja a másikat, és nincs róla személyes véleménye? Én egy huncut anyuka vagyok, és próbára tettem az összes fiút. Mert nálunk bugyiból van a kerítés, és a házon belül sok az eladósorban lévő lány, éppen ezért sokan akarnak a kerítésen is átugrani.
Minden fiú kapott tőlem egy nagyon szép bronz ördöglakatot, abból is a legnehezebb fokozatot. Olyat, amit csak úgy nem old meg és nem dob ki az ember. Nem egyszerű a megoldás, sokszor évekig is eltarthat. Mert rafinált a lakat, ezért fifikásnak és kitartónak kell lennie annak, aki szét akarja szedni és össze is akarja rakni. Aztán őrizgetheti az ember a könyvespolcán.
A bennem megszületett érzés, hogy mennyire szurkolok a megoldást kereső fiúknak, mindent elárult. Most nagyon szurkoltam és megtanultam, amit a nagymamáktól többször hallottam:
Más világot élünk, mint régen. Igaz, távol van az unokánk, és nem értjük a fiúk nyelvét, de szeretni és elfogadni e nélkül is lehet őket. Ha együtt vagyunk, a lányok lefordítják, amit mondanak, de a boldogságot szavak nélkül is lehet látni az unokánk arcán.
Nekünk elég annyi, hogy tudjuk, nincs baj, jól vannak, jól mennek a dolgaik és egészségesek. Nincs más dolgunk, mint büszkének lenni rájuk és megbízni bennük, hogy jól választanak. Igaz, a távolság miatt a hiánnyal meg kell küzdenünk, de nekünk már minden együtt töltött perc ajándék. Már csak azon szurkolunk, hogy a dédunokánk érkezését megérjük. Azt hiszem, ez a megelégedettség.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
Olvass még hasonló témában az NLCafén:
- Amikor a szerelem más országból érkezik
- Határtalan szerelmek, avagy a szerelem tényleg beragyogja a sötét órákat is?
- Nyelvtudás nélkül költözött egy idegen országba a szerelem kedvéért Rita