“Elmondom név nélkül” című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, “ügyfelekről”, és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról – hiszünk benne, hogy csak így érdemes.
Itt a félév, milyenek nálatok az eredmények?
Épp most beszéltem az igazgatóval, aki kétségbe volt esve, mert ahogy most állunk, a gyerekek harmadára jut egy bukás. A félévi jegyek persze jobbak lesznek, senki nem szeret buktatni, általában csak akkor teszik, ha nagyon muszáj.
Inkább félévkor kellene buktatni?
Szerintem sokkal motiválóbb, felrázza a gyereket, meg persze a családot, jobban odafigyelnek rá, ha nem ússza meg. Általában nem az a jellemző, hogy összeszedné magát az, akit félévkor átengednek. Nem értem, hogy a szülők mért nem látják be, hogy akkor már jobb ilyenkor az egyes. Gondolom, nekik is tisztább a lelkiismeretük, mert így is, úgy is elviszik a gyereket síelni, akkor már jobb kettessel.
Milyen átlagra kell vagy lehet kettest adni?
A törvény szerint a tanuló félévi vagy év végi érdemjegye nem térhet el jelentősen az átlagától, de a határok nincsenek konkrétan számszerűsítve. Szóval ez egy gumiszabály. Mi az iskolában a matekos kollégákkal néhány éve megegyeztünk, hogy kettes átlag alatt igenis buktatunk. Nincs mellébeszélés. Viszont az egytől ötig osztályzás sokszor nem ad reális képet egy gyerek teljesítményéről, sokszor nincs ugyanaz a munka két egyforma osztályzat mögött. Mivel a kettes 35 százaléktól van meg, az is egyest kap, akinek van 34 százaléka. Akárhogy is nézzük, az nem ugyanaz, mint a nulla százalék. Az pont 34-gyel több. És ha két tanuló között rendszeresen ekkora a különbség, akkor nem igazságos, ha egyforma osztályzatot kapnak.
Mit lehet tenni ilyen esetben?
Hát például be lehetne vezetni a nullás osztályzatot. Egyszer volt egy kimondottan jó fejű diákom, aki év elején írt két ötöst, aztán csupa egyest, de úgy, hogy nulla pontos dolgozatai voltak. Egyértelmű volt, hogy a kettesre megy, amit úgy gondolta, hogy szeptemberben bebiztosít magának, aztán hátradőlhet. De mivel tudtam, hogy kevés tanulással jó jegyei lehetnének, nagyon bosszantott a hozzáállása, nem akartam ráhagyni. Pont annyi dolgozatot írattam az osztállyal, hogy az átlaga 1,5 alá essen. Persze csak akkor, ha továbbra sem tanul, és mindent egyesre ír. Megbukott. Jobb volt így, demoralizálta a többieket, mindenki tanult belőle.
Vagyis nem pontos, sőt előfordulhat, hogy igazságtalan az osztályzás…
Így van. Én bevezetném a százalékos értékelést. A százalékok átlagából sokkal pontosabb értékeket kapnánk mindenkiről. Év végén pedig az átlagok alapján lehetne ugyanígy jegyet is adni. A másik hülyeség a törtjegy. Különösen az e-napló idejében. Merthogy két külön jegy lesz belőle. És ha elkezdesz számolni: két külön jegy nem ugyanazt az átlagot adja, mint egy törtjegy. Volt egy kislány, akinek becsúszott az ötöse mellé egy egyketted, vagyis az e-naplóban egy egyes és egy kettes, amivel kettesre állt. Kérte a tanárt, hogy húzza le a kettest, mert ha csak egy egyese van az ötös mellett, akkor simán hármas az átlaga. Szóval a törtjegyet már rég betiltottam volna.
Voltál tüntetni?
Igen. Tőlünk viszonylag kevesen, a tantestületnek kevesebb, mint a fele vett részt a tüntetésen. Az igazgató nem támogatta az ügyet, a többség meg persze vele értett egyet, vagy nem, de nem jött. És az egészet úgy állították be azok, akik nem csatlakoztak, hogy több munkájuk volt miattunk. Meg volt, aki azt mondta, hogy egyetért, de ő szeret tanítani, inkább marad dolgozni. Én is szeretek. Pont ezért mentem.
Történt valami változás azóta?
Nem sok. Tavaly szeptembertől eltörölték azt az irreális szabályt, ami előírta, hogy minden tanárnak az iskolában kell töltenie harminckét órát. Szigorú adminisztrációt vártak el, de teljes volt a kavarodás, hiszen a huszonkét tanítási órámon felül nem számolhattam el például az órára készülést. Olyanokat írtunk be, mint például felügyelet a menzán… Egyébként legfeljebb huszonhat órád lehet egy héten tanárként, a fizetés pedig ugyanannyi, akár huszonkét órád van, akár huszonhat. A tanári életpályamodell bevezetése óta sok dolog előtt értetlenül állunk, ami kihat a hangulatunkra, és nyilván elkerülhetetlen, hogy a tanórákéra is.
Milyennek látod a “mai gyerekeket”?
Vannak ügyesek, akik a tanárok jóhiszeműségére játszanak, aztán vagy kiderül, vagy nem. Egy fiú néhány éve öt tárgyból állt bukásra, és sorban beadta a tanároknak, hogy a másik négy megadta neki a kettest, akkor már hadd ne bukjon meg abból a tárgyból se. Bejött neki. Lehet, hogy többre viszi az életben, mint a színötösök. Nekem tetszik, ha valaki élelmes, de az nem, ha tiszteletlen, ha azt gondolja, hogy minden körülötte forog, hogy azért, mert mondjuk a szülei befolyásos emberek, megtehet bármit. Mert sajnos sokan így állnak a dolgokhoz. Behozzák a fegyelmire a sztárügyvédet. Mert megtehetik. És persze megnyerik az eljárást. Semmi értelme.
Mi van a telefonokkal? Zavarják-e a tanítást?
Én kifejezetten kérni szoktam, hogy ne legyen a padon, mert elvonja a figyelmüket. Jön az üzenet, azonnal odanéznek. Úgy nem lehet figyelni. Beszedtem a telefonokat, kitettem a tanári asztalra. Óra után kérdés nélkül nyúltak érte, én meg mondtam, hogy nem, majd nap végén jöhetnek a tanáriba. Ez persze nem tetszett nekik, felháborodtak, hogy én ezt nem tehetem meg, hogy ők tisztában vannak ám vele, hogy mihez van joguk, meg a magántulajdon és egyebek. Végül elérték, hogy az igazgatóhoz adtam be a telefonokat, fegyelmi fokozattal, mondván, döntse el ő, kinek mihez van joga. Ha normális hangon kérték volna, lehet, hogy visszaadom óra után.
Előfordul, hogy visszaélnek a jogaikkal, ha nem szimpatikus a tanár?
Persze, volt már eset arra, hogy a tanár elvesztette az önuralmát, mert nem tudta kezelni a gyereket, aki meg nyilván direkt arra játszott, hogy az valami olyat tegyen, amibe beleköthetnek. A gyerek padjára csapott. Csak azért nem rúgták ki, mert mindent benyelt, csöndben maradt. Abszolút megértettem a kollégát, ismertem a gyereket. Mindent megengedett magának, folyton zavarta az órát, nem lehetett tőle tanítani. De nem küldheted ki, nem kiabálhatsz rá, annyit tehetsz, hogy számon kéred a tudását, ami viszont hidegen hagyja.
Vagyis ha nem vagy szimpatikus, akár azt is el tudják érni, hogy elveszítsd az állásodat?
Hát nem árt résen lenni. Nem azért, mert tartok ilyesmitől, de ha nem muszáj, nem maradok például egyedül a szobában lány tanulóval. Hallottunk már olyanról, hogy alaptalanul megrágalmazták a tanárt. Senkinek nem hiányzik az ilyesmi. És lehet, hogy csak azért csinálják, mert épp az az aktuális challenge, hogy ki tud kirúgatni egy tanárt.
Aktuális challenge? Most van ilyen?
A közelmúltban a bolti lopás volt a menő, azt posztolgatták a lányok, merthogy ez ilyen lányos dolog volt. Nem tudom, van-e újabb.
Azért nyugtass meg, hogy vannak olyanok is, akik a tanulásra koncentrálnak.
Persze, sokan még túlzásba is viszik. Sajnos elég kevés az arany középutas. A legtöbben túlterheltek, teljesítménykényszeresek. Eleve sok az óra a suliban, aztán heti több különóra, két-három fakultáció, meg még sportolnak is. Nem csoda, hogy az iskolapszichológusnál egymás kezébe adják a kilincset szegények. A jó tanuló gyerek hirtelen leromlik, azt mondja, kettőig tanult, persze nyilván az idő nagy részét elcsetelte, csak észre sem vette. A lényeg, hogy nem alszanak. Kimerülnek. A szülők meg csak nyomják őket, mert egyetemre kell menni. Ráadásul kevés gyereknek van normális, biztonságos háttere, rengetegen elvált szülők gyerekei. Szóval kikészülnek, aztán lerontják az addig jó jegyeiket. Tizenegyedikre, amikor már számítanak a pontok. Volt egy kislány, aki végig ötös volt matekból, aztán annyira kimerült, hogy az érettségin megbukott…