8 jó tanács sorstársaknak távkapcsolatban élőktől

Mindig mondd meg, mennyi ideig leszel távol, és ehhez tartsd magad!

“Egyetem után, egy hirtelen ötlettől vezérelve mentem ki férfiként bébiszitternek Londonba, mivel a tesóm hazajött, és szabad lett a szállása és munkája. A barátnőmnek azt mondtam, hogy 6-8 hónapra megyek ki, és a fő cél a nyelvtanulás, de amikor már ott voltam fél éve, rájöttem, hogy a nyelvtudásom nem sokat fejlődött, ezért azt mondtam, maradok még fél évet. Fél évvel később pedig a bébiszitterkedés mellett volt még egy mellékállásom, egész jól kerestem, ezért azt mondtam, maradok még egy kicsit. Ez volt az a pont, ahol elvetettem a sulykot. Ő csak várt rám abban a tudatban, hogy már csak pár hónapot kell kitartania, de ezután a lépésem után elege lett, és kiment Olaszországba az Erasmus programmal, és ott össze is jött egy olasz fickóval. Akkoriban őt hibáztattam, de aztán be kellett látnom, hogy én feszítettem túl a húrt.”

(László, 38)

Csináljatok hasonló dolgokat!

“Ha már két éve tart egy távkapcsolat, a rengeteg skype-olásnál segít, ha minél több közös témát találtok. Mi a párommal rájöttünk, hogy jót tesz, ha ugyanazt a könyvet kezdjük el olvasni, megosztunk egymással netes cikkeket, amiket mindketten átnézünk, ugyanazokat a filmeket és sorozatokat nézzük meg, együtt nézegetjük a webáruházak választékát, sőt olykor még a baráti programjainkat is úgy időzítjük, hogy amikor kimozdulunk, akkor pont a másik is csináljon valamit, és ne egyedül unatkozzon otthon.”

 (Ádám, 29)

Nem kell mindenáron minden nap beszélni!

“Én itthon voltam, ő meg Seattle-ben kapott munkát. Az volt a terv, hogy kimegyek utána, csak előbb el kellett rendeznem itthon a dolgaimat – vizsgák, családi dolgok, meló… –, ami azért eltartott egy darabig. Az elején megbeszéltük, hogy minden nap beszélünk, mert ez fontos mindkettőnknek. Abba azonban nem gondoltunk bele, hogy az időeltolódás miatt a lehető leghülyébb időpontokban kell dumálnunk, sokszor fáradtan, bágyadtan elmesélve, mi történt velünk, vagy lemondva egy programot azért, hogy a másikkal skype-olhassunk. Ez egy darabig tartható, de egy idő után rendkívül fárasztóvá válik, hogy csak azért maradsz ébren két órával tovább, hogy beszélhessetek, vagy direkt korábban ébredsz, hogy halljad a másik hangját. Pár hónap után az egész már kényszernek érződött, a témáink is lassan elfogyóban voltak, és a szerelmünk pedig a beszélgetéseinkhez hasonlóan elfáradt. Végül nem mentem ki hozzá. Talán akkor is így alakul, ha nem kényszerítjük magunkat a mindennapi hosszú skype-olásokra, de az biztos, hogy jót tett volna, ha csak olyankor beszélünk, amikor tényleg hiányzik a másik, és van is mondanivalónk.”

(Rita, 31)

A távkapcsolat átmeneti állapot lehet, perspektíva nem

“A Szigeten ismertem meg Mathieu-t, és bár csak egynyári flörtnek indult, utána e-mail címet cseréltünk (boldog Facebook és Skype nélküli idők) és addig-addig levelezgettünk – később ezt váltotta a Messenger –, hogy a következő tavasszal kiutaztam hozzá egy hosszú hétvégére Franciaországba, és az útról már úgy jöttem haza, hogy távkapcsolatban élek egy francia sráccal. A következő négy évben átlagosan évente háromszor találkoztunk egy-két hetes időszakokra. Vagy ő jött, vagy én mentem. Ennek eleinte megvolt a romantikája, de a harmadik évre kezdtem piszkosul belefáradni abba, hogy soha nincs ott, amikor szükségem van rá, és ugyan rajta is ezt éreztem, soha nem tette szóvá, hogy változtatnunk kéne. Négy év után elegem lett a távkapcsolatból, nem akartam így élni tovább az életem, és ezt elmondtam neki – stílusosan chaten –, és szakítottam. Három nappal később ott állt az ajtóm küszöbén hatalmas bőröndökkel, azzal, hogy otthagyta a melóját és Budapestre költözik. Ha ezt nem lépi meg, nem lett volna meg az a további négy boldog évünk, amit együtt töltöttünk. Vége lett, de akkor már nem a távolság miatt.”

(Zita, 36)

Ne érdekeljen, hogy sokba kerül: találkoznotok kell!

“Ő Varsóban, én Budapesten, ami talán nem a világ legnagyobb távja, de ha a találkákat kell megbeszélni, már erősen bonyolító tényező. Biztos vagyok abban, hogy csak azért bírtuk ki azt a három évet külön, mert minden létező alkalmat megragadtunk, hogy a távkapcsolat nehézségeit legyőzve találkozzunk, és minden félretett pénzünket utazásra költöttük, ami egyetemistaként, diákmelókból egyáltalán nem volt egyszerű. Ma ő a csodálatos kisfiam csodálatos anyukája, és együtt élünk Londonban.”

(Bandi, 34)

Minél többször jelezd, hogy gondolsz rá!

“Lehet, hogy csak napjában egyszer tudtok beszélgetni, de néha az embernek jólesik tudni, hogy azon az egy beszélgetésen kívül is fontos, és gondolnak rá. Zoli Máltán pultozott, így esténként lehetetlen volt beszélni, amikor meg én reggel keltem itthon, ő épp próbálta kialudni magát. Egyedül az a keskeny idősáv működött, amikor én hazaértem melóból, ő meg még épp nem indult el oda. Ráadásul Zoli nem egy szószátyár típus. Ha vele voltam, mindig éreztem, hogy szeret és én vagyok számára a világ közepe, de telefonban vagy leírva ezt sohasem láttam/hallottam tőle viszont. A napi skype-beszélgetésünkön kívül néha küldtem neki egy-két fotót, egy kedves sms-t, egy e-mailt arról, mi történt éppen velem, megosztottam valamit a Facebook-oldalán, de ha olykor egy smile-t kaptam válaszként, akkor sokat mondok. Ezt fel is hoztam neki párszor, és mindig bocsánatot kért, de egy-két kötelességszerűen elküldött sms-en kívül a helyzet nem változott. Ez nagyon fájt, és ha nem vagyok olyan makacs és kitartó, akkor már nem vagyunk együtt. Másfél év után kiköltöztem hozzá.”

(Kati, 29)

A bizalom a legfontosabb

“Persze ez a párkapcsolatokra úgy általában is igaz, de míg egy hagyományos kapcsolat még elbírhat némi féltékenységet – a közelség miatt itt ismerjük egymás napi rutinját, barátait stb. –, egy távkapcsolat erre marhára könnyen rámegy. Londonban dolgoztam biztonsági őrként egy pályaudvaron, és a sok jó fej kollégának, valamint az albérletben kialakult magyar társaságnak köszönhetően társasági életet is éltem, ezt pedig ő nehezen viselte. Ha bejelöltek egy bulifotón, mindenkiről pontosan el kellett magyaráznom – főképp az ellenkező neműek esetében –, hogy kicsoda, és milyen kapcsolatban állok vele, ha egy percen belül nem reagáltam Facebook-chaten, akkor jött a »Ki fontosabb nálam, hogy vele dumcsizol helyettem?« kérdés, ráadásul rám szabadította a szintén Londonban élő nővérét is, akivel fura módon nem voltam túl jóban, mégis hetente talált valami indokot, hogy átjárjon hozzám és mindent lecsekkoljon. 8 hónapig bírtam, aztán szakítottunk.” 

(Robi, 31)

Segít a személyes emléktárgy

“Bármilyen bizarrul hangzik, amikor kiköltözött Norvégiába, adott nekem egy hatalmas plüssmackót – ő egy mackós alkatú srác –, amit jól befújt a parfümjével, valamint szándékosan nálam hagyta az egyik bő mosatlan pólóját, amit szégyen vagy nem, magam mellé tettem az ágyban, és mindig megszagoltam elalvás előtt. Én adtam neki egy karórát, hogy mindig lássa, hány óra múlva beszélhetünk újra, meg egy falinaptárat, amin bekarikázhatta, mikor találkozunk legközelebb. Ez annyira bejött, hogy minden találkozásunkkor megleptük egymást valamilyen aprósággal. Ha a társad hiányzik, jót tesz, ha legalább a körülötted lévő tárgyak emlékeztetnek rá.”

(Bea, 29)

 Olvasnál még a távkapcsolatokról?

•  Távszerelem: Legalább a szülésre jöjjön haza!
•  Távkapcsolatban élni hullámvasút