“Olyan munka nem megy ki a kezemből, amit a párom ne olvasott volna el!”
Emma (26) egész gyerekkorában azt hitte, hogy gyenge képességű. Butának hitte magát. Szerinte az emberek rosszindulatúak, lenézték, bántották azért, mert tanulási problémákkal küzdött. Pedig ha valaki, ő egyfolytában tanult. Érezte ugyanis, hogy neki nehezebben megy, ezért folyamatosan kompenzált. Azt hitte, az egész csak azon múlik, mennyit gyakorol. Az általános iskolában nem akart hangosan olvasni – megalázónak tartotta, hogy össze-vissza mondja ki a szavakat, se füle, se farka annak, amit mond. Mindig magában kereste a hibát.
“Pénzügyi-számviteli szakirányon tanultam tovább, mert a számok mindig biztonságot jelentettek. Ott nem volt probléma. Amikor azonban az órákon diktálni kezdtek a tanárok, rájöttem, hogy a baj nagyobb, mint gondoltam.”
Minden órán ott ültem, egyről sem mertem hiányozni, mert amit hallottam, azt értettem, amit olvastam, azt nem. Épp ezért mindig mindenki tőlem kérte el a jegyzeteket – és később kiderült, hogy állandóan nevettek rajtam. Azt, hogy fizet – én mindig füzetnek írtam. Észre sem vettem, hogy keverem az i és ü betűt vagy másokat.
Az egyetemen aztán még jobban kijöttek a gyengéim. Nagyon sok volt a tananyag, nagyon kevés az idő, hogy megtanulhassam. Közben dolgoztam is. Egyetemista lettem, diákmunkás, hogy el tudjam tartani magam – és diszlexiás. Amit még mindig nem tudtam, csak szenvedtem tőle. Soha senki nem mondta.
Egy diszes nem jó tanuló, de én addig ültem egy könyv fölött, amíg egy négyest ki nem hoztam magamból. Senki sem tudta, mekkora erőfeszítés. Mennyi álmatlan éjszaka.
Az érettségin a helyesírásom miatt lett rosszabb jegyem. Ha akkor már tudják, hogy diszlexiás vagyok, két szóbeli tétellel kiváltom az írást – a világ legkönnyebb dolga lett volna. Akkoriban fitneszedzésre jártam – a keresztező mozdulatok – hogy a kezem, lábam ellentétesen mozog, nem mentek. A Facebook chaten állandóan jöttek a piros vonalak. A helyesírás program egyfolytában pörgött. A flitter nekem filter volt. A popcornt, az ételízesítőt nem tudtam kimondani. Inkább átfogalmaztam, úgy viszont senki sem értette. Így voltam a memoriterrel is, újraírtam a verseket – azt hitték, direkt csinálom, bosszantásképpen, pedig …
A sok megalázó helyzet után rám talált a szerelem. A társam mindenben támogatott. Attól kezdve soha egy munka nem ment ki a kezem közül, amit a barátom nem látott. Mindenben segített, mindent elolvasott, kijavított. Végtelen türelemmel. Aztán jött az angol, amit már tízéves koromtól tanultam. A diplomához kellet a nyelvvizsga. Kevés sikerrel tanultam. A sör (beer), kenyér (bread), szakáll (beard) szavakat – kevertem. Nekem ez a három semmiben sem különbözött. De mondhatnék még számtalan példát.
Jártam angoltanárhoz, persze magánórákra. Benne merült fel először, hogy diszes vagyok. Én nem hittem el, a két bátyám is az volt, nálam miért nem vették észre? Aztán kiderült, hogy túlteljesítettem, azért.
Annyira féltem, hogy megszégyenülök, hogy ujjal fognak rám mutogatni. A számokba menekültem. Aztán a nyelvvizsgánál feladtam. Kértem a felmentésem. A diszes vizsgálat megalázó volt. Pont azt akarták hallani, amitől rettegtem: olvassak hangosan. Mondjam el, mit olvastam. Fogalmam sem volt. Egy évszámra emlékeztem, semmi másra. Pedig olvasok – szeretek olvasni, de csak némán. Értem is, mit olvasok. Emlékszem, a Harry Pottert hogy faltam. A diplomám megszereztem. Senki sem tudta, hogy milyen áron.
Most arra gondolok, hogy mit fogok mondani a gyerekeimnek, ha lesznek. Mit mondok a munkahelyemen, ahol megkérdezik, hol a nyelvvizsga, ha van a diploma… Szóval nem tudom feladni. Egyszerűen úgy érzem, meg kell lennie, ha belerokkanok, akkor is. Még mindig járok angolozni…
“Ötödszörre futottam neki a nyelvvizsgának”
Kata (56) most jutott el oda, hogy diplomát szerezzen. Van a férjének, a gyerekeinek, ő is akart. Nem a papír miatt, hanem hogy az állásában jobban megbecsüljék, és több fizetést vihessen haza. A főiskolai tanulmányai alatt egy órán hallott először a diszlexiáról. Ám fel sem fogta, hogy azokat a tüneteket sorolják, amivel ő gyerekkora óta küzd: keveri a betűket, rossz a helyesírása, csúnyán ír, összetéveszti a bal és a jobb kezét.
Anyukám mindig szenvedett tőle, hogy lányként olvashatatlan a kézírásom. Macskakaparás. Füzeteket kellett teleírnom, másolni, hátha javul. Aztán ugyanezt csinálta velem a főnököm. Merő jóindulatból, de semmi sem változott.
Amikor két éve elkezdtem a tanulmányaimat, én tudtam, hogy a nyelvvizsgán el fogok bukni. Azt gondoltam, nincs nyelvérzékem, azért. Mégis nagyon sokat tanultam, nem adtam fel. Az eszperantót választottam, hátha könnyebb lesz. Bemagoltam szavakat, de abból értelmes mondat sosem született.
Elmentem vizsgázni először, másodszor, ötödször, de elbuktam. Nem is tudom, ha ott a felsőoktatásban egy tanárom nem szúrja ki egy beadott dolgozat után, hogy diszes vagyok, mi lenne velem.
Azt hinném, fogyatékos vagyok, amit szégyellni kell. Rejtegetni. Ez az érzés egyébként most is bennem van. Titkolom, ahogy csak bírom. A diszes vizsgálat két óráját senkinek sem kívánom. Akkor szembesültem vele igazán, mit nem tudok. Gépi hang diktálását leírni. Betűket olvasni. Helyesen, értelmesen írni. Bár nem lehetett volna, de annyira egyértelmű volt, hogy diszlexiás, diszgráfiás vagyok, hogy a végén csak rám néztek a vizsgálatot vezetők, mintha azt kérdezték volna, hogy nem tudtam eddig… nyilvánvaló. De én tényleg nem tudtam. De a diplomát megszerzem. Ha fene, fenét eszik is. Soha nem voltam még ilyen közel hozzá, mint most!”
“Amikor kiderült, hogy diszes lehetek, sokkot kaptam”
Fuggerth Gabriella (52) két hónapja tudja hivatalosan, hogy diszlexiás. Az a típusú ember, aki soha sem adja fel. Makacs, kitartó, ha kell, tízszer is nekimegy a feladatnak. Így volt a nyelvvizsgával is. 2008-ban államvizsgázott le, és még idén, majd tíz évvel később is tanfolyamról tanfolyamra járt.
Egy középkategóriás autó árát már régen kifizettem, hogy megtanuljak angolul. A nyelviskola, ahol kezdem, már kedvezményt adott, annyira méltányolta az igyekezetemet. Amint vége lett ugyanis az egyik tanfolyamnak, már iratkoztam be a következőre.
És ez évekig így ment. Nem volt olyan tanulási módszer, amit ki ne próbáltam volna – relax angol, angol gyorsan, netes angol, magántanár. És nem ment. Az istennek sem ment.
Aztán jó pár évvel később jött a diplomamentő csomag – egy tanfolyam, ahol a nyelvvizsga nélkülieknek akartak segíteni. Jelentkeztem. 30 óránként volt egy vizsga. De elsőre nekem sosem sikerült. Csak másodikra, vagy harmadikra. Vég nélkül tanultam. A lakás tele volt cédulákkal, szavakkal, kifejezésekkel. Nem ittam úgy kávét, hogy ne láttam volna angol szavakat.
A vége előtt három hónappal éreztem, hogy nem bírom tovább. Eszembe jutott, hogy a szomszédom angoltanár. Őt kértem meg, hogy vegye át velem a tételeket. Az írás-olvasás, persze csak némán(!) ment – szótárazni is tudtam, de hallás után semmit sem értettem. A tanárnő néhány óra után azt kérte, olvassak már neki valamit magyarul, és azt is mondjam el, mit olvastam. Régi jegyzeteket kért tőlem. Ezek színes cetlikkel voltak tele. Így segítettem magamnak. De nem kettővel, hanem végig, tele, tele.
“Szerintem te diszes vagy, el kell menned egy szakértőhöz, nem mondta senki?!” – kérdezte tőlem döbbenten. Én nem diszes vagyok, hanem problémás, akartam mondani. 47 éves voltam, amikor az anyukám felhívott, hogy most olvasta az újságban, hogy létezik olyan, hogy hiperaktív, és rám ismert. Lehet, hogy nem rossz gyerek voltam, hanem hiperaktív!? És akkor eszembe jutott.
Utáltam írni. Ha fogalmazás volt, felírtam a címet, és csak bámultam a papírt. Nem írtam egy sort sem. Azt hitték, lázadok. Utálatos vagyok. Pedig én nem ezért tagadtam meg a feladatot. Így védekeztem. Még a betűformálás is nehezen ment. Amikor megtudtam, hogy létezik gépírás, elmentem és elvégeztem saját költségen. Attól fogva soha tollat nem fogtam. Mindent gépeltem.
Nagy megkönnyebbülés volt. Ma már tudom, hogy diszgráfiás is vagyok. A p, a b – teljesen egyforma. Ha g betű mellé jött egy a – nem tudtam őket megkülönböztetni. A helyesírásom? Katasztrofális. Így kerültem szakmunkásképzőbe. De onnan már 17 évesen kiemeltek, hogy legyek szakoktató. Aztán levelezőn leérettségiztem, saját tanulási módszereket dolgoztam ki, mert azt éreztem, hogy nekem másképp megy. Nehezebben.
Amikor a férjem munkanélküli lett, helyet cseréltünk. Én lettem a kenyérkereső. Más kilépett volna a tizedikről, én makacsul mentem tovább. Hajtottam, güriztem. Felső vezető lettem, kereskedelmi igazgató. Jelentkeztem a felsőoktatásba, mert a magasabb beosztás már diplomát kívánt. A gyerekeim nehezen fogadták el, hogy vagy dolgozom, vagy tanulok. A hétnapos nyaralásra később mentem, előbb jöttem el. Rengeteg áldozatot hoztam.
Állandóan korrepetálásra jártam. Sosem hiányoztam a főiskoláról, pedig levelezősként jártam. Miért nem megy? Állandóan ezt kérdeztem. Talán egy fél éve hangzott el először, hogy diszes lehetek, amikor a tanárnőnek gyanús lettem, sokkot kaptam. Miért nem tudtam ezt soha?
A szakértői vizsgálat, amire végül jelentkeztem, nagyon hamar elismerte, hogy neki van igaza. De amikor tegnap majdnem belém jött egy autó, és a vezető angolul kezdett velem ordibálni, és én semmit sem értettem – akkor arra gondoltam, hogy nem kellene feladni. Most már nincs határidő, nincs vizsgadrukk, csak én vagyok és egy akadály. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt nem lehet legyőzni. Fáj, hogy felmentést kellett kérnem, mert magammal szemben maximalista vagyok.”
Volt, aki sírva próbálta megoldani a feladatokat
Stefán Ildikó főiskolai adjunktus 35 éve foglalkozik nyelvoktatással, ezen belül nyelvpedagógiával is, amely a nyelvtanítás tanításáról szól. E mellett nyelvvizsgáztat. Mikor a diplomáját megszerezte még nem tudta, mi a diszlexia, egyáltalán nem is tanultak róla, manapság pedig szinte minden csoportjában akad diszes tanuló.
“Lakóhelyemen, munkahelyemen sokan ismernek, sokan fordulnak hozzám azzal a kérdéssel, miért sikertelen a nyelvtanulásuk. A legtöbben ezt a kérdést úgy teszik fel:
Tanárnő, miért vagyok én hülye az angolhoz?
A nyelvtanulás sok figyelmet és időt igénylő tevékenység, amihez bizony kell egy kis nyelvérzék, de ha a nyelvtanuló keményen dolgozik, és mégis csak minimális eredményeket ér el, esetleg már 8-10 sikertelen nyelvvizsgán is túl van, érdemes elgondolkozni azon, hogy nem a fel nem fedezett diszlexia van-e háttérben.
Sokan azt gondolják, hogy ez valami újkori “betegség”, pedig ez nem így van. Az idősebbek, mind visszaemlékezhetnek arra, hogy az általános iskolai osztályukban volt néhány gyerek, akik még nyolcadik osztályban is nehezen olvastak, az írásuk pedig egy rémes macskakaparás volt. Aztán sikeres szakember lett belőlük.
A világ azonban sokat változott az elmúlt évtizedekben. Mindenki azt szeretné, ha a gyereke diplomát szerezne, valamint az élethosszig tartó tanulás lehetőségből szükségességgé vált. Sokan kezdik el egyetemi tanulmányaikat túl a negyvenen, néha az ötvenen is. Visszaülni az iskolapadba soha nem könnyű, és a tanulmányok végén ott vár a mumus: a középfokú C típusú nyelvvizsga, ami nélkül senki sem kaphatja meg a diplomáját.
Egyre több olyan levelezős képzésben résztvevő hallgatóval találkoztam az elmúlt években, akik diszlexiával éltek. Ezek az emberek, főleg nők, akkor jártak általános iskolába, amikor a tanítók még szinte semmit sem tudtak erről a tanulási nehézségről. Ráadásul, jól tudjuk, a lányok mindig jobban kompenzálnak. Óriási szorgalommal és türelemmel igyekeztek egész életükben kiegyensúlyozni a nehézségeiket.
Az anyanyelv esetében ez többi-kevésbé sikerült is, az idegen nyelv azonban már leküzdhetetlen akadályként tornyosul előttük. A diszlexiának számos jele lehet, ezeket könnyen megtalálhatjuk az interneten. Valójában, nagyon ritkán jelentkezik minden “tünet” egyszerre, főleg felnőttek esetében, akik az évtizedek során megtanulták kompenzálni tanulási nehézségüket.
Ilyen kompenzáció lehet, ha valaki az igéket bekarikázza a mondatokban. Hallottam olyat is, aki különböző színnel emelte ki az igéket és a főneveket, így tudta egy hosszabb szöveg lényegét jobban megragadni. Tipikus jelenség az iránytévesztés is, amikor valaki jobbról balra ír, illetve olvas.
Találkoztam olyan felnőtt hallgatóval, aki ha elfáradt, előre lapozott néhányat a füzetében, és onnantól visszafelé írt! Ennek a jelenségnek egy változata az, mikor egy szót félig balról jobbra, majd jobbról balra olvas. Egy hallgató követte el ezt a hibát következetesen, például a sign szót mindig singnek olvasta. Ennek az az oka, hogy a diszlexiával élők egy választóvonalat érzékelnek, mind a szavakban, sorokban, de a testképükben is, és ezt a vonalat nem szívesen lépik át. Mikor a szó vagy mondat közepére érnek, automatikusan átugranak az adott egység végére és onnan visszafelé olvasnak.
A diszlexiához nagyon gyakran társul diszgráfia, írási nehézség. Számukra súlyos gondot okozhat az ékezetek szavakon belüli rossz elhelyezése. Egy olyan szó, mint a gyönyörű rémálom.
Én mint nyelvtanár soha nem állapíthatom meg senkiről, hogy diszlexiával él, én általában csak feltételezem, és szakértőhöz küldöm az illetőt. A megállapítására irányuló vizsgálatot Budapest Főváros Kormányhivatala Rehabilitációs Ellátási és Szakértői Főosztályától, vagy szakértőktől lehet kérni. Az előbbi ingyenes, és körülbelül két hónap, mire a vizsgálat megtörténik.
Ha valaki egy szakértőt keres fel, ennek az ára körülbelül egy nyelvvizsga árával egyenlő, viszont a várakozási idő körülbelül egy hét. A vizsgálatra ajánlatos elvinni egy olyan füzetet, amiben a kérelmező folyamatosan, akár egy szemeszter folyamán dolgozott. Az itt előforduló, fentebb már említett hibák és még sok más apró jel elárulják a szakértőnek a diszgráfia meglétét.
A vizsgálatokra nem lehet felkészülni, számos feladatot tartalmaznak, amelyek mérik a verbális memóriát, az olvasásértést és még sok minden mást.
Fel kell azonban hívnom mindenki figyelmét arra, hogy ezek a vizsgálatok lelkileg nagyon fájdalmasak és megerőltetőek. Volt, aki sírva próbálta megoldani a feladatokat, volt, aki megalázónak érezte az egész folyamatot. Ennek az az oka, hogy ott tényleg olyan feladatokat kell megoldani, ami egy diszes számára egyáltalán nem vagy nehezen megoldhatók! Azt kell a vizsgálatnak bizonyítania, hogy ő képtelen bizonyos feladatok teljesítésére.
Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki, akinél felmerül a diszlexia gyanúja, kerüljön szakemberhez. Számomra ennek a kérdéskörnek a legtragikusabb eleme az, hogy ezek az emberek nagyon alacsony önértékeléstől szenvednek. Egész életükben azt gondolták önmagukról, hogy ők butábbak, ügyetlenebbek, figyelmetlenebbek, mint a körülöttük élők. Ők másodrendűek. Ez azonban, nem így van. Egyszerűen egy tanulási nehézséggel élnek!