“Tizenöt évig dolgoztam piackutatóként és adatelemzőként több multicégnél és egy hazai középvállalkozásban is, ahol már nem akartam feljebb jutni a ranglétrán – meséli az eredetileg szociológus Tóth Marcell (42), aki másfél éve hagyta ott a munkahelyét és kezdett teljesen új vállalkozásba két társával. – Már évekkel korábban rájöttem, hogy váltani szeretnék, és valahogy mindig is érdekelt a gasztronómia. Például szívesen sütögettem otthon kenyeret; egy barátommal meg rendszeresen főzögettünk sört a saját örömünkre Dunakeszin.
Hol sikerült, hol nem, de mindenképpen szenvedéllyé vált. Éreztem, hogy ez az én utam inkább, elegem volt az irodai munkából.
Aztán egy kollégám szólt, hogy a Corvinus Élelmiszeripari Karán sörmester-szaktanácsadó képzést indítanak. Tudtam, hogy eljött az én időm. 2013 őszén elkezdtem az iskolát.”
Marci az egyetemen ismerkedett meg Ádámmal és Zsolttal, akikkel 2015 tavaszán megalapították a saját sörfőző társaságukat, a Hübrist. Azóta rendíthetetlen lelkesedéssel haladnak előre. “Egy pesti pincehelyiségben kezdtünk kísérletezni, hétvégenként tesztfőzeteket gyártottunk kóstolásra. De itt a műhelyben csak egy ötvenliteres berendezésünk van, ezért kerestünk egy bérfőzdét, ahol gerillafőzeteket készítünk a mai napig, alkalmanként hétszázötven litert. Mára már úgy ötven alkalmi és harminc állandó vendéglátó partnerünk lett, akiknek szállítunk a saját receptek szerint készülő, különböző összetételű söreinkből. És nemrég sikerült egy komoly befektetőt is találnunk, akivel most közösen fogunk bele egy nagyobb kapacitású sörfőzde építésébe. A sok befektetett idő és pénz talán elkezd megtérülni végre.”
“Megértettük, hogy sokkal jobban kell figyelnünk egymásra”
Mindez nem valósulhatott volna meg, ha nincs a háttérben Marci felesége, Judit, aki mindenben támogatta a férje szakmaváltását. “Amikor elém állt csillogó szemekkel, hogy belevág a sörfőzésbe, fogalmam sem volt róla, hogy mivel fog ez járni – avat be Tóth-Dénes Judit (38). –
Csak arra gondoltam, hogy ha ez boldoggá teszi, akkor csinálni kell. Amikor összeállt a vállalkozás, már terhes voltam, és sejtettük, hogy ez anyagilag is nagy kihívás lesz, de úgy voltam vele, hogy együtt meg tudjuk oldani.
Nem mondom, hogy nem voltak hullámvölgyek az elmúlt néhány évben, amióta nagyjából én vagyok a kenyérkereső, de hiszek benne, hogy jól fog elsülni a dolog.”
Judit és Marci 2008-ban házasodtak össze, három éve tartó kapcsolat után. “Azt hiszem, valahol tartoztam is ezzel a férjemnek. Az elmúlt tíz évben mindig én voltam az, aki önmegvalósított, aki kereste az útját. Az én szakmám is szociológus, de elvégeztem egy újságírói sulit is, meg még ezt-azt. Például egy rajztanfolyamot, mert van egy olyan álmom is, hogy mesekönyvet szeretnék illusztrálni. De jártam művészetterapeuta képzésre is. Sok helyen kipróbáltam magam, voltam újságíró, tréningszervező és angoltanár is. És mindehhez Marci adta az alapot, a stabilitást.
Talán a legnagyobb próbatételt az jelentette, amikor a pár egy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy kiadják a lakásukat, és Judit szüleihez költöznek. “Hitelt vettünk fel, hogy megvegyük a műhely sörfőző-berendezését, és mivel én akkor a baba mellett részmunkaidőben dolgoztam, nem sok bevételünk volt, és ez tűnt a járható útnak. Vannak előnyei annak, hogy a szüleim itt vannak, hiszen nagyon sokat tudnak Andorral foglalkozni. Miközben nehéz együtt élni újra, tizenöt év után, már családos anyaként. És az is próbára teszi a kapcsolatunkat, hogy Marci kevesebbet tud velünk lenni, nagyon leköti a sörfőzde és az új beruházás.
Megértettük, hogy sokkal jobban kell figyelnünk egymásra, mert a hétköznapok könnyen bedarálhatnak minket.
Sokszor feszültség volt abból, hogy minden reggel én keltem a gyerekhez. Én vittem a háztartás nagyobbik felét, és én kerestem a pénzt egy új munkakörben, trénerként, miközben Marci sokszor késő estig távol volt, 12-14 órákat dolgozott. Rájöttünk, hogy ez így nem mehet tovább, mert rámegy a családunk.”
A pár elkezdte tudatosabban alakítani az életét, hogy abban mindenki jól érezze magát. “Ez most nagy lecke nekünk. Sok éven át csináltuk, ami jólesett. Nem okozott gondot, ha taxival mentünk haza, ételt rendeltünk, takarítónőt fogadtunk. Sok dolog könnyítette az életünket. Az érzéseink mentén éltünk, de most felelősséget kell vállalnunk a családunkért. És én nem akarok mártír anyuka lenni, aki kesereg, ezt a nehéz időszakot átmenetként fogom fel. Azt tervezzük, hogy rövidesen elköltözünk, mert most már Marcinak is van egy kis pénze a vállalkozásából. És hála a nagyszülőknek, hetente egyszer kettesben töltünk egy estét.
Tudom, hogy a férjem értünk is csinálja, és büszke vagyok rá, hiszen sok mindent megvalósított az elmúlt két évben, amiről korábban csak álmodozott. Ezért igyekszem tudatosan nem rágódni a hétköznapi gondokon, hanem a dolgok jó oldalára figyelni.
Jobb élet kevesebb munkával
“Tizenhét év egzisztenciáját adtam fel, amikor emberierőforrás-vezetői pozíciómból, alezredesként leszereltem a honvédségtől – avat be Kozma Gábor (40), aki három diplomával és komoly HR-szakmai tapasztalattal jelenleg saját, zalai asztalosműhelyében alkot és újít fel bútorokat. – És nem csak az késztetett a váltásra, hogy végre többet lehessek a családommal, a gyerekeimmel. Az utolsó három évben személytelenné, élhetetlenné váltak a körülmények, sorozatos csalódások értek, nem volt kecsegtető többé a jó megélhetést biztosító jövedelem. Új életet kellett kezdenem.”
Gábor családja öt évvel ezelőtt Tatáról költözött a zalai Kisgörbőre, ahol azóta létrehoztak egy nagy vendégházat, mellette Viki, a feleség lekvárfőzőt üzemeltet, és egy éve a katonatiszt férj beindította asztalos tevékenységét is. Mindezt abban a tudatban, hogy a régi pozíciójában, vagy más fővárosi munkahelyen dolgozva, sokkal kevesebb munkából is jobb módban tudnának élni.
“Azt hiszem, már kifejlesztettük azt a képességünket, hogy a feladatokat, a mindennapos erőfeszítéseket inspiráló kihívásokként éljük meg. Meggyőződésünk, hogy itt, vidéken igenis megtaláljuk a harmóniát az alkotó munkában. Ez most egy új tanulóidőszak kezdete, de én élvezem, pedig komoly hivatást hagytam a hátam mögött.
Amikor egyik nap még a magyar honvédtiszt-képzés fejlesztésén, hírnevének öregbítésén dolgozol, együtt fejlődsz a szervezettel, előtte pedig éveken keresztül fiatalok ezreit toborzod a seregnek, a hazának, az életvitelváltást követően pedig ott állsz a körfűrész mellett, és csak a Pumukli macskád szól hozzád, akkor komolyan leszűkül a hatásköröd, a felelősségekkel teli életjátszótered.
Gábor nemrég felesége biztatására coachképzésen vett részt, hogy a szellemi űrt pótolni próbálja. “Nekem kell az, hogy emberekkel foglalkozzak, hogy adjak. Talán ezért is választottam az alkotást is, mellette pedig bútorfestő workshopokat is tartunk csoportoknak, együtt, Vikivel. Vagyis nem unatkozom egyáltalán, és kihívás rengeteg van ebben a munkában is.”
“Volt, hogy a fiam nem ismerte meg az apját”
Viki, a feleség, aki településmérnök, korábban a zalaszentgróti önkormányzatnál dolgozott, de három és fél év után úgy döntött, teljes idejét és energiáját a saját vállalkozásainak és a családjának szenteli. Férjével három gyereket nevelnek, Sára tizennégy, Regő tizenkettő, Kende pedig nyolcéves. “Sok a feladat, a gyerekeket is logisztikázni kell az iskolába. Ők egyébként az igazi nyertesei annak, hogy ma már Gábor is velünk van – mondja Kozmáné Vadász Viktória (40). – Nagyon sok időt töltöttünk távol egymástól, volt, hogy többször is külföldi missziókat teljesített, olyankor hónapokig nem láttuk. Most pedig együtt reggelizünk, játszunk, és ezek olyan ajándékok, amelyeket meg kell becsülni. Sok pozitív visszajelzést kapunk a vendégeinktől, és most már a gyerekeink is megszerették ezt a helyet.”
A család élt már Budapesten, Székesfehérváron, majd utolsó állomásuk a zalai falusi élet előtt Tata volt. “Én sosem éreztem áldozatnak, hogy sokáig szinte egyedül oldottam meg a mindennapjainkat, sőt igyekeztem magamat is tovább képezni, egyetemre is jártam közben.
Úgy voltunk vele, hogy Gábornak komoly hivatása van, ami stabil alapot nyújt a családnak, muszáj alkalmazkodni. Igaz, a szüleink messze voltak, nem sok segítségem akadt, de a katonafeleségek között találtam barátokat, sorstársakat. És mindvégig tudtam, hogy a férjemnek sokkal nehezebb a gyerekek nélkül.
Előfordult, hogy egy hosszabb távollét után Regő nem ismerte meg az apját. “Mindketten nagyon fegyelmezetten tűrtük a távolságot, nem engedtük meg magunknak, hogy nyafogjunk a másik előtt – veszi át a szót Gábor. – De ezt máshogy nem is lehetett volna. És a fegyelem óriási erény és segítség a mostani életünkben is. Ebben egyetértünk. Ami biztos, hogy Viki erős társ, aki eddigi közös életünkben teljes biztonságot nyújtott, megteremtette az alapot a családunknak. Ő az, aki feltétel nélkül hisz bennem, és akivel kölcsönösen bátorítjuk egymást, nyitottsággal az új dolgokra, kihívásokra” – teszi hozzá a férj.