Szepesi Györgyöt több mint húsz éve ismerem. Rengeteget sertepertéltem körülötte gyermek- és fiatalkoromban egy rádióstúdióban. Már akkor is túl volt a hetvenen. Számos műsorát és napját végigkövettem, és a sport iránti szenvedélye elvarázsolt, pedig bevallom, nem vagyok nagy sportrajongó. Hihetetlen élmény volt, amikor elkezdett anekdotázni, az ember nem tudott nem rá figyelni. Amikor beült a mikrofon mögé, akkor volt igazán önmaga. Hangja és egyedi stílusa elvarázsolta a hallgatókat. Olyan átéléssel, szenvedéllyel és hatalmas munkabírással vetette bele magát minden egyes közvetítésébe vagy műsorba, hogy még azt is magával ragadta, aki utálja a sportot.
Mégis, Gyuri bácsiról nekem minden találkozás alkalmával leginkább az maradt meg, ahogyan az emberekhez viszonyult. Az a hatalmas szeretet és nyitottság, amivel a körülötte lévőkhöz, hozám, a kollégáihoz, barátaihoz, de akár vadidegenekhez is fordult. Sokan azt mondják, élő legenda ő, amit nem vitatok, de én inkább úgy mondanám, hogy jelenség. Egy különös jelenség, akinek az élet- és emberszeretete, az optimizmusa nem ismer határokat. Nem is emlékszem, volt-e valaha olyan pillanata, amikor nem mosolyogni láttam. Pedig bőven lenne oka nem mosolyogni, az élettörténete regénybe illő.
Szusza Ferenc döbbentette rá, hogy jobb, ha labda helyett mikrofont ragad
Szepesi György Friedlander György néven született Budapesten, zsidó származású családban. Mint minden gyerek, ő is rúgta a bőrt a grundon. Ezek az angyalföldi gyermekkori élmények egy életre meghatározták viszonyát a sporthoz. Iskolás korában focista akart lenni, de gyermekkori barátja, Szusza Ferenc játéka láttán rádöbbent, hogy jobb, ha meghagyja a pályát a tehetségesebb játékosoknak, és ő inkább a pálya széléről kommentálja az eseményeket. Másik szenvedélye a zene volt, a negyvenes évek elején zongorázni tanult, de ahogyan egyszer ő fogalmazott, csapnivalóan játszott, így hát maradt a sport. Dolgozott textilgyárban, volt inas és esztergályos, de végül mikrofont ragadott, és úgy tűnik, hogy jól döntött. A magyar sport ugyanis az idők során összeforrt az ő nevével.
Magyarország ikonikus figurája lett, akinek magával ragadó jelleme mindig is utánozhatatlan marad. Hogy miért? Erre ő egyszer csak annyit válaszolt, hogy azért, mert soha nem munkaként kenyérkereseti lehetőségként, hanem hivatásként élte meg, amit csinált.
Az Aranycsapat a tizenkettedik tagjának választották
Szepesi a Testnevelési Főiskola elvégzése után a Magyar Rádióban dolgozott, volt külföldi tudósító, majd a szórakoztató és sportfőosztály vezetője lett. Számos rangos pozíciót betöltött egykor, 1978-1986 között az MLSZ elnöke, 1982-1994 között pedig a FIFA vezetőségének tagja volt.
15 olimpiáról tudósított, és több ezer meccset, eseményt közvetített.
Az első közvetítése 1943-ban, azaz 74 évvel ezelőtt volt, és ezzel a teljesítményével bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe – ö lett a legrégebb óta beszélő riporter. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi díjat, kitüntetést kapott az évtizedek során, de talán a legnagyobb elismerés az volt, amikor a legendás Aranycsapat a tizenkettedik játékosának választotta őt.
Annyi emlékezetes eseményt közvetített, hogy nehéz lenne a leghíresebb pillanatokat kiválasztani, de kétségkívül ezek közé tartozik az 1953. november 25-i, az évszázad mérkőzése néven elhíresült magyar-angol 6:3-as meccs, amelyen a magyarok legyőzték az otthonában 90 éve veretlen Angliát.
Tragédiák sorát élte át, nem tudta megmenteni az apját
Szepesi és családja zsidó származású lévén nem úszta meg a munkaszolgálatot és a koncentrációs tábort. Kilenc rokona veszett oda a haláltáborokban, apja halálát a mai napig nem tudta magának megbocsátani, pedig nem ő volt a hibás. Mindketten munkaszolgálatosok voltak, külön táborokban próbálták túlélni a veszedelmes időszakot. A sportriporter több munkatáborban volt Magyarországon és Ukrajnában, köveket tört és utakat épített. 1944-ben kiszabadult, és apja segítségére indult, de elkésett. Édesapját a megérkezése előtti napon tették be egy vagonba, amivel a buchenwaldi koncentrációs táborba vitték, és onnan soha nem tért vissza. Egy napon múlt az élete, ugyanis Szepesi már úton volt érte, hogy hamis születési iratokkal megakadályozza, hogy a haláltáborba vigyék. Szepesinek szerencséje volt, ő megúszta. Budapestre menekült, és hónapokig bujkált.
Karácsony napján fogadta be őt egy család a garázsába, ahol más sorstársaival együtt élte át a telet és e szörnyű időszakot, fűtés és villany nélkül, napi egyszeri valamicske élelemmel. A jó szándékú Kocsis családról soha nem feledkezett meg, hiszen az életét mentették meg. Később fel is terjesztette őket a Jad Vasem kitüntetésére, amit meg is kaptak.
“Mi ketten még a 6:3-ra is ráverünk öt évet”
Szepesinek két szerelme van: a sport és a felesége. Piroskáról úgy tartja, hogy ő a stabil pont az életében. 70 éve ismerik egymást, 69 éve házasok, és ahogyan ő fogalmazott egy interjúban, hatalmas szerelem volt ez első látásra. 1948-ban összeházasodtak, és azóta is csak akkor engedték el egymás kezét átmenetileg, amikor Szepesi éppen valahol külföldön közvetített. Piroska mindig hagyta, hogy a maga útját járja a sportriporter, és támogatta őt mindenben, bár Szepesi szerint az esküvőjük után néhány évvel azért megjegyezte, hogy ha tudta volna, hogy egyszer ismert ember lesz a férjéből, nem ment volna hozzá. Szepesi azért még ezt a témát is kötni tudja a sporthoz, ugyanis egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy ők ketten még a 6:3-at is verik 5 évvel.
Nem fiatal akar lenni újra, hanem húsz évvel idősebb
Szepesi agya a mai napig olyan, mint egy állandóan frissített lexikon. Évtizedekre visszamenően képes felidézni bármely csapat összeállítását, bármilyen eredményt, nevet vagy egyéb adatot. Éppen ezért kicsit ironikusan gondolok vissza azokra a jelenetekre a gyermekkoromból, amikor rendszeresen tanúja voltam annak, hogy arra viszont szinte soha nem emlékezett, hová tette a szemüvegét, az nála fogyóeszköz volt.
Gyuri bácsi számára, bár most ünnepli a 95. születésnapját, a kor nem meghatározó. Most is kitartóan jár sporteseményekre, interjúkra, ünnepségekre. Már bőven túl volt a 85-ön, amikor még mindig hetente kétszer járt uszodába, és rendszeresen teniszezett.
Ma ugyan már nem sportol, de sokat olvas, és ha kedve szottyan, akkor moziba jár. Bár a betegségek őt sem kímélik, és a fél szemére már nem lát, de az életkedve és az optimizmusa töretlen, a hozzáállását tanítani kellene. Úgy véli, hogy az öregséget el kell fogadni, de minél tovább ki kell tartani, vidámnak kell maradni, másképp nem megy. E mentalitását jelzi, hogy nemrég azt nyilatkozta: nem akar ő újra fiatal lenni, inkább szeretne majd húsz évvel idősebb is lenni.
Szepesi egyébként most is hisz a magyar fociban, szerinte sok tehetséges fiatal van, de egy nyilatkozatában úgy vélte, hogy bár szükség van új stadionokra, azért előbb inkább mégis csak jó foci kellene.
